Part 11

Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz, Jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz, A jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz: Ah! mért hasonlítod magadat boldoghoz?

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú; mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind holtig is dohányozott; mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívott – de megholt, kedet pedig az isten éltesse. Ámen.

LXVIII.

_Rodostó, 12. novemb. 1725._

Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr meg holt. A való, mindennek meg kell halni; de ennek még inkább meg kelletett halni, mintsem másoknak; mert holta után a testét felbontották, de annak legkissebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Konstancinápolyban, hogy sok költségbe kerűlt volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testamentumát felnyitották, Zsuzsinak ezer aranyat hagyott, és holmi portékát. A cselédinek is hagyott, még nekünk is, holmi portékát. – Nekem a megholt felesége nádpálczáját hagyta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, – amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére lehetnek.

Mindenikünk azt gondolta, hogy kész pénze felesen vagyon; de holta után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a generálisnak többje volt, mintsem a régi római generálisoknak. A többi között egy Regulus nevü főpolgármester száz negyvenezer emberrel ment Afrikába a Karthágóbéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyébe más polgármestert, aki a hadakozást folytassa; mivel őnéki visszá kell menni, hogy a jószágában rendelést tegyen; mert a gondviselője meghalván, az emberek, akik a földet szántották, minden ekéit, és a földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem míveltetheti a földét, a feleségét, gyermekeit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág? Egy majorházból, és hét szántóföldből.

Édes néném, mint megnevetnők most az olyan generálist, aki száz negyvenezer embernek parancsolván, azon panaszkodnék, hogy egynehány ekéit ellopták, és ha ha hét darab földet meg sem szántat, a cselédje meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan nagy hadi ember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk még más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vontak el, hogy százezer embert adjanak kezébe, és akinek királyok mentenek udvarlására, – de a hadakozást elvégezvén ismét a szántáshoz fogott, mert a régi rómaiaknak egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit fő polgármesternek tettek, az a majorkodását elhagyta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztségének vége lévén, Rómába visszá kelletett menni, és letenni a tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában kelletett adni, és azután a nagy generális, akitől annakelőtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok akinek egynehány száz arany koronákat küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma városába, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok lánczolva mentenek; ugyan az a generális közönséges köntösben öltözvén a majorházába visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek. Mert azt elmondhatni boldognak mind lelki, mind testiképpen, aki keveset kíván, és kevéssel bééri.

De most veszem észre magamat, hogy Rodostón kezdettem el levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repűltem. De visszá kell repűlni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani generálisokat az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tetetni a feketét, de nem akarja. – Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában is szerették egymást. – Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni; vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég a, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. – Mi hír vagyon ott keteknél? mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?

LXIX.

_Rodostó, 7. decemb. 1725._

Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom, mit kell írni, – és ha írok, csak azért írok, hogy kednek válaszát vehessem. – Azt írjam-é? hogy itt „könyvem forrási s áradási indúljatok,“ és hogy még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között? De idővel az is megszűnik; mert az a kegyetlen idő mindent elront s eltöröl. Erről írni kednek nem nagy vígasztalás; de csak kell valamit írni. Azt írom hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen elvégezték, hogy hacsak valaki a havat nem akarja szántani. Aminap olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a gazdasszonyságra visszátér ked, akkor meg kell próbálni. Példának okáért egy véka búzát főzessen meg ked jól, de sok vizet kell reá tölteni, – amíg a fő, addig tétessen ked egy kádba négy véka búzát. – Amidőn pedig a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le ked rólla, és melegen hadd töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól födni, – másnap vagy harmadnap, ha látja ked, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól béitta, akkor küldje a mezőre ked, és hadd vessék el valamely jó földbe; de mentől ritkábban lehet; mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem, és mindeniken egy búzafő, – és így négy annyival több búzája terem kednek, mint rendszerént. – Ezt én olvastam, igaz-é, vagy sem? nem tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg. Nem nehéz dolog, és ha igaz leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.

De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem lehetne elhinni, hogyha csak bizonyosan nem tudnók. Ked ott a francziák között hamarébb meghallhatta. De tudja vagy nem tudja ked, megírom, hogy a franczia király 5. septemberben megesküdt, és lefeküdt a Stanislaus király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas király egy szegény bújdosó, és csak névvel való királynak vegye el a leányát? és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol királynak, a leányát, akit annakelőtte akart elvenni. Ezek ám az olyan dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az istennek csudálatos munkája és hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viaszszal. Bízvást elmondhatja a franczia királyné a boldogságos Szűz után, hogy megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden lévőket felemelte, és a fennvalókat levetette; mert lehetetlen volt csak hízelkedni is magának azzal, hogy még franczia királyné lehessen. Ha az atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám; de bújdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem lévén, hogy Augustus székibe ülhessen; csudálni és imádni kell az istennek az ilyen rendelését, mert az ilyen munka feljülhaladja az emberi elmét: Ludit in humanis. És hogy az isten előtt a királyok és fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az istennek minden rendelésit, és remélljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet, mert hatalmas.

A sophiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok hamis vádolásokat tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Konstancinápolyban. Az érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közől hármat vagy négyet lánczolva vittek Konstancinápolyban. Az érsek ide szaladott, és titkon vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadítsa azokat a szegény papokat, akik még a botozást is megkóstolták. Így szenvednek a mi szegény papjaink a hitért. De nem csak itt, hanem az egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és Amerikában azok a vad emberek, akik igen szeretik az emberhúst? De a barátokon nem kapnak; mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak belőlle csinálni, de, hogy megsütötték a húsát, mind ösztövérnek, mind igen keménynek találták, azóta nem kapnak a baráthúson. Hát egyszer egy szegény jezsuita szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén egy falura talál. A vademberek látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon jár, mind elszaladnak tőlle; mert, hogy soha lovat nem láttak volt, azt gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván, leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik valóságosan az apostolokat. Bár követhetném én is mindenben őket, de csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát édes néném.

LXX.

_Rodostó, 16. január. 1726._

A ked méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a ked levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy pedig mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság kötelez minket. De még többet mondok:

Mert kevéssel kedet ha inkább szeretném, Nénémséget néha el is felejteném.

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit nem alkalmatlankodik. Mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyugtalanságot nem okoz. A mi szívünk mindenkor frissen és hívesen vagyon, és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a nyárson vagy a rostélyon égetik, amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit mondanak.

Lehet-é tőllem olyat kívánni amelyet ott helyben jobban megtudhat ked? Az örmény lakadalomról már írtam kednek, azt tudhatom: mert közöttök lakunk; de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremoniával adja férjhez a török császár, leányát? azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem azért, hogy kedet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam mint tudok kednek engedelmeskedni.

A török császár amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy basának akarja adni, oda se pap nem kívántatik a megesketésre, se más egyéb tiszt a contractuscsinálásra; mert oda csak a császár akaratja kívánsatik. Hogyha egy fővezérnek, vagy más fő tisztnek akarja adni a leányát a császár, azt neki megjelentetvén, annak, ha házas, minden feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokat kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik, hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hivatja, és a jobb kezében egy buzogányt ád és egy levelet, a levelet pedig a kebelében teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annakelőtte soha nem látott volt. A leány egyedűl lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén, háromszor térdet hajt neki, és azután megjelenti neki hozzája való nagy szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességét. A leány nem várván, hogy elvégezze beszédét, mintha igen haragudnék, felkél a kerevetről, és a hanzsárhoz nyúl, hogy azzal általverje. Hanzsárt, vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel kiveszi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elveszi, megcsókolja, és elolvassa.

Amelyben látván a császár akaratját az feleli a vőlegénynek: légyen a császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen. Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy hónapig sem lakik véle, hanem más basának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, amint kivánná.

Mert a virágszálat szükséges öntözni, Másként a melegben el kéne száradni.

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot. Egymást annakelőtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy mellé fekszik, – másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények abban kedvezett a férfiaknak, és ha így megcsalatkoznak a feleségben, megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak, ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De még ezenkivül annyi rableányt tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos feleségek, csak nekik is megjárjon az adó; mert ha a gazda azt elmúlatja három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt, és ha ugyancsak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor az asszony elválhat az urától. E ritka példa, de a törvény megengedi. Hogyha pedig a férfiú elválik a feleségétől, és azután ismét visszá akarja venni, a meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában, hogy az asszonynak szabad, ha akarja, minekelőtte visszámenjen, az ura hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E csúfos törvény, és nem látom, mi végre rendelte a törvénycsináló? Ő lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy ked egészséges legyen. De éppen most jő eszembe egy jó gondolat, hogy mért födözik és takarják úgy bé magokat itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább kapjanak rajtok; mert:

Mennél inkább légyen valami megtiltva, Légyen is előttünk erősen elzárva, Ámbár ahoz jutni kellessék fáradva, Annál inkább bírni azt várjuk suhajtva.

Kérem édes néném, kedet, hogy hadd ne írjak már többet; mert télben nem lehet hosszú levelet írni, azért, hogy hideg vagyon, nyárban pediglen igen meleg, – itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék.

LXXI.

_Rodostó, 13. martii 1726._

A ked nádmézes téntával írt levelét tegnap vettem. Aminap is vettem volt kettőt egyszersmind. Úgy tetszik, hogy hacsak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok, de nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet ked, hogy ha nem írtam, ked sem vehette a választ. De oh mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkét! Mindazonáltal azzal el ne higyje ked magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagy is talán büntetésűl kíván ked tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer nem jut eszembe? Mert ugyan is hogy jutott kednek eszébe, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal ki ne engedelmeskednék kednek? Haszinte írni nem tudnék is, megírnám. Én, édes néném, csak azt írom meg felőllek, amit hallottam és olvastam, – úgy-é, hogy többet nem kíván ked?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerárdus nevű franczia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és zarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet neveze Keresztelő szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a zarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerárdus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván; a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik az engedelmességre, és a házasságon kívül való életre kötelezék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcz szegeletű fejér kereszt volt varrva. A saracénusok elvévén a szent földet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rhodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokat, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé, és a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből. – Akik is elhagyván a szigetet Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolcz vagy kilencz franczia nemesember egy társaságban lévén a jeruzsálemi patriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokat, életeket a szent földre menő zarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének, azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nekik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honórius pápa ezeknek regulát csináltata szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselniek, és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, – csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, – több lovat háromnál nem tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségbe elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan, vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm, akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt. Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is.

LXXII.

_Rodostó, 12. april. 1726._

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket, hogy adna néki penitencziát. Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.