Part 9

Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből, ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.

Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.

Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«

Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.

Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem kivánkoztam.

Délután betoppan hozzám Lendvay Márton.

– Vártunk, hol ebédeltél?

– Sehol.

– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat, meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is valamit.

Alant várt bérkocsija. Felültünk, s csakhamar elértük a városligetet.

Őszintén elmondtam neki aggodalmaimat.

– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay. Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, Priell Kornélia, Egressy Gábor, László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?

– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.

– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab pedig élénk, mulattató s keregded.

Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész délután.

Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.

Ez a hosszu óra is eltelt.

Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés, finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor, kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek, repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak. Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek, kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt; daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan; minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.

Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek, hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek, őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének, hogy hol képezhette magát ennyire?

Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt szerepeltek.

Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt megőrizze.

Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen elidőzöm mellettök.

Az »Eljegyzés álarcz alatt« határozottan szép sikert aratott.

Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz bemutatott az öreg Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az előadó művészeknek köszönhettem.

Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével. Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt, ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha egyik-másik pajtáshoz.

Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani, hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre végelgyengülésben kimult. A szabadelvü kör ellenben napról napra mindinkább izmosodott.

Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán kivül, ott látható soh’sem volt.

Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet. Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre, igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.

Ez már érdekelt.

Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat. Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött elég köszönetet mondani.

Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint fia is. Fölmentünk, helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest! mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk. Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.

Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon összebarátkoztam.

Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.

És találkoztunk, de mint ellenség.

Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep. Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb tréfáinkban is osztozott.

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is. Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:

– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni, hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.

Halász Józsi felugrott. Ez szörnyüség! mutasd.

– Nem én, felelt Petőfi, elteszem emlékül, s zsebre dugta a lapot.

Lőn szörnyü nevetés.

Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s szólt:

– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.

– Azért mégis ugy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.

Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye: »a hópihe«.

Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:

– Mennyiért tolnád végig a váczi-utczán ezt a taragonczát?

– Ingyen, felelt Pálffy Albert, ha te beleülsz.

Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta s rákiáltott Pálffyra:

– Toljad hát na!

Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.

De aztán ha szerét tehettük, mi sem maradtunk adósai.

A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: Jaj beh szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.

Hát én elővettem Sándort, hogy akarsz-e ma jól mulatni?

– Veled, vaddisznó?

– Én is ott leszek.

– Hát még ki?

– Balássy Tóni.

– Mondasz valamit. És hol?

– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.

– Na jó.

Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.

Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.

– Grófné! van szerencsém Petőfi Sándort bemutatni.

Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:

– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor öcsém, mert reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.

A háziurra mutatva, mondám: Gróf Wartensleben Gusztáv ur.

– Gróf ur, kezdé Sándor.

– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.

– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta – –

– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.

Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt fesztelenül kezdte érezni magát.

Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből néhányat elszavalt.

Mikor távoztunk, Sándor azt mondta nekem:

– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.

Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindég jól találta magát.

Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra, mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint férjezett Ráday Pál grófné.

Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott társaságunkban.

Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a »tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek. »A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat, mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges engedélyt.

A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és Degré Alajos.

Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi óránk is közelget.

Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén Kovács Endre miként nyomta azt vissza.

A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay. Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve, itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül, pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan összehajtja, zsebre teszi s szól:

– Na fiuk! elhagylak titeket.

– Hogyan? miért? mi történt? tudakozódtunk valamennyien.

– Hamván megválasztottak papnak.

Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok voltunk.

Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült, kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre. Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.

A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai már Pesten működtek.

– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül találkozni, mert még levelemre nem felelt.

– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.

– Jó lesz biz az! kiált bele Lisznyay, menj oda ebédelni.

– Eljöttök ti is, mert magam csak nem mehetek.

– El hát.

Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.

Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid vázlatát adta tárgyának És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon mindig belezúgott:

– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és kifogyhatlan volt a csodálatban.

Pulszky bevégezvén elbeszélését, Sándorhoz fordult e szókkal:

– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ. Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.

Petőfi egy szót sem szólt, csak elmosolyogta magát.

Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:

– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem dicsértem volna.

Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen. Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.

Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával fölvert.

– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma kegyetlenül neked megy.

– És sértőn, tevé hozzá Lisznyay.

– Mit ir?

– Utczagyereknek nevez.

– Menjetek s hivjátok ki azonnal.

Elrohantak.

Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi nem verekszik.

– Nem? na majd meglássuk. Jőjjetek velem.

Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk Nádaskayhoz.

– Itt van Zerfi ur?

– Igen.

– Sürgős ügyben jőjjön ki.

A cseléd visszatért azon üzenettel, hogy Zerfinek semmi dolga itt künn.

– Na hát van nekünk odabenn.

Ott találtuk Nádaskayné, Télfy Rrza és Natalie társaságában.

Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát csakugyan megtagadja az elégtételt?

– Meg.

– Akkor én igy fizetek, s ezzel oly fricskát vágtam az orrára, hogy mindkét kezével odakapott.

Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta, mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember Petőfiről és műveiről szólt.

Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve. A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be. Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.

Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett Pestre. Tisza védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva huszárokkal.

– És magyar katonaság védelmez ilyen pecsovicsot! kiabálták itt-ott.

– Hát mit akarnak az urak? kérdezték a huszárok.

– Macskazenét adni.

– Egyebet semmit?

– Semmit.

– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt, oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:

– Elég lesz már fiúk!

Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép rendben visszavonult.