Part 6

Reggel gyorskocsira ültem, mely két nap alatt Pestre mászott velünk.

Pesten már hemzsegett a Pozsonyba készülődő ifjuság. A gőzhajó, kevés kivétellel, országgyülési közönséget szállitott. Komárom táján nagy mozgalom támadt a hajón. A kapitány és ellenőr elállták a kijáratot a teremből, azon kijelentéssel, hogy egy kereskedőnek tárczája hét darab ezressel elveszett.

– Mi közünk hozzá.

– Miért nem vigyázott.

– Tán nem is létezett az a hétezer forint.

– Hát van annyi pénz a világon?

– Vagy biz a jappani császár utazik itt titokban?

A fiatalság hasonló felkiáltásaira hangos nevetés következett.

– Urak! ez nem tréfa dolog, szólt a kapitány, nekem kötelességem személyválogatás nélkül motozást eszközölni.

– Mit? minket megmotozni? ki merte ejteni száján e szót? Usztassuk meg a kapitányt, a Dunába vele! Hallatlan vakmerőség! igy megszégyeniteni! minek tart ez a dunafiakkeres minket? Ily kitörések mellett felzúdult az egész fiatalság. Poharazás, kártya, beszélgetés mind félbeszakadt, s valóságos forrongás lőn. Szerencse, hogy oly személyes tekintélylyel biró s higgadt magatartásu ur, mint Ürményi József, közbelépett, különben komoly fordulatot vehetett volna az ügy.

Ürményi József előlépett e szókkal:

– A kapitány urnak igaza van, neki kötelessége a bűntényt nyomozni, s nekünk feladatunk őt ezen eljárásában támogatni. Uraim! ez nem szégyen, nem is lealázó. Ezzel a kapitánynak átadta tárczáját megtekintés végett, s kabátját, mellényét felgombolta.

Az ifjuság ezt látva, harsogó éljenbe tört ki, s egyik a másik után sietett magát megmotoztatni. Mulatságos volt látni, mennyi öntudattal, sőt büszkeséggel vágta oda egyik-másik a tárczáját, mintha ezrektől duzzadozott volna, s mikor kinyitották, egyikbe 15, másikba 25, s csak nagyon kevésnél fedeztetett fel 50 frton felüli összeg.

Mig ez a művelet sok élczes megjegyzés s vig kaczaj közt folyt, a női terem mellett egy igen tisztességesen öltözött, gyémánt-gombos és aranylánczos izrael fiát roppantul rázott a hideg, ő nem tudja türni a vizi levegőt, ő mindjárt meghal, s komolyan el is ájult. Ez a körülmény azonban ki nem mentette az általánosan meghozott szabály alól, borszesz-dörzsöléssel fölélesztették, s a motozás nála is megtörtént, sőt mivel láza s ájuldozása gyanút támasztott, – nagyobb tüzetességgel, mint másoknál, de eredménytelenül. A fedélzetre akart sietni, hogy üditő léget szivjon, s a mint hirtelen fordult, kabátjának szárnya megütötte az ellenőrt, ki ott valami sulyosabb tárgyat vélt érezni. Visszatartá a halálra rémült urat, megfogta a kabátszárnyat ott, hol csomó rejlett, s szónélkül kést ragadva, a kabátot azon a helyen felhasitotta, s elővont egy összehajtogatott vörösbőrt. A kereskedő elsikitotta magát. Benne volt a hétezer forint a kereskedő által leirt pénznemekben.

A kapitány megkötöztette a lovagot, jegyzőkönyvet vett fel, s az első állomáson kitette a hajóról, átszolgáltatván őt a hatóságnak.

A túlboldog kereskedő engedelmet kért az ifjaktól, hogy miatta ily kellemetlenséget kelle elviselniök, s örömében pezsgőt kezdett hordatni. Ebből aztán oly vigság kerekedett, hogy jóval Pozsony előtt a fogadósnak nemcsak pezsgője, de minden pincze-készlete elfogyott.

Pozsonyban harsány »éljen«-nel kötöttünk ki, mit a partot elözönlött fiatalság viszhangozott. Kiszállottunk s szemeink ismerősöket kerestek s találtak is.

Podgyászainkat a szállásra vitettük, s magunk is oda siettünk átöltözködni, azután mentünk a Hollingerbe, ezt már ismertük jó hiréről. Nehány nap alatt ugy összebarátkoztunk, mintha évek óta együtt volnánk. Nagy csapatokban összejártuk Pozsony regényes vidékét, nagy ebédeket rendeztünk, majd künn a hegyekben a vasforrásnál, majd meg benn a városban a Zöldfánál. Felköszöntések hosszu sorával emlékeztünk meg az ellenzéki követek és szabadelvü főrendiekről. Mindenikünk bemutatta szónoki tehetségét; ragyogó kifejezésekkel telt szebbnél szebb beszédeket hallottunk; de egy, eszmékben és érzelemben valamennyit felülmulta. Még ma is meghatottsággal gondolok rá vissza, hogy gr. Vay Dániel mindnyájunk szemeibe miként csalt könyeket, mikor az országgyüléstől távolmaradt Deák Ferenczre üritett poharat. Az a viharos éljen! pohárcsengés és lelkesedés, mely kitört, midőn elmondotta, hogy Deák azért nem vállalt megbizást, mert a követi utasitásban az adózás kérdését elbuktatták. De Zalamegye egész értelmiségére is meleg felköszöntések történtek, hisz oly hallatlan dolog történt ott, aminőről senki sem mert álmodni: nem akadt ember, ki a követséget elvállalta volna, s igy Zalamegye nem volt képviselve tényleg, de szivében minden szabadelvü embernek ott élt a kimagasló alak, szilárd jellem és bölcs hazafi; szelleme bevilágitotta a társaskörök és tanácskozás termeit.

Volt még másik leverő hirünk is, aminek szintén gyászszavakban adtunk kifejezést. Ki nem olvasta közűlünk Nagy Pál hatalmas beszédeit? kit nem lelkesitettek szabadelvü eszméi? kinek közűlünk nem égett kebelében a vágy, őt hallani, elragadó szónoklatának varázsa alatt épülni?… de ezen boldogságtól is megfosztattunk, mert Nagy Pál szintén elmaradt az országgyüléstől.

Igaz, hogy sok fényes csillag ragyogott még politikai egünkön, ott volt Klauzál Gábor, Beőthy Ödön, Bezerédy István, Szentkirályi Mór, Ghiczy Kálmán, Szemere Bertalan, Almásy Pál, Vukovics Sebő, Lónyay Menyhért, Pázmándy Dénes, Perczel Mór. Aztán Szalay László, Treffort Ágost városi követek, de hát mi az eget teljes fényben szerettük volna látni. Mi Deákot bálványoztuk.

Perczel Mór nem 1848-ban lett tábornok, ő már itten az volt; sokat foglalkozott az ifjusággal, időnkint mulatságaiban részt vőn, s önkénytelenül vezérévé lett. Hallgattunk rá, mint a prófétára, s akár onnan mindjárt Mór alá vezethetett volna valamennyiünket, annálinkább holmi kis tüntetésekre.

Mondanom sem kell, hogy mi elsőtől utolsóig mind a szabadelvü párt rendithetlen hivei voltunk, s a legpecsovicsabb követeknek, mint Zsedényi Ede, vagy Szluha jászkún-kapitány jurátusai voltak a párt leglármásabb tagjai. Jól emlékszem, mert igen kedves barátom volt Horváth János, Szluha gyakornoka, szép szőke fiu, csendes, nyájas modorával mindenkit megnyert; békességszerető, simulékony természettel birt, a hangját is csak ritkán hallottuk, de ha kormánypártiak ellen, vagy szabadelvüek mellett valamely lépésre határoztuk magunkat, egészen neki vadult, s ő vitte a nagy szót, annyira, hogy Szluha többször megintette, ha őt kompromittálja, hát haza küldi. Igy állt a dolog Zsedényi fiatal emberével is, kinek nevét mai napig sem tudom, mert csak kis Zsedényinek hivtuk; kedves kis szepesi fiu volt, gyönyörüen énekelt, s jobban szidta Zsedényi elveit, mint akármelyikünk. Somsich Pál sem volt szerencsésebb az ő gyakornokaival, s egyáltalán minden kormánypárti követnek meggyült a baja fiatalságával; még a királyi személynök sem birt az oldalánál levő jurátusokkal.

Első nagyobb szereplésünk volt a nyelvkérdésnél.

Az országgyülési teremben hosszu zöldasztalok voltak, azok körül székek a követek számára. Minden tért a követek mögött az ifjuság állt el. Karzat volt az idegenek s a nők számára, hol a rendet diszmagyarban azon ifjak tartották fenn, kiknek főnökei akkor elnököltek a kerületi ülésekben. Az országos üléseken a követek s az ifjak is diszmagyarban jelentek meg.

A horvát követek, kik a kerületi ülésekben magyarul, még pedig tisztán s hibátlanul beszéltek, a magyar nyelv behozatala ellen tiltakoztak. Ezen követek a magyar érzelmű és szellemű horvátok kizárásával választattak, s Jozipovics turopolyai gróf, ki megválasztatásuk törvénytelensége ellen mindjárt a gyülés elején óvást tett, most is kijelenté, hogy ezek nem Horvátország, hanem csak az illyrpárt követei. A nemzeti nyelv iránt törvényjavaslat készittetett, s oly végzés lőn kimondva, hogy a rendek tábláján mindenki magyarul köteles szólni.

Ennek daczára a legközelebbi országos ülésben a horvát követ, a végzéssel daczolva, s mintegy kihivó követeléssel diákul kezdett szólni. »Ez dacz! Magyarul!« hangzott mindenfelől. »Ez sérti a gyülés méltóságát!« kiált egyik követ. »E méltatlanságot nem türhetjük!« tevé hozzá a másik. »Magyarul! magyarul!« És Ozsegovics Metell megint csak rákezdte diákul. Erre rendkivüli zaj támadt, a fiatalság kiabált, kardját csörtette, mi a követ beszédét elfojtja, ugy hogy abba kellett hagynia.

Még azon este Jozipovics turopolyai grófnak hatalmas fáklyásmenetet csaptunk.

A fiatalság képviselte a közvéleményt, s noha nagyobb dolgokban szeretett Perczel Mór befolyásának engedni, mégis szükségét érezte annak, hogy kisebb eseteknél, belügyeit illetőleg, valaki körül csoportosuljon. Eleinte Kúthy Lajost kezdte környezni a bizalom. Neve, állása s egyénisége őt erre igen alkalmassá tette; tekintély volt az irodalomban, titkára gróf Batthyányi Lajosnak s igen megnyerő külsejű elegans fiatal ember. Ebből azonban hamar kijózanodtunk; Kúthyt a pénzes ifjak kezdték környezni, kényelmes szállásán összegyülekeztek, hol a többiektől elzárkózva, folytonos kártyázásra adták magokat.

Csengery Antal rideg modorával, folyton tartózkodó magatartásával s oktató kimértségével elriasztotta magától még azokat is, kik mély tudományát és nagy eszét csodálták.

Irinyi Józsi akkor érkezett Párisból, ez persze mindnyájunk előtt felette érdekes volt, s szivesen indultunk volna utána, ha nem akar rajtunk zsarnokoskodni. De nem türt ellenmondást, ha valaki véleményt mondott, azt felelte: menjen ön Párisba s meg fogja tanulni stb. s addig küldözgetett bennünket Párisba, mig valamennyi elidegenedett tőle, amihez nagyban járult az is, hogy feszes tartása, követelő beszéde s külföldieskedése által akart hatni.

Gróf Vay Dánielt esze, szive, ékesszólása, jóizű magyaros modora, barátságos és kedves egyénisége az ifjuság vezetésére igen alkalmassá tevék, de mert a főrendű osztálynál is kedvelt, s a társaságok termeiben keresett egyéniség volt, alig maradt ideje, mit az ifjuságnak szentelhetne.

Pompéry János, ki Yole leveleivel oly feltünést keltett, mint Ervin beszély pályadijt nyert, visszavonult, s érzelgő természete miatt a heves vérű s zajban gyönyörködő ifjuság élére sehogysem illett, annál is kevésbé, mert e szerepre épenséggel nem áhitozott.

Tehát folytattuk ugy és ott, amiként és ahol Pesten abbanhagytuk. Az ujak szivesen csatlakoztak ezen köztársasági kormányzathoz.

Ha tehát tisztelgés vagy fáklyásmenet jött szóba, a Hollingerben megválasztottuk a szónokot.

Pedig ilyesmi gyakran előfordult, mert nemcsak a rendeknél, de a felsőtáblánál is többen voltak, kik folytonos tiszteletünk s csodálatunk tárgyát képezték, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyányi Lajos, gróf Batthyányi Kázmér, gróf Pálffy József; hát még gróf Teleky László, ki különösen mióta a horvátországi ügyek miatt gróf Haller bánnal megverekedett, eszményünkké lőn.

Minek is oda vezérség, ahol egy elv s egy eszme vezérelt valamennyiünket. Kikapták ott Pillerék részöket a gúnyból ép ugy, mint Klauzálék a tiszteletből, a nélkül, hogy vezényelve lett volna. Az összetartás jóban és roszban példás volt. Ez legjobban kitünt, mikor az ólmosbotok nagy keresztesei, a nem adózók hirhedt vitézei, Uray és Gabányi követek megérkeztek. Nem kellett ott buzditás vagy vezetés, összebeszélés nélkül ellepte az ifjuság az országház termét, s a ki be nem fért, a folyosón foglalt állást. Nagy feszültséggel várták a hősöket, kik otthon agyonbunkóztattak minden szabadelvü eszmét. Végre megjelentek, s abban a pillanatban felcsapott a vihar. Lőn zaj, kiabálás: »ki vele!« a követek felugráltak. Az ifjuság közbefogta Gabányit, s mint a hullám, mikor felkap egy falevelet, könnyedén himbálja tovább, ugy himbálta a hullámzó ifjuság tömege őt az ajtón kifelé. A lárma elhatott a lépcsőre, onnan az utczára, hol ép oly tolongás támadt, mint volt a teremben, s a kik nem férhettek Gabányi és Urayhoz, bérkocsijokat zuzták, annyira, hogy midőn az illető beleült, a hintón már nem maradt egy tenyérnyi bőr, mind leszaggatták. Gabányi ugy vette ki magát benne, mintha égetni vinnék. A roppant lármára kiszaladtak a boltokból, s amint azt a sajátságos fuvart meglátták, a fodrász a kezében levő sütővasat, a boltos-segéd a rőföt, a kofa almát dobált utána.

Még csak este következett aztán az igazi tüntetés. Felkerekedett mindenki, mintha döntő csatára készülne. Egész búcsujárat volt Gabányi lakása felé. Gróf Batthyányi Lajos találkozott Scitovszky püspökkel. »Ah, méltóságos ur! jőjjön csak, mond karon öltve a főpapot, nagyszerü fáklyásmenetet rendez az ifjuság, nézzük meg.« És elmentek oda, hol az utczát s közeli tért már roppant sokaság lepte el. Egyszerre felharsogott a pokoli zaj; fütyülés, sikoltozás, érczeszközök összecsattanása, nyávogás valami hajmeresztő rémhanggá olvadt egybe. E közé aztán, mint a zugó vihar közé a mennydörgés, ugy vegyült a kövekkel bedobott ajtók, ablakok és bezuzott kapu ropogása. Félóra alatt hasonlita a ház egy ostrommal bevett erődhöz, melyen nehéz lövegekkel elébb két-három nyilást romboltak.

Csernovics Péter és Komáromy György megnyugtatta az iránt az ifjuságot, ha kártérités követeltetik – bármennyi legyen is az – ők fogják fedezni.

Szerencsy iszonyú felháborodással vette az esemény hirét, s kinyilatkoztatta, hogy a legszigorúbb eljárást fogja követni, hadd bünhödjenek példásan a vétkesek.

Alig folyt le nehány nap, s egy csomó ifju meg lőn idézve. A vizsgálat kezdetét vette, maga Szerencsy elnökölt a kihallgatásnál. Arcza kérlelhetlen szigort fejezett ki.

Az ifjak főbb szereplői rövid tanácskozásban hamar megállapodásra jutottak. Összesugtak többekkel, azok meg másokkal s huszonnégy óra alatt el lőn terjesztve, hogy a vizsgálatnál mihez kell magát tartani.

A királyi személynök előszobája telve volt beidézett ifjakkal.

Minden osztály és kör felette érdeklődött az ügy menete és eredménye iránt.

A birák ott ültek kérlelhetlen szigor s komoly méltóság kifejezésével.

A kihallgatandók sorát – ha jól emlékszem – Petrilla nyitotta meg.

– Ott volt ön azon botrányos kihágásnál?

– Igen is.

– Kinek izgatására, rábeszélésére vagy felhivására támadták meg a követ ur lakását?

– Senkiére. Az egész csak ugy magától, ösztönszerüleg támadt.

– Kik voltak ott?

– Mindnyájan, s azon felül még sokan mind a két házból.

– Az nem felelet, mindnyájan. Nevezzen meg nehányat.

– Ott láttam gróf Batthyányi Lajost, Scitovszky püspök őméltóságát.

Szerencsy összenézett Ocskayval, Ocskay Jeszenszkyvel, s egymástól kérdezni látszottak: Na most már mi lesz?

Kis szünet után folytatták:

– Kik dobáltak köveket?

– Mindnyájan.

– Mégis, ön kit látott legelőször dobni?

– Nem merem egész bizonyossággal ráfogni, hogy ő dobott, de azt tisztán láttam, mikor Scitovszky őméltósága lehajolt s valamit a földről fölvett. Erre aztán következett a kőzápor.

– Elég, elmehet.

Behivták a másodikat.

Szórul-szóra azt vallotta, a mit az első. Azt a harmadik, negyedik, ötödik és mind.

Szerencsy zavarba jött. Elhalasztották a vizsgálatot.

Mikor ujra kezdték, megint csak arra az eredményre jutottak. Abba kellett hagyni az egészet.

Ez volt az Uray-Gabányi-féle dicsőség utolsó felvonása.

Kedvencz gyülekezési és sétahelyünk volt a dunántúli gyönyörü liget, hova nemcsak üdülés végett, de műélvezet szempontjából is kötelességszerüleg jártunk, mert Fekete igazgató ide épittetett szinkört, s ezt erőnkhöz képest, sőt azon is túl támogatni hazafiui erénynek ismertük. Itt kezdte Szigeti József művészi pályáját. Még most is magam előtt látom, mily esetlen és formátlan volt; nem tudott mit tenni kezeivel, s oly hosszukat lépett, hogy a szinpad mindég keskeny és rövid volt neki; de szemeit jól elforgatta, s izmos mellét kidülesztve, ha szenvedélyesen akart beszélni, a középfoknál hangja rendesen megcsuklott, s mondókáját a mily mély baritonban kezdte, ép oly vékony-hegyes tenorban végezte. De mi azért megtapsoltuk, hisz utóvégre is magyarul beszélt.

Nemcsak Szigeti Józsi kezdte itt, de én is. Irtam öt felvonásos nagyhangú kardos szinmüvet: »A zsarnok és fia.« A nemzeti szinháztól feljött Pozsonyba Bartha vendégszerepelni, s a nevezett szinműben föllépett. Két nappal elébb már nagy falragaszokkal hirdetve volt a vendégszereplés s a darab. Istenem! ha valaha annyira vihettem volna, mint a mennyit akkor képzeltem magamról. Két napig minden sarkon, de hányszor napjában! megálltam s elolvastam a hirdetést; harmadnap pedig valamennyi szinlapot végigolvastam.

Előadásra a szinkör a szorongásig megtelt; az ifjuság teljes számban ott volt, sok követ is megjelent, s a páholyok legnagyobb részt követek családjaitól foglaltattak el.

Mondhatom, a pajtások derekasan kitettek magokért; minden hazafias tételt roppantul megéljeneztek, s egy-egy sikerültebb jelenet után, mi inkább Bartha játékának, mint a szerző érdemének tulajdonitható – viharos taps következett. Minden felvonás után zajosan hivták a szerzőt, de csak az igazgató, Bartha és Gyulay Ferencz jelent meg. Darab végével a taps és kiabálás fokozott erővel tört ki. Bartha vasmarokkal megragadta kezemet, s a szinpad közepére vont. Pajtásaim padokat tördelve, s székeket döntögetve, a zenekaron át ugráltak fel hozzám a szinpadra, s nehány pillanat alatt a szinpad el volt lepve éljenző s föllelkesült ifjakkal; itt megöleltek, ott kezeimet szorongatták. Lisznyay feledhetlen marad; hajszálai éghez meredeztek, szemei szikráztak, s száját ugy összehuzta, hogy gyűszühöz hasonlitott. Megállt előttem, belemarkolt a hajába s felkiáltott: Ejnye pájtás! hátálmás fiu vagy, minnyájunknak becsületet szereztél. Hol vácsorálunk, mert má ünnepet kell csápni.

Ha csak tizedrész értéke lett volna is annak a darabnak, mint a mennyire a pajtási jószivűség méltányolta; ha csak ötödrészét érdemelte is azon tapsoknak, a miket az ifjuság jóakarata rá pazarolt, ugy a magyar irodalom maradandó becsü darabot nyert volna. De hát nem első eset, s nem is utolsó, hogy a pajtáskodás dicsőit még olyat is, mit izlés, tapintat s pártatlanság elitélendőnek találna. Én mindenesetre hálás szivvel gondolok vissza azokra a jó fiukra, kik nekem egy oly boldog estét iparkodtak szerezni.

Derült s élczektől szikrázó estelink reggelig tartott,

Pezsgett az élet ebben az ifjuságban; szorgalmasan eljárt az ülésekbe, kevés dolgát lelkiismeretesen elvégezte, heves vitatkozásokba bocsátkozott, mik elkezdődtek az ebédeknél, nagyobb mérvü folytatást nyertek a Hollingerben a fekete kávénál, s megujultak másnap; mulatságra is volt elég idő, aminek bizony egyetlen pillanata se maradt felhasználatlanul. És ha ez már megszokottá, egyhanguvá kezdett válni, egy-egy mozgalmas jelenettel fölelevenitette vérét, erre mindég kinálkozott alkalom: Klauzál, Bezerédy stb. soha se tartottak beszédet, hogy fáklyásmenet rendezésére föl ne lelkesitettek volna; az ellenpártnál se hiányzott ok soha valami tüntetésre.

Ha egyik-másiknak komoly napjai voltak, a többi sietett enyhiteni szenvedésein; a beteg nyert ápolást, a szerelmes vigaszt, a megszorult segélyt. Egy nagy család volt ez, melynek tagjai őszintén szeretik egymást. Fejem őszbe borult, a sok keserü tapasztalat eloszlatta lelkem minden költészetét, s mégis, ha azokra a szép időkre, derék lelkes ifjakra gondolok, vérem sebesebben kering, s szivem oly lázasan dobog, hogy fölébred bennem az elhamvadt tűz egy-egy lappangó szikrája, s egy pillanatig legalább azt érzem, mintha megifjodnám.

Kedély, eszményiség és tűz volt az akkori ifjuságban.

Ez időtájt vette át Simonyi Ernő örökségét. Meghivott jószágára Zsámbokrétre. Örömmel ráálltam, hogy nehány napot töltsek nála. Szabadságot kértem, s elutaztunk.

Simonyi Ernővel már Pesten szoros barátságban éltünk, s ez mind bensőbbé vált, aminek apró szivességek által jelét adni sohasem késett. Későbbi időkben is Pesten, akárhányszor részesitett kis meglepetésekben Zsámbokrétről, fel is keresett többször, hogy nehány vig napot töltsünk együtt. 1848-ban elválhatlanok voltunk mindaddig, mig a fegyverszolgálat külön nem választott. 1849-ben B.-Csabán egyszer csak beállit hozzám Ernő, mint honvédszázados.

– Tudom, rég nem szíttál jó szivart, hoztam neked egy láda kitünő Carvayalt.

Ismerte a gyöngémet, hogy bolondultam a jó szivarért, s valódi gyönyörrel nézte, mily mohón estem neki.

Ő Komáromból járt valami kiküldetésben Gyulán, s mert hallotta, hogy azon a tájon vagyok, hozta e kedves meglepetést. Óh, beh szép emlékezetü nap ez; kibeszélhettem magamat szivem szerint őszinte barátommal. Délután sehogy se tudtunk elválni, aztán abban állapodtunk meg, hogy kocsiját előre küldtük, két lovat nyergeltettem s elkisértem Gyulára. Ott bevezettem gróf Wenckheim József vendégszerető várlakába, hol az estét töltöttük. A kedélyes és mulatni szerető gróf, ki, ha nem jött, hát fogta a vendéget, azonnal kis estélyt rögtönzött; hát ez igen kellemes, de a mi Simonyi Ernőt csodálatra ragadta, az a szellemes grófné társalgása volt. A nem csak irodalmilag, de tudományosan is mívelt grófné felülmult minden képzeletet; Kant, Bonald, Lamennais, Herder tételeinek idézése, a hazai és világtörténelemben rendkivüli jártassága, könnyüd és folyékony előadása, a tanári székben akárhány nagyképü tudóst megszégyenithetett volna. Hogy nem túlzok, hivatkozom mindazokra, kiknek szerencséjük volt ismerni e ritka tehetséget; hivatkozom saját fivérére, Jankovich László főispánra, s mindenki be fogja ismerni, hogy ily magasztos szellem, ennyi tudomány és józan itélet még szakférfiak közt is csak szórványosan tapasztalható.

Mi többiek ittunk, kártyáztunk, politizáltunk, de Simonyi Ernő egész elragadtatással társalgott a grófnéval.

Mikor szobánkba tértünk, Simonyi azzal az ő nyugalmas mosolyával megrázta fejét, mondván:

– Azt hittem, tudom a történelmet, s ez az asszony kifogott rajtam.

Reggel bucsut vettem Ernőtől, ő visszament Komáromba, aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttuk egymást, mialatt sok minden megváltozott, csak barátságunk nem.

Hogy visszatérjek az ő szivaraira, azok végzetes szivarok voltak; egy derék honvédtiszt életébe kerültek. Simonyi visszatért Komáromba, s ott az ismerős pajtásoknak elbeszélte, hogy engem fölkeresett. Most is a régi, szólt trifásan, vettem neki egy láda Carvayal szivart, s majd kiugrott örömében a bőréből, de nem azért, mert engem lát, hanem hogy jó szivarokhoz jutott.

Egy honvédtiszt, volt testőr erre megjegyzé:

– Látszik, hogy nyitrai tót vagy, értesz hozzá nagyokat mondani. Tán magad se láttál soha Carvayal szivart.

Ebből szóváltás kerekedett, végre tettleges bántalom, végre kihivás. A szerencse Simonyinak kedvezett, ellenfelét lelőtte.

Az ötvenes években, mikor Pestre visszatérnem megengedtetett, s több beszélyt irva, egy regényt is adtam ki, egyszer csak megidéz Prottmann rendőrfőnök. A mint belépek, levelet ad kezembe, olvassa el, s ha izgatót vagy rendellenest tartalmaz, közölje velem. Nézem a levelet, Windsoorból jő; felbontom, Simonyi Ernőtől volt. Éreztem, hogy elhalaványulok. Féltem, mit fog ez irni s mi lesz a következése? Soha életemben tapintatosabb levelet! egy szó sem volt benne politikáról, vagy sanyaru helyzetről. Irt soha meg nem szünő barátságunkról, örömét fejezte ki a hazai irodalom lendületén, irt a regényemről, melyet élvezettel olvasott… s a t.

Átnyujtottam a levelet Prottmannak.

– Mit tartalmaz? – kérdé.

Elmondtam.

– Ha felelni akar, hozza ide levelét, majd innen fogjuk elküldeni.

Ilyen világ volt az!

Midőn hazakerült Simonyi Ernő, kijött papvölgyi magányomba. Ő segitett engem elvonultságomból kizavarni, s képviselővé választatásomat egész befolyásával s erélyes szónoklatával előmozditá. Soha köztünk a neheztelésnek vagy félreértésnek még csak árnyéka se volt. Mikor Váczon lakott, mindennap kijárt hozzám, többnyire reggeltől estig ott időzvén, vagy én nála. Később Gödről is gyakran eljártunk egymáshoz.