Part 14

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát. Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha. Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester. Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle.

LXXXIII.

_Rodostó, 19. julii, 1727._

Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda, hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg munkás embereket látunk!

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert azt írod, hogy a herczeg nem olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők, másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az asszonyoknak; desőt még semminémű nőstény állatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. – Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A való pedig, hogy senki Origenest nem fogja követni közűllünk. – Kérdje meg ked másoktól, ki volt az az Origenes. Én meg nem mondom, – azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném. De már én ahoz úgy hozzá szoktam, valamint a muszka asszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelét kívánják a szeretetnek. Én pediglen tőled azt kívánom, hogy az egészségre vígyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig, és nem tovább való szolgája.

LXXXIV.

_Rodostó, 20. aug. 1727._

Ma, nénékám, visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből. Mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás. A mi herczegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt (mert én egyéb nyavalyáját nem látom) az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyúljon, mint a szomjú szarvas a hideg forrásra. De, amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást. De az apja hírével nem fog olyan orvossággal élni. – Elég a, hogy minekelőtte abból a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam valaha kednek arról. Ha hasznos, a való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott. Gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt még akkor is, mikor az angyal felzavarta; mert a nem egyéb valóságos sárnál. – Énnekem is bé kelletett mennem a herczeggel. Nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának; mivel a föld népe három vagy négy napi járó földről jön ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokat, és akik olyanok, mint az ijesztők sárosan, de nem másként. Elég a, hogy ott meg lehet látni húsz sárost, és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a fekete apotékából a vízre kell menni. Mi ott voltunk, – jól megittuk a herczegünket. De azt nem poháronként kell innia, hanem fellegenként, úgy annyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasába tölthet, annak már nincsen szüksége a Hippokrates orvosságira. A való, hogy a mi herczegünk annyit nem ivott, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját baráttánczczal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál; mert a mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb táncz annál nincsen. – Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszonytáncz vígabb – ked tudja jobban, mint én.

Azt írod hírűl nénékám, hogy a franczia királynénak még eddig nem volt gyermeke; hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég bőséges. De inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó ájtatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgy is a királyok leányinál nincsen boldogtalanabb, – ha hat közűl egyet eladnak, a többinek valamely klastromban kell megkorodzani. De a rendes, hogy, amely klastromban szokták a királyi leányokat tenni, ahoz a klastromhoz nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik klastromban a fejdelemasszony parancsol, ő visel reájok gondot, őtőlle függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a kedvezett az asszonyoknak. De mit mondjak? Mert azt tartják sokan, hogy amikor asszony uralkodik az országban, az az ország abban az időben mindenkor szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az asszonyok a férfiak tanácsokat követik: a királyok, fejdelmek pedig az asszonyokét. Azt látjuk, hogy az isten megrendelte azt, hogy a népit asszony igazgassa. A hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hívatalja. Nézzük Angliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet királyné igen nagy királynéjok volt. Még nagyobb lett volna, ha két dologgal meg nem homályosította volna uralkodását: Ha a nénjét, vagy öcscse asszonyát olyan ártatlanúl meg nem ölette volna, akinek a legnagyobb vétke a szépsége volt, – a királyné azért gyűlölte. Ez az Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen, soha egyhez sem ment, – ugyan ó leányúl holt meg. – De, ami nevetésre való, még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. – A második dolog pedig a, hogy igen a vallás dolgába ártotta magát, és magát főnek tette. És minthogy a pompát és a ceremóniát igen szerette, azért a papi öltözeteket megtartatta, – azért is szokta volt mondani, hogy a kálvinista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására; de a füstölő éppen nem a kezekbe való.

Azt a kérdést teszi ked tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot? Azt édes néném Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották fel a legelső asszonyt Párisban? De, hogy akasztáson ne végezzem a levelemet, azt írom hírűl, hogy mí ismét felszedjük a sátorfát egynehány nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. – A pedig mind arra való, hogy a herczegünk múlassa magát. De neki másféle múlatság kellene, – bizony nekem is. Jó egészséget. Édes nénem, nem tudom mikor írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a ked levelét. E mind sok, nem tudom: de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kedet, mint _ego_.

LXXXV.

_Rodostó, 8. nov. 1727._

Pola téti! Édes néném! azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahoz nem szokhatom; de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen. – Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, – a portázó nyulakat pedig mind rabúl elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéba. De, ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. Akinek is már egynehányszor megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden keresztényeknek is az élete csak zarándokság. – De a mienk duplán; mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak; hát mí, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák, de még is szerencsések volnánk, hogyha másoknak példáúl lehetnénk; de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett, és vész mindennap a tengeren? A felől elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt; de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek, – megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyra-vágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova; de mindenik teli torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész csak az újság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsűlni; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsűli a maga állapotját, se azt amit bír; hanem aztot amit nem bírhat. A bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat, – egyaránt kell az ő kezeiből venni; a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedűl, meddig kell tartani a nyomorúságnak és mikor kell annak végit szakasztani, hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.

Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedék, amikor esőt kért a búzára, eső lett; amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, – azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki, hogy maga a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét.

A vallás arra tanít minket, hogy az isten vezéreli az országokat, és ő emeli fel egyiket, és a veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket. Ilyen példával tele a szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban, változást tenni. Édes néném, gyakorta írok predikácziót, – nincsen egyéb dolgom. Le kell írnom a már haszontalan gondolatimat; – mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni, hogy esett oda? a bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott; mert nem az isten segítségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való rendelését meg nem változtatja. Csak úszszunk hát, édes néném, amíg lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bújdostam, és végtire 16 esztendős koromban hazámat elhadtam; a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. – Így mondhatni természet szerént: de keresztényi módon szóllván isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amelylyel ostoroz. – Többet már nem tudok írni. Itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet, vígyázzon ked az egeszségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P. S. A legelső asszonyt Francziaországban 1449-ben akasztották fel. De, ha ugyancsak akasztáson kell végeznem írásomat, egy kis históriát írok le. Párisban egy embert akasztani vittek. Mikor fel akarták akasztani, csak ott közel talált elmenni egy herczeg, aki is a királyhoz ment volna. És az a herczeg igen igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi: Micsoda úr megyen ott? Megmondják néki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híják, mert nagy dolgot mondana neki. A herczeget oda híják, és nagy titkon mondja az úrnak: „Látod-é mind ezeket akik itt állnak? Úgy megíjesztettek ezek engem, hogy a nadrágba kelletett bocsátanom féltemben.“ A herczeg nevethetett volna, de eltitkolván, monda a tiszteknek: „Ez az ember nekem nagy titkot mondott; hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban.“ A király már tudta, hogy vagyon neki mindenkor valami nevetségre való históriája. Kérdi tőlle mihent meglátja: „No! mi újságod vagyon?“ A herczeg elbeszélli egészen a királynak a dolgot, – a király azt igen nevetvén, grátiát ád neki, és a herczeg azt megizeni a tiszteknek.

LXXXVI.

_Rodostó, 12. jan. 1728._

Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csínos és takarékos új esztendőt, és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. – E kettőnk között elég kívánság; hagyjuk másokra a litánia-csinálást, amely mind haszontalan, mind pedig a mértéken feljül való. Nem a leghosszabb kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat.

Nénékám hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon ked, akik megfelelhetnének a kérdésire: de nem, hanem jobb, ha éntőllem kérdi meg. Felülök hát az itélőszékemben; és onnét felelek kednek. Azt kérded, édes néném, hogy mért térdepelnek le az anglusok, mikor az Úr vacsoráját osztogatják? Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az atyjoktól, akik is pápisták voltanak; mivel őnálok tartott ezer esztendeig virágjában a pápista vallás, és Henricus Octavus, aki haragjában bévivé az országban a kálvénista vallást, eleget írt volt ellenök; de a harag és szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552-ben kiűzé a papokat és a püspököket az országból, a barátokat elszélyeszté, a klastromokat felnyittatá és pusztán hagyatá, – és amely apáczák a szűzeséget megúnták volt, azokat férjhez adá, – a papi jószágokot az urak közt elosztá. A püspökségeket meghagyván, kálvénista püspökököt tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon és észre ne vegye a vallásnak teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákat szokásban meghagyák, úgy a külső ceremóniákot is, – a templomban a képeket és más egyéb állapotokot, úgymint az oltárokot, és a bérmálást ugyanazon imádságokkal és ceremóniával, valamint szokás az anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, ezért örömest megvált volna a királynétól; de csak oly könnyen nem lehete, mert még akkor az anyaszentegyházzal tartott, hanem a pápától kellett arra szabadságot nyerni. A pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az elválasztást. – A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen sürgették az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az apja, mind a leánya foganatoson kezdének predikállani a királynak, és jovallani, hogy álljon bosszút a pápán; mivel nem akar szabadságot adni. Azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvénista vallást, és tegye magát fejének a bévett vallásnak. A leány predikátornak ilyen gyakorta való predikácziójára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét magától elküldi, és a kálvenista vallást béveszi. A pápa ezeket a változásokat meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna szabadságot; de már késő volt; mert a régit kiűzvén, az új vallás uralkodott az országban.

Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásban. – De az isteni rendelés nem hadta büntetetlen, aki oka volt az ilyen változásnak; mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette. És minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is lett büntetése; mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el: de egymásután mindeniket megöleté. Az ilyen nagy példa után lehetne, nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy amicsoda nagy veszedelmeket okoz; de a héjával! egy auctornak tanácsát kevesen veszik bé, aki is azt írja, hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad szeretni, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették, szeretjük, és szeretni is fogják, és ebben a példa igen keveset használ. Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér atyafi között asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak? Micsoda birodalmak nem fordúltak fel fenékkel egy asszonyért?

Egy franczia királynak, a való, hogy a példáját nem kellene követni, aki is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségűl, amikor elérkezett, úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem esküdt véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy a tíz parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen, valamikor az asszonynyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálatta. E nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik mindenkor alkalmatlan. Látod-é néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amelyre az isten rendelte. Azért, hogy részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőket ki nem kell ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst, arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek; az isten semmi rosszat nem teremtett, de mí visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik. A bor betegeseknek árt; a bort kell-é okozni, vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot. Ihon, édes néném, vége vagyon a predikácziónak, feküdjünk le. És kívánok jó étszakát, és amellé kevés bolhát, – édes, kedves álomlátást, és holnapra felvirradást. Ámen.

LXXXVII.

_Rodostó, 19. febr. 1728._

Édes néném, egy keveset nevettünk a ked panaszolkodó levelén; mert kednek a panaszsza is kedves. Azt írod édes néném, hogy a konstancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg; de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. – A bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejéríti, mint csak egy holnapi bú, vagy gond. Valamint történt egy ifjúval, akit hogy halálra ítéltek, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifjúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, – úgy megfejéredett volt az egész haja, – ugyan azért grátiát is adtanak néki.