Part 10

Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák, jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen – egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén, azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért, hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, vagy hármat szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek; mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse, és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket, mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben, vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pinczében.

De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet. Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a leányokat jól nevelik és oktatják.

A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem; mert a sok fülbemászóval tele a sátorom.

LXIII.

_Rodostó, 7. sept. 1725._

Édes néném, csudálja ked azt, hogy lehet írni egy kocsonyának; mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyre jönni. Oka pedig annak a, hogy tegnaptól fogvást visszájöttünk a mi megúnt kedves városunkban, és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bújdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenűl. De mireánk is az az isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti: azokot ott meghadta, minket ide hozott: aztot mind egy kéz cselekedte.

Egy régi philosophus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál az isten az égben? aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és mást megaláz. Okoson is mondotta volt Solon Kroesus királynak, hogy: Nemo ante mortem beatus; mert senki nem mondhatja magát boldognak halála előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal?

Hogy pediglen ked a Konstancinápoly megvétele históriáját olvassa, az igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot megvette, a tizenötödik saeculumnak a közepiben igen nagy hadakozó fejdelem volt, azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott, amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam, hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely mostanában teljes lehetetlen volna, és amelynek akkoron rettentő munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi romaiakhoz illett, akik csaknem lehetetlen munkákat vittek végbe, és amelyeket még mostanában is csudálkozással látjuk. A mostani törökök nem hogy olyan nagy munkákat vinnének végbe, de eszekbe sem jutna: Mahumetnek pedig szükséges volt olyan nagy munkákhoz fogni; mert olyan görög császárral volt dolga, aki keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok ostromokban minden nap fogyott a népe, és végtire az utczákon kelletett verekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a maga népét nem kímélette, és az ostromokkor, aki csak visszáfordúlt is, maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdúl, és parancsolatot nem várván ostromnak megyen. A városbéliek is hogy megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot, ugyanazért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokat cselekedének a törökök. Azt a várost Konstantinus építette vala, ugyan Konstantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt.

De haszinte a város megvétele históriáját olvassa is ked, de lehetetlen, hogy le ne írjam kednek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét – talán nem teszi fel mindenik historicus. A város megvétele után egy igen szép leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak adja. A császár megszeretvén harmad napig csak a leánynyal töltötte az időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A vezér és a többi basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy hívassa eleiben a basákot – a basák eleiben gyűlnek – a császár nagy czifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve Erini – a basák csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha nem volt-é méltó olyan szép leánynyal három napot tölteni? Mindnyájan felkiálták, hogy igen is. A császár mondá nékik: hát miért indúltatok fel, és mért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hívatalomat? De mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségét szeretem is, de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy néktek parancsoljak. Erre felindúlván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan leánynak a fejét elüti, és mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt, a megfizeti ezt nékem. Meg is fizeték; mert csakhamar a tanácsadóknak elütteté a fejeket. De haszinte ilyen bosszút álla is a szegény leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának.

Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta Mahumet; mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annakelőtte egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak egyszersmind hóhérja lenni irtóztató kegyetlenség. Az ilyen cselekedettől irtózik a természet; mivel az oktalan állatok között is látunk háláadókat. Ha Mahumet meg nem vehette volna Konstancinápolyt, nem lett volna a néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete.

De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a szegény leányt. Hanem az egészségre vígyázzon ked, és engemet igen igen kell szeretni; mert én azt megérdemlem, úgy-é? édes néném. Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk istennek bújdosásunkat, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk; mert igen sokan vannak olyanok, akik rosszabbúl vannak nálunknál. Erre azt mondja ked, hogy a nem nagy vígasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hogy Kolosvárt jó kenyereket sütnek? A való, de az is való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja: a suhajtás enyhíti a szomorúságot; mert

Suhajtás könnyíti a nyomorúltakot. Nagyon engeszteli szomorúságokot. Azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot, Kik panaszolkodni nem bánják rabokot.

De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. Nincsen könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem követi; azt felelé reá: Én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt.

LXIV.

_Rodostó, 23. sept. 1725._

Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jüttünk, aki is igen rosszúl vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségét, de annyira nem viszi, hogy abból kigyógyúljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett gangrénától, aki is az árvíz után ha kvártélyba száll, onnét egy compánia borbély sem verheti ki. Az isten oltalmazzon meg minket attól. De, ha az isten azt reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az isten mennyi szenvedéseket, betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették és szolgálták, azért, hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek? Ők azért szenvedtenek, hogy példáúl legyenek, és jobban megtisztíttassanak, valamint az arany a tűzben: énnekem pedig azért kell szenvednem, hogy akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.

Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk rontjuk el; mert miért látunk a szerzetesek és a munkás emberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni; mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved – a nagyravágyás, fösvénység, irígység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidíti az életet. A nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek a szerzetesek és a munkások, és nem kell csudálni, ha sokáig élnek; mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes, csaknem mindenkoron egyaránsú étellel és itallal élnek, gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innep nap egy-más munkás ember többet talál enni vagy innia, aztot más nap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, ha látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket; mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség, és a tunya élet? És mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban? És mindezekkel halmozva megtöltik magokat, azután nem hogy valami járással segítenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál? amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mind azt, amit belé töltenek, és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz húmorokot vagy nedvességeket, és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy: Az ember a fogával ás magának vermet.

Elég a, hogy a szegény úr, nem gondolom, hogy meggyógyúljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú. Eléggé vígasztalnám, de csak fél fogra nevet, nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni; mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném, vígyázzon az egészségére ked; mert a derék állapot – és maradok ked szolgája. Amen.

LXV.

_Rodostó, 4. octob. 1725._

Ma csak azért írok kednek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon. És eztet ha elmúlatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának; mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pedig a ked rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok, de mit? mert szakállomra mondom, hogy nem tudom mit írjak. Mert itt oly csendességben vagyunk Bercsényi úron kívűl, valamint az Elizéus mezején lévő lelkek, ahol még Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közűlök a tengerbe találna pökni, azonnal édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek.

Hát miről írjak, édes néném? Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep vagyon; mert a mi urunkot Ferencznek keresztelték. Ha pap volnék, le kellene tehát írnom a sz. Ferencz életét: de nem akarok úgy tenni, mint egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt – annál többet meg nem tanulhatott, és minden innepeken csak azt mondotta el. Egyszer arra kérik, hogy predikáljon sz. József napján – a predikációját így kezdé el: Atyámfiai! ma sz. József napja. Sz. József pedig ács volt, és minthogy ács volt, gyóntató székeket csinált; azért beszélljünk a gyónásról. Nem szükséges tehát, hogy leírjam a sz. Ferencz életét – arra mindenik franciscánus barát megtaníthatja kedet. Aztot tudjuk, hogy angyali életet élt; de aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz hasonlította mondván, hogy mind születésében, életében, szenvedésében, és halálában hasonló volt a Megváltóhoz; hogy aki franciscánus köntösben hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy sz. Ferencz minden esztendőben egyszer lemegyen a purgatóriumban, és onnét felszabadítja a franciscánusokat, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem találjuk jónak, nem hogy egy olyan alázatos szent találta volna.

Itt most szűrnek, azért beszélljünk a szüretről. És mondja meg ked nekem az okát, hogy mitől vagyon a, hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban vagyon? Az aratásban nagy külömbözések vannak, hol elébb, hol későbben aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják: de a szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalmokban a szüret egy időben légyen. Azt megengedem, hogy a parancsolat megvolt; de a nap függött-é a parancsolattól? azt nem gondolom. Ebben az országban a bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben; mégis a szüret itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani, hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben érelje meg? azt nem lehet mondani; hanem azt mondhatni, hogy a természet parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt. Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban, ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint nálunk: de elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján novemberben szűrnek, de e nem közönséges még a Hegyalján is, annál inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen ked, addig azt adom kednek tudtára, hogy Bercsényi úr igen igen készűl a más világra; mindazonáltal akit az isten meg akar gyógyítani halálos betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég, másszor többet. Csak az egészségre vígyázzunk. Édes néném, mely régen nem kérdettem, ha szeret-é ked? mert azt el nem kell felejteni.

LXVI.

_Rodostó, 29. octob. 1725._

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is éppen olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban külömbözik, hogy az ágyban fekszik, és nem a ganédombon; mert nincsen olyan rész a testében, amelyben valami kis épség volna. A lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek szíve rajta, amidőn látjuk, hogy metéllik le a rothadt húst a szárairól. És midőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban, úgy tetszik, mintha a régi mártiromokat látnám a kínokban. A bizonyos, hogy ki sem mondhatom azt kednek, hogy micsoda irtózással kell azt látni; hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi? De a test fájdalmival a lélek gyógyúl, és az irgalmas isten az ő lábaiba tette a purgatóriumot meg akarván menteni a más világon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménység életéhez – hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívűl rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. Es a szegény Zsuzsit ítélje el ked, hogy micsoda szomorúságban vagyon. De azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e szomorú levél, azért most nem is írok többet; mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni. De, hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént.

Egy úri embernek ifjú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De, hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleségének mondván, hogy azt meg kell innia. A szegény asszony reszketve innia kezdi – amikor félig megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megiszsza a többit, mondván: énnekem is utánnad kell mennem. Az asszony azt meghallván mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivott, és az ijedtség oly nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni, és hánni. Azonnal a papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körűl volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja, hogy azért tette azt a gyónást, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségét, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen; mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanúságot akarta megtudni, hogy igazán való-é, vagy sem? Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván, a szemeket megtörlik, és örűlni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjéből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordúl, vacsorához ülnek, és virradtig isznak. Mit mond ked erre? A gyanúság való hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával nem jovallom mindennek; mert hát ha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana? Ked ítéletére hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é, vagy sem? De én jó étszakát kívánok kednek.

LXVII.

_Rodostó, 6. november 1725._

Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemén foly ki, amennyit a ma sírt. Méltán is, mert a szegény Bercsényi úr a bújdosásának végit szakasztván, ma reggel hét órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, akiket árváúl hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta.

Micsoda ez a világ? és miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr, éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bújdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bújdosókat temettünk el. Ezután még mint lesz? Hadjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkat; mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk.