Part 7

És e szép viszonyt, ezt a gyöngéd barátságot nem vihettük oly szeplőtlenül a sírba, mint a hogy tartott egész életen át. A roszakarat és ármánynak sikerült egy keserü lapot közibe keverni. Az utolsó választásnál Madarász József és Mocsáry Lajos urak a haldokló Simonyi Ernő nevét jónak látták az én megbuktatásomra felhasználni. Sikerült nekik a fondorlat, s szegény Simonyit még életben találta azon eredmény, hogy Pest megyében az ellenzék részéről két kerületet játszottak át az ő nevével a kormánypárt részére. Meglehet ez is sietteté halálát. A cselszövény a kormányképes két nagy férfiunak éles államférfiui képességéről tanuskodik. Teljes undorral fordulok el ezektől a felfujt nagyságoktól, s visszatérek Zsámbokrétre, hol annyi kedves szórakozás kinálkozott.

Simonyi Ernő teljes életében vendégszerető háziur volt, ez nem később fejlődött nála, ő ilyennek született.

Zsámbokréton az urilakban nem volt háziasszony, nem volt semmi néven nevezendő nőcseléd, de azért a rendet, tisztaságot és kényelmet nem nélkülözte. Ernő figyelme mindenre kiterjedt; olyan vendégségeket adott, hogy becsületére vált volna akármelyik alispánnénak.

Huzamosb időre vendégei voltunk Pozsonyból: Stummer (Terényi) Lajos, Possányi László és én. Szabadságon itthon időzött Simonyi János fiatal hadfi is, Ernő testvéröcscse. Hiszen rég volt, azóta Terényi meghalt, Possányi László fejét dér boritja, Simonyi Jánost láttam a boldogult Ernő temetésén, megtört öreg. Most már elmondhatom a nélkül, hogy Laczi vagy János barátom emiatt elpirulna, hogy messze földön három oly szép fiut együtt találni alig lehetett volna, mint Terényi Lajos, Possányi László és Simonyi János. Hozzá még első ifjuság, viruló egészség, szikrázó jókedv és oly szeretetreméltó ifju háziur, mint Simonyi Ernő, ezt a lakást a költészet magaslatára emelte. A merre csak jártunk, a hegyek és erdők viszhangozták élénk dalainkat. Mint képzelni lehet, Ernő barátunk nem volt négyes diszfogat nélkül, mely örökké szerepelt, mert összejárta velünk Bars és Nyitrában minden ismerősét, ismerőse lévén minden uriember, mondhatom, két megyében összekevertük a világot; az öreg urakkal vitákba ereszkedtünk, a fiatalokkal lovagoltunk, vadásztunk és víttunk; a koros hölgyeket mulattattuk a pozsonyi eseményekkel, mig a fiatalokat Laczi, János és Lajos foglalták el udvarlásaikkal. Igy aztán szivesen látott vendégek voltunk mindenütt, s ha távoztunk, hossza-vége nem volt a sok marasztalásnak.

Egyszer korán reggel benyit hozzám Ernő, azon kijelentéssel:

– Már fognak, ma Turcsányi nagybátyám látogatására megyünk.

– Én bizony nem, felelém, először már belefáradtam a látogatásba, másodszor egy vigjátékba kezdtem, azon akarok dolgozni.

– A mint akarod, nálam mindenki azt teheti, a mi tetszik.

Possányi Laczi azt mondta, ő sem megy, mire János kinyilatkoztatá, ha ti maradtok, én is maradok. Ernő tehát elment Terényi Lajossal.

A reggelinél beszéd közt előhozták, hogy Ernő bizonyosan meglátogatja a csoda-orvos papot is!

– Arra vezet utja? kérdezém.

– Hisz Turcsányi bátyánk Rudnón lakik, felel János, odavaló birtokos.

– Akkor sajnálom, hogy nem mentünk, jegyzém meg, az a pap érdekelne.

– Mindjárt lesz kocsi, felelt János, meglepjük őket. Azzal szaladt s hozott egy tót igás-kocsit.

Föltettük fegyvereinket s megindultunk Rudnóra. Nekünk az az utazás nagyon tetszett. A négylovas hintóba már beleuntunk, hát valami uj, szokatlan kellett, hogy érzékeinket megcsiklándozza; na, az a fogat nem csak megcsiklándozta, de össze is rázta, a mi nem hogy elhangolt volna, de inkább fokozta jókedvünket, s énekünktől rengett a vidék.

Simonyi János, ki háttal ült a kocsisnak, egyszerre felkiált:

– Négylovas hintó jön utánunk.

Leugráltunk kezdetleges fogatunkról, a fegyvereket vállainkra kapkodtuk, s a kocsit előre küldtük, nehogy fölfedezzék, a kik a hintóban követnek, hogy mi és kocsi összetartozunk. Csak azt resteltük, hogy vadásztáskáinkon egy árva madár sem fityegett. Mindegy, azért mégis vadászoknak tekintenek, holott a kocsiban maradva, vándorlegényeknek tarthatnának.

Az utszélen mezei virágokat szedegettünk, mialatt a hintó közeledett. Hát biz abban három nő ült; kettő fiatal és szép, a harmadik korosabb.

Amint a kocsi mellettünk sebesen elvágtatott, virágainkat a kocsiba szórtuk. Az urhölgyek meg azt a tréfát csinálták magoknak, hogy oly fejbillentésekkel s nyájas mosolylyal üdvözöltek, mintha rég nem látott közel ismerősöket pillantottak volna meg, pedig először láttak az életben, s azt hittük utoljára is, azért engedtük meg magunknak azt a pajkosságot, hogy egy darabig futva versenyeztünk a sebesen haladó hintóval, persze csak rövid ideig győztük, s a mint elmaradoztunk, a gyönyörü szép hölgyek kihajolva nevettek. Lassankint elmaradozván a hintótól, kendőket lobogtattak felénk, mig egy kanyarulatnál el nem tüntek.

Ez a kalandocska szilaj kedvbe hozott mindhármunkat. Nem ültünk kocsira, mig gyalogolni birtunk. Hogy Ernőt megnevettessük, s Turcsányi bácsinak mulatságot szerezzünk, ily eszményi kaland után, kissé költői alakban jelenjünk meg, mindjárt nagyobb hatása lesz elbeszélésünknek, mit tetszés szerint kibőviteni elhatároztuk. A gebéket iszonyuan felbokrétáztuk, a tót kocsis nagy karimáju kalapjára roppant koszorut kötöttünk, az igás szekérre tölgygalyakból diadalivet csináltunk, szines selyemzsebkendőinket pálczákra kötözve, zászló gyanánt lengettük, s győzelmi dalt zengve, döczögtünk be Turcsányi udvarába.

Ép nagy társaság jött ki a kertből, mely különös megjelenésünket hangos nevetéssel fogadta, de a mint leugráltunk, nők meglepetés hangjait is hallottuk.

– A patvarba! kiált elénkbe Ernő, hát ti voltatok az érdekes gyalog-lovagok?

Közeledtünk, ámultunk, hüledeztünk, a hintói szépek előttünk álltak. Ernő sorban bemutatott, s a két gyönyörü teremtés nem tudott szóhoz jönni a nevetéstől. Igy ismerkedtünk meg Fiáth Mari és Betti bájos kisasszonyokkal.

Azonnal ebédhez ültünk, a háziur nyugalmazott huszárkapitány, igen előzékeny kedves férfi volt. Igen jól mulatott sajátságos megjelenésünkön.

Ezer bocsánatot kértünk a hölgyektől az utbeli merészségért, biztositván, hogy egyedüli czélja volt, ha netán unatkoznak, egy kis mozgalmat előidézni kedélyökben. Biztositottak, hogy ez nekik nagy mulatságot szerzett s nem hogy neheztelnének, de köszönik a kis szórakozást.

Aztán a csodapapra tért át a beszéd. Ők már látogatást tettek nála, az egyik kisasszony idegláz következtében visszamaradt valami utóbaj miatt fordult hozzá. Csodálatos! A három nő természetesen együtt ment oda, s a nélkül, hogy szóltak volna valamit, a pap azonnal rámutatott a viruló kinézésü kisasszonyra, s elmondta baját, meg a miből származott. Általán beszélték, mikép a betegségek felismerésében természet fölötti ösztönnel birt. Az idő tündér-szárnyakon repült, s a vidám társaságot elég kellemetlenül lepte meg a jelentés, hogy az urhölgyek fogata előre hajtott. Kecses könnyüdséggel vettek bucsut, s mi most már nem azt hittük, mit reggel, hogy ugy sem találkozunk többé az életben, a mint volt is szerencsénk hozzájok aztán többször, a pozsonyi követi bálokban.

Elmentünk aztán a világhirü csodaorvos paphoz. Háza környéke, mint valami bucsujáró hely, el volt lepve hintókkal, igás-szekerekkel s gyalogosokkal, a bebocsátásra a gazdasszony osztogatta a kegyeket, ki folytonos ostromnak volt kitéve. Azt hiszem Laczi és János barátom daliasságának köszönhetem, hogy előnyben részesültünk, mert nyájas mosolylyal előre intve minket, ajtót nyitott. Beléptünk.

A szegényességig egyszerü szobában, megviaszkolt diófa-asztalhoz támaszkodva fogadott a nagyhirü pap. Nem nagyon magas, de meggörnyedt s kiaszott férfi volt; arczán a fáradtság és kimerültség redői – különösen ajka körül – mély barázdákban vonultak alá. Tekintetének delejező hatását érezte az ember. Mindenikünknek egyenkint erősen a szeme közé nézett, aztán elmosolyogva magát, diákul megszólalt:

– Bizony nagy bajuk van. Irhatok is rendelvényt, de ezt a tapolcsai gyógyszertárban meg nem kaphatják. Magoknak pénzmag kell, egyébb bajuk nincs.

Elnevettük magunkat, s ő is velünk nevetett.

– Őrizzék meg jól ezt az egészséget, mond kezetszoritva velünk, s ezután se hozza önöket más ok hozzám, mint a kiváncsiság.

Négyes-fogaton, nagyuriasan tértünk vissza, de nem oly vigan, mint ahogy jöttünk.

Még egy látogatásunk volt hátra, a melyre mindig örvendettem. Terényi (Stummer) Lajos szüleinél. Atyja a bajmóczi uradalom kormányzója volt. Vágyva-vágytam az én kedves barátom családját megismerni, s oly érzés fogott el, midőn oda közeledtem, mint tanulókoromban, ha szünidőkre hazarándultam. És méltán, a szülői háznál fogadhattak egyedül több bensőséggel, melegebb szivélyességgel, mint a bajmóczi várlakban Mily barátságosan ölelt meg az a valóban délczeg öreg ur; mennyire nem találta helyünket az a jóságos teremtés, minden izében magyar s nemes szivü háziasszony, ki ugy bánt velünk, mintha mindnyájan gyermekei volnánk. És az a bájos kis angyalka: a serdülő házikisasszony csupa elragadtatás, merő szolgálatkészség volt. Mondhatom, ez a család elbájolt, ez az ottlét eltörölhetlen nyomokat hagyott lelkemben. Itthon találtuk Ipolyi (Stummer) Árnoldot is.

Ipolyi (Stummer) Arnold akkor ép oly szerény kis káplán volt, mint a milyen szerény nagy tudós püspök ma, szép ismereteivel, kedves modorával sok élvezetet szerzett. Hanem volt benne valami, mi nem jogositott azon reményre, hogy ebben az életben még mint nagyméltóságu püspököt tisztelhessem. Nagyon szerette a regényest. Soh’se feledem, egyszer bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé:

– Olvastad már George Sand »Lellia«-ját?

– Nem.

– Oh barátom! megragadó szép! annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át. Okvetlen leforditom. Nesze, vidd és olvasd el.

Elolvastam, sok élvezettel s ifjui fogékonysággal olvastam. A könyvet sokáig birtam kedves emlékül mignem a viharos időkben egyéb kedvencz tárgyaimmal együtt a pusztulás áldozatául esett.

Hiszen a komoly gondolkozásu püspök ma nem haragszik érte, hogy a hajdan lánglelkü s érzelmes szivü ifju káplán hajlamaira visszaemlékszem. Sajnálom, hogy derék édes atyja; szép készültségü és szellemes öcscse, feledhetlen barátom Lajos meg nem érhette a dicsőséget, hogy Arnoldot az ország legkitünőbbjei közt, isten és haza iránti kötelességei buzgó teljesitésében, mint legnépszerübb püspököt lássák. Ő azon férfiak egyike lőn, kire büszke lehet a haza, az egyház és a tudomány. Bátran olvashatta s szerethette Lelliát, Stenio könnyüvérüségéből ugyan egy csepp se szivárgott át ereibe. Kivánom, hogy a mit a gondviselés atyja életéből elvont, s azon hátralevő időt, mit a férfikor delében elhunyt Lajos öcscse még élhetett volna, az egek ura az ő nemes életéhez toldja, kinek minden napja, minden órája a közmivelődés terén a nemzetet elébbre viszi.

Maga Bajmócz is rendkivül érdekelt. A vártermekben az őskortól az ujabb időkig különbféle művészektől becses arczképek láthatók, melyek némelyike történelmi nevezetessége, mások jelmezeik, sok pedig remek kivitele által érdemel figyelmet; régi dísz és harczi fegyverek gyüjteménye nem kis mértékben izgatta felfuj képzelődéseinket. A vár gyönyörü fekvése megigézett. A várudvar közepén ama történelmi nevezetességü hársfa, mely alatt I-ső Mária királyné annyi adománylevelet és becses okmányt irt alá, nemét a kegyeletnek ébresztette föl bennem. Ha leültem a fa alá andalogni s a szellő ott lengedezett a falevelek közt, a csendes susogásban a mult idők eseményeit véltem hallani. A százados hárs alakja tiszteletet parancsoló; törzse s vastagabb ágai vasabroncsokkal foglalvák össze, hogy az idők viszontagságaival tovább is daczolhassanak.

Őszinte megindulással váltam meg a feledhetlen bajmócziaktól.

Már Zsámbokréten sem sokáig időzhettem; szabadságom letelt, vígjátékomat befejeztem, tehát vissza Pozsonyba, azok közé a sok víg jópajtások közé.

Ez a kirándulás életem egyik legkellemesb mozzanatát képezi; annyi elragadó szép vidéket még soh’sem láttam, s az a mesés vendégszeretet, kitünő fogadtatás, mint a milyenben Nyitra és Bars megye minden köreiben találkoztunk, maig is élénken viszhangzik lelkemben.

Pozsonyba visszaérkezvén, a mint a ligetben sétálgattam, Szemere Bertalant egy külföldies kinézésü, igen érdekes ifjuval láttam Krisztinhez betérni. Ez a Krisztin is pozsonyi nevezetesség volt. Tej és vaj csarnokát ugy a követ urak, mint az ifjak is nagyon látogatták, nem csak a hűsitők által felüdülni, de társalogni is. Krisztin nem volt szép, de roppant olvasott, terjedelmes ismeretekkel biró, s kellemes társalgásu. Wesselényi Miklós hozta divatba, s mint hallom, Deák Ferencz is sokszor elmulatott vele. Élczes, találékony, mondhatni szellemes társalgása még a nőkre is vonzerőt gyakorolt, s a követ urak nejei is szivesen ellátogattak hozzá.

– Mondd, kérlek, kérdezém Horváth Jancsitól, ki azon angol lord, a ki Szemerével Krisztinhoz betért?

– Hát Pulszky Ferencz.

– Pulszky Ferencz? Megesküdtem volna rá, hogy angol lord. Eszembe jutott Sárosy Gyula ajánlata, de biz én nem mertem felhasználni az alkalmat; majd máskor, gondolám, tán a véletlen is fog segiteni. De biz ez a véletlen mindig messzebb és messzebb eltávolitott szándokomtól, mert Pulszkyt örökké az ország kitünőségei és politikai nagyságok környezték. Féltem, hogy közeledésemet tolakodásnak veendi, s igy Sárosy Gyula barátom ajánlata füstbe ment. Pedig ha akkor Pulszky olyan volt mint most, vagy ha igy ismertem volna, ugy megbocsáthatlan vétket követtem el magam ellen, mert ő az ifjuság meleg barátja, közlékeny s ismeretei gazdagságával nem fukarkodik. Külseje, tartása, tekintete, ugy mint akkor, ma is büszkeséget mutat, de ha belemelegszik, igen kedélyes, barátságos; s különösen a fiatalságot jóizü elbeszéléseivel szereti mulattatni. Azt hiszem, sokat vesztettem, hogy Sárosy Gyula szives ajánlatát nem mertem igénybevenni.

Az országgyülés lázas tevékenységét az ifjuság legnagyobb figyelemmel kisérte; s nem egy kérdést, mely ott tárgyaltatott, saját körében is vita tárgyává tett. Igy a magyar nyelv és horvát viszonyok ügye; a vallási vitatkozások, a mikben Vurda kanonok a felekezeti szellemen tul emelkedett, s nem csak nagyhatásu, de a szabadelvüség és felvilágosodottság magaslatára emelkedve, állampolgárhoz méltó beszédet tartott.

Ez nem mindennapi esemény volt; remek szónoklatot hallottunk másoktól is, de ezt rendkivülivé tette a bátorság, melylyel e főpap osztályának előitéleteivel szembe mert szállni. A követek elhalmozták üdvkifejezésekkel, az ifjuság ünnepélyes tüntetésekkel, a győri káptalan meg bizalmatlansági szavazatot küldve, visszahivta őt. És ő ment, de magával vitte az országgyülés osztatlan tiszteletét, becsületét, s a közvélemény hangos nyilatkozatait.

A városok rendezésének kérdése is uj csillagokat tüntetett fel; a magyar irodalom egyik dísze, a tudós Szalay László maradandó becsü s érvelésekben oly gazdag beszéddel küzdött egy uj elemnek a törvényhozásbai behozataláért. Hathatósan, szép sikerrel s nagy erővel támogatta őt Trefort Ágost városi ifju követ.

A régi elismert nagyságok mellett kitünő sikerrel harczoltak az ifju hősök: Lónyay Menyhért, Almásy Pál, Perczel Mór.

A felsőház is akkoriban nagy vonzerőt gyakorolt az ifjuságra; a hazafias szellem ott is nagy hatással küzdött. Az ékesszólások, megragadó érvelések és tüzetes viták itt is napirenden voltak. Gróf Széchenyi István, báró Eötvös József, gróf Teleki László a világ akármelyik törvényhozói házának akár szónoki tehetség, akár tudomány vagy jellem tekintetében dísze és büszkesége lehetett volna. Itt is fordultak elő oly mozzanatok, melyek lelkesedésre ragadtak. Például: a közös teherviselés s közös adózás tárgyalása, mikor gróf Széchenyi István, mint a nemzeti ügy jobbra fordultának ünnepén fényes díszruhában jelent meg a felsőházban.

Volt tehát tere és alkalma az ifjuságnak szellemét képezni s hazafiságot tanulni.

Tanultak is, hisz az 1843-ik országgyülés növendékei: Horváth Boldizsár, Csengery Antal, Irinyi József, kit, ha el nem ragad oly korán a halál, bizonyára igen sokra vitte volna. Simonyi Ernő, báró Simonyi Lajos, Szende Béla, Vizsoly Gusztáv, Pompéry J., a közügyek kiváló harczosai, s részben az ország kormányának tekintélyes férfiaivá váltak.

Adja isten, hogy a közügyek vezérférfiai ma is oly magasztos eszmékkel, hazafiui működéssel adjanak példát az ifjuságnak, mint a régiek, s az ifjuság oly lelkesedéssel s annyi odaadással igyekezzék elsajátitani a dicső szellemet, mely azon ifjuságot alkalmassá s hivatottá tette a 48-ki nagy átalakulást keresztülvinni.

Huszár Károly nógrádi, Békásy vasmegyei, Almásy Pál hevesi, s több más követek estélyein az országgyülési ifjuság sok kellemes órát töltött. A követi bálokban is leirhatlan gyönyört s szórakozást lelt.

Lendvay Márton vendégszerepekre Pozsonyba érkezett. Roppant boldoggá tőn, vígjátékomat azonnal az előadandó darabok sorozatába fölvette. Ekként darabom a magyar közönség kedvencze, a feledhetlen művész közreműködésével színre került.

Lendvay neve elég volt arra, hogy a nézőtér a szorongásig megteljék, s az ő művészetének, az ő elragadó egyéniségének köszönhető, hogy gyönge kisérletem fényes sikert aratott.

Előadás után a jópajtások Lendvay tiszteletére fényes lakomát rendeztek, a melyen oly sok szép reményekre jogositó kezdő művészek: Szigeti József, Gyulay Ferencz s Hegedüs Lajos is részt vettek. Közülök ma már csak Szigeti József él, kinek első felléptétől kezdve naponkint láttuk fokról-fokra való emelkedését, s ki nem csak hogy megfelelt a hozzá kötött reményeknek, a művészet azon színvonalára emelkedvén, a hol európai elsőrendü szinészek állnak, de az irodalomban is tekintélyes helyet foglal el.

Lisznyay Kálmán osztozni akarván a nekem jutott dicsőségben, kapta magát s ő is irt »Inas« czimü színművet. Fekete igazgató látva, hogy jövedelmező üzlet országgyülési ifjutól darabot előadatni, az »Inas«-t is színre hozta. De vagy mert megelégelte már a közönség a kisérleteket, vagy mert nem volt pesti vendégszereplő, ki a semmiből is teremteni képes, elég az hozzá, a szegény »Inas« megbukott.

Lisznyay elémbe állt, két kezével felborzalta haját s kedélyes jószivüséggel szólt:

– Ejnye pájtás! tied s bábér.

Nemsokára ezután Lisznyay beállit hozzám egy tetőtől-talpig fakó fiuval. Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arczbőr, fakó kis bajusz; az arczon néhány barnás folt jelezte, hogy ott nemrég gyógyultak be valami nagyobb mérvü pattanások.

– Emlékszel még, kérdé Lisznyay ragyogó szemekkel, az Athenaeumban egy vers annyira föllelkesitett, s számtalanszor el is szavaltad.

– Oh igen. »Milliom átok! bort a billikomba!«

– No hát itt van, ez irta.

– Petőfi?

– Ő bizony.

Meglepetésemben ez alkalmi kifejezéssel éltem:

– Örvendek, hogy van szerencsém.

Petőfi félajkát keserü mosolyra vonta, s nem tudom, mi volt a kiejtésben több: gúny-e, vagy fájdalom? ő utánam mormogta:

– Szerencse.

– Igen, szerencse. Mondja meg Lisznyay, nem nyilatkoztam e százszor is, beh’ szeretnélek ismerni; nem tartottalak-e kedvencz-költőmnek, s nem azzal jött most is, hogy el akarta velem szavaltatni az általam annyiszor magasztalt verset? És most, mikor itt látlak, kezedet szorithatom, ne mondjam: örvendek, hogy szerencsém van? de bizony mondom, mert szent és igaz.

Petőfi egy száraz kortyot nyelt, s aztán kezet nyujtva, mondá:

– Köszönöm.

– De bizony pajtás, szólt Lisznyay, mi köszönjük hogy eljöttél, s minket fölkerestél. Sokat emlegettünk, mert verseid hatalmasak.

– Köztünk maradsz, ugy-e? kérdeztem.

– Mit csinálnék itt?

– Azt, a mit mi.

– Nekem nem oly könnyü. Pestre szándékozom, tán kapok kiadót.

– Mit? kiáltott fel Lisznyay, törni fogják magokat, s az irodalmi körök nem felkarolni, de ünnepelni fognak. Pajtás! nagy hirt szereztek már neked hatalmas verseid.

– Csak ott találnám Jókait.

– Ki az a Jókai?

Petőfinek most először villantak meg szemei, fejét felüté, s láttam tőle azt a tekintetet, mely későbbi időkben sokszor megragadott.

– Jókai, mondá, majd meg fogjátok ismerni.

Sokáig elbeszélgettünk, azaz hogy beszélt Lisznyay, Petőfi a közvetlen hozzá intézett kérdésekre rövid, velős mondatokban felelt.

Én elgondolkoztam, s szivem őszintén megesett e szegény fiu sorsán, midőn néhány odavetett szavából értesültem, hogy mennyi nyomor és szenvedés volt, a mivel megküzdenie kellett. Pedig egy szóval sem panaszkodott, egyetlen zúgolódás vagy reménytelen hang sem lebbent le ajkiról, de annál hangosabban nyilatkozott szomoru kinézése. Képzeltem volna-e akkor, hogy ennek a vándor porlepte fiunak a kegyelet-szobrot fog emelni s leleplezésénél én jelen leszek? A ki igy láttam ezen égi tünemény első megjelenését, végig figyeltem rövid, de irodalmi korszakot alkotó pályáját, ki láttam őt harczolni, s rejtelmes eltünése után hallottam róla a sok mesét; ki, megértem, hogy a közvélemény a csillagok közé emelte, s költeményeit a nemzet lelkesedéssel s az egész mívelt világ legnagyobb elismeréssel fogadta; ki jelen voltam szobrának leleplezésénél s részt vettem a dicső emlékére rendezett lakomán, elmondhatom, hogy a lángész ismerős, barát s pártfogó nélkül, ezerszeres nyomorral küzdve tört magának utat a halhatatlanság csarnokába.

Kúthy Lajoshoz mentünk. Előre elkészitettük rá Petőfit, hogy mily barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.

Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt. Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.

Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el. Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt, meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi estélyeket adott, hol nagynevü és kezdő irók hetenkint találkoztak s kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem kelt is ki ellene, soha sem szerette.

– Menjünk Vahotékhoz, szakitá meg Lisznyay a kínos hallgatást.

– Tán elég volt, jegyzé meg Petőfi.

– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye magyar.

Petőfi kelletlen vállvonitással ezt látszott kifejezni: bánom is én.

Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből. Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának nevezte.

Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.

Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.

Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót rendezett.

Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.

Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül, poharát felkapja s rákezdi:

»De már nem tudom mit csináljak? Meginnám borát az országnak, S minél több az, a mit megiszom, Annál iszonyubban szomjazom.

Miért nem tesz az isten csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd volnék én meg a Duna, Hogy a Tisza belém omlana.

Vachot Imre könnyü pehelykint felkapta Petőfit magasra emelve, mondá:

– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.

Aztán valóságos szavalóestély lőn.

Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be, Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.