Part 13

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem, hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is ked szolgája, édes néném.

LXXVIII.

_Rodostó, 8. jan. 1727._

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam; mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni.

Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán, és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik, meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetén, és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották; mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.

Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos szolgája.

Az új esztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

LXXIX.

_Rodostó, 15. martii, 1727._

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás, – annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.

Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is, megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak, ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?

Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexandriai patriarcha régibb a konstancinápolyi patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.

A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi szokás.

A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, arra nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom; mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.

No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz; mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy „Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád mind holtig.

LXXX.

_Rodostó, 7. maji, 1727._

Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon, miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.

Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza. Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény asszonyokot látom.

Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk. – Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák gyermek.

Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?

Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek. Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet; mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig, míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit, míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.

És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végbe. Addig hány százezer ember hala meg a szent földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre; mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.

Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a ked városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti, néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért. Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti!

LXXXI.

_Rodostó, 14. junii, 1727._

Nénékám! mí itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténynyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, – a fejdelem volt keresztapja, aki is könnyezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyjafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen, – mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Konstancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, – vagy is inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mind Smyrnán, mind pedig másutt is követett el hasonló dolgot, és egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon. Mi azt csudáltuk, hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak ezt akarám kednek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted, édes néném, hogy szeretlek. Ámen.

LXXXII.

_Rodostó, 17. junii, 1727._