Part 2

A való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje ked, hogy ilyen fagyoson is örömmel írok, és tudtára adom kednek, hogy ma a győzhetetlen császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér, azután a fejdelem elejében tétetvén egy kis kerek asztalt, és arra egy nagy ezüst medenczét. Az étket elhozták, de csak egyenkét rakták azt bé. Se kés, se villa, se abrosz, se asztalkendő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind pedig a vezérnek, a kalmakánnak különkülön asztal volt előtte, és mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége lévén egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki közűllünk a fejdelmet nem kísérte. És amidőn a császár előtt volt, egy nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A fejdelem kijővén a császártól, a császár paripájára ült, mi is mindnyájan lóra ültünk, és legalább harmincz király kísérte vissza a szállására. Édes néném, ne nevessen ked; mert, ha minket látott volna ked a kaftánban: olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte volna a fejdelmet – csak éppen, hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne csudálja ked, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt; mivel ma igen kemény idő volt; azt is tudja meg ked, hogy ő hatalmasságok éhen jöttek visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a császár ide ajándékozta egész szerszámmal; egy buzogány, és egy kard is volt a nyergen. Engemet úgy szeret ked, ha az egészségire vigyáz; én pedig úgy szeretem kedet, ha egészséges.

IX.

_Drinápoly 15. februárii 1718._

Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a ked panaszolkodását, hogy gyakrabban nem írhat alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól tudja ked menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik ked, hogy csak a megér tíz levelet. Talám azt tudja ked, hogy innét nincsen posta Konstancinápolyig? Tudja-é ked az okát annak? Az oka annak a, hogy azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkissebb állapotért is postán küldöttek Konstancinápolyba. A többi között egy pasa ide érkezvén, egy kedves pipaszárát Konstancinápolyban felejtették, azért postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja ked, micsoda kárt tett nekem egy pipaszár! Itt mi semmit nem múlatunk el abban, hogy a dolgaink jól folyjanak. A reis-effendi (cancellarius) gyakran jő hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz. Adja isten jó végit! De attól félek, hogy úgy járunk, mint a hegyek, a kik esszegyűlvén egereket szültek; mert, amint egyszer megírtam, százszor is csak azt írom, hogy a császár veje (akit ha sokszor megvernek is, a fafágó mondása szerént, de a vezérségre czéloz) a hadakozásra pedig olyan alkalmatos, mint én a prókátorságra. Talám még ahoz is többet tudok; mert hisz nem az-é egy prókátornak a hívatalja, hogy tudja keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és egyiknek se szolgáljon?

Oh! édes néném, mely közel vagyon már ő a vezérséghez: ha én olyan közel volnék a házassághoz, talám már is elvonták volna a menyasszony tánczát. Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha megverik, csak sír és megbékéllik. Azon kívül is, isten tudja az okát, de Francziaországban a németnek kedveznek, és a franczia itt azon munkálkodik, hogy megbékélljenek a némettel, és ha a meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok; mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak. Többet sem írhatok; mert egy vén csifut várakozik a levelem után – a lelkemre fagy meg. Bár csak azt tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való! Úgy tetszik a szakáláról, hogy a Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék ked. Szeret-é ked? Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kedet.

X.

_Drinápoly 15. mar. 1718._

Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl, gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel, hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.

XI.

_Drinápoly 22. apr. 1718._

Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet, vagy Drinápolyból; mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben vagyon. Csak a jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították meg az itt való folyóvizeket; mert, amely folyóvíz megyen el a házunk előtt, úgy megáradott, hogy az utczákon csónakokon járnak. De itt olyan dolog történt, amely csak az özönvízkor történt; mert itt lóháton kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta ked azt, hogy még a római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak épen Habakuknak lehetett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja ked, hogy teljességgel gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért, de a szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A bizonyos, hogy nem volt szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az özönvízkor, ha felment a legnagyobbik hegyre, a víz csak övéig ért, és mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már ezután lehet híreket írni; mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja; hát ked szeret-é engemet? Vigyáz-é ked az egészségire?

XII.

_Drinápoly 27. apr. 1718._

Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom, annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát édes néném.

XIII.

_Drinápoly, 9. máj. 1718._

Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.

Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.

Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.

Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk, édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked, mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.

XIV.

_Drinápoly, 6 jún. 1718._

Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után, nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.

Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az országban töltsük el a bújdosást.

De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát, hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet. De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet.

XV.

_Drinápoly, 12. júl. 1718._

Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom, csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma; Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.

Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet.

XVI.

_Drinápoly, 15. aug. 1718._

Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból. Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a rakásból.

A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová. Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném, ihon ebédre hínak.

XVII.

_Bujukdere, 25. aug. 1718._

Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni: hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek, az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked, káposzta is legyen.

XVIII.

_Bujukdere, 15. septembris. 1718._

Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láttam kedet: de úgy tetszik, mintha még nem láttam kedet. De azt vettem észre, hogy mikor kednél vagyok, a nap oly sebesen repűl, valamint a fecske; mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném keddel; mert két naptól fogvást levelét nem vettem kednek, hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kednek, hogy én telhetetlen vagyok a ked leveleinek olvasásában. Ha azt akarja ked, hogy jó kedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a ked leveleit olvasom, akkor nincsen szükségem a hegedűsre, hogy tánczoljak; mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerint írott levél jobb egy táncznál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraeliták.

A franczia követnek Bonacnak közel mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő ide feleségestől, de még minálunk nem volt. Azt akarja, hogy mi menjünk elsőben hozzája, abból pedig semmi sem lesz; mert a mi urunk tudja, mi illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami akadály, és az ilyen akadály megakadályoztatja, hogy az akadály elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem semmi akadályom nincsen, se a praecedentia, se a titulus iránt a követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan mint egy darab nádméz – azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy soha sem kell egy asszonyt dícsérni más asszony előtt; mert az nem esik jó ízűn. Hát az nekem jó ízűn essék-e, hogy a levélben káposztás fazéknak neveznek? De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot, mikor az ember a nénjire meg nem haragszik! Az egészség mint vagyon? Vigyáznak-e reája? Szeretnek-e, amióta nem láttak? Mert én úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát.

XIX.

_Jenikő, 22. sept. 1718._

Tudja már ked, honnét datálom levelemet? Azt is észre veheti ked, hogy már a bujdosó izraeliták a sátorok alól házakban szállottanak végtire. Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja ked, hogy éppen a tengerparton vagyunk, és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja ked, ki házánál lakunk – távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák között; mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szűcse hogy ne volna gazdag.

Ma szállottunk be ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt kiki berakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. Az való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált székecském – ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem; mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül! Így kell lenni az ilyen bújdosoknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgy is ha megeszszük itt a rakás kegyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi házi eszköz nélkül; hát mi mért nem lehetnénk el? Nám a zsidóknak nem volt székök, a törököknek most sincsen szükségök arra. Egy régi franczia királynak láttam a székét – most csak a zágoni bírónak is jobb széke van annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házi eszközre, úgy is még az a hajó, amely ide hozott bennünket, még az Archipelagusban várakozik, az urunknak szándéka lévén Francziaországba való visszamenetelre, de abban Tamás vagyok.