Part 5

És e tartós lármát hirtelen halotti csend váltotta fel. Vieuxtemps fölemelé hegedüjét, s abban a pillanatban, mikor álla alá helyezé, minden irányban fülhasitó fütty metszette keresztül-kasul a levegőt.

Vieuxtemps hóna alá kapta hegedüjét, mint a villám megfordult sarkán s rohant ki a szinpadról.

Lőn zür-zavar, orditozás: ki velök! a levegőben sétabotok s esernyők fenyegetőleg hadonáztak.

Mi mindenütt háttal befelé kört képezve, farkasszemet néztünk a közönséggel. Hátulról egyik csoportot sem támadhatták meg, szemben pedig készek voltunk elfogadni a csatát. A közönség e kis csoportok körül visszanyomult, ugy hogy mindenütt egy-egy kis szigetet képeztünk. A közvetlen előttünk képződött sorokban egy kéz vagy ajak sem mozdult, csak a távolabb esők kiabáltak s emelték a magasba botjaikat. Kis csapataink vált vállhoz vetve, mindenfelé nyomultak a kijárás felé, hol rövid idő alatt tekintélyes tömeget képeztek, mert az egész had egyesült. Földszintről s a zártszékekből a közönség elmenekülni nem birt, gátolta ebben az, hogy az utczáról kiváncsi sokaság nyomult befelé. A fütyölő had most egyesülvén, magát legyőzhetlennek érezte, hát megengedett magának némi izetlen tréfát. Néhány czipész-inast fogott el az ácsorgók közül, bedobálta a szinpadra, hadd mulattassák a közönséget pénzeért. És e bátor ficzkok tele torokkal kezdtek pajzán dalokat énekelni, miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni. A derék rendőrség aztán megadta a közönségnek az elégtételt, a merész ficzkókat letartóztatta, s másnap a kapitányság felvesszőzteté.

Egy időben, mikor III. Napoleon, vagy inkább Eugenia császárné az irói nevezetességeket kezdte az udvarhoz édesgetni, a lapok azt rebesgették, hogy az ör. Dumas Sándor is megjelent ott. Dumas erre kinyilatkoztatta, hogy ő életében csak kétszer volt a tuilleriákban, de mind a kétszer fegyverrel a kezében.

Nos, hát mi is elmondhattuk, csak kétszer voltunk a német szinházban, de mind a kétszer fütyölők és még valamivel a kezeinkben.

Ezzel a dolognak korántsem volt vége; gróf Széchényi István a kihágásért a Jelenkorban érdemünk szerint, sőt azon felül is tisztességesen lerakott.

Ez nagy forongást szült, testületileg volt megsértve az egész kar, ez megtorlást kiván. De hogyan? A harag és boszú rossz tanácsadó. Magunkat örök időkre megszégyenitő azon megállapodásra jöttünk, hogy Széchényinek macskazenét kell adni. Ennek aztán hire futott.

Szerencsy István kir személynök, tős-gyökeres magyar táblabiró kinézésével az ifjuság közt roppant népszerűséggel birt, s ő viszont igen szerette, s nem egy izben hathatósan pártolta jurátusait. Középtermetü, erős testalkotással megáldott derék férfiu volt; bozontos nagy feje, kissé ragyás-fekete arcza élénk égő szemeivel nem igen árulta el a zászlós főurat, de mikor beszélt, csillogó esze s mély tudománya azonnal bizonyságot tőn, hogy helyén van.

Mennyire szerette és pártolta Szerencsy az ifjuságot, meglehetősen mutatja e tény. Nagymérvü zavargás adta elő magát, ugy, hogy katonaságnak kellett kivonulni. Az ifjuság ép ugy, mint a katonaság, igen fenyegető állást foglalt, s minden pillanatban tartani lehetett egy véres és szomoru kimenetelü összeütközéstől. Szerencsy meghallotta, s azonnal a helyszinére sietett.

A katonaság ép szuronyt tüzött fegyverére, midőn Szerencsy odaérkezett:

– Tiszt úr! szólitá meg a parancsnokot, vonuljon vissza a katonasággal, az ifjak közt a rendet majd helyreállitom én.

– Ki ön, hogy nekem utasitást osztogat? Vonuljon félre, én kötelességemet teljesitem.

– Önnek kötelessége rám hallgatni. Vonuljon vissza a katonasággal, én mondom, a király személyének helyettese.

A tiszt meghökkent, s kis szünet után kérdé:

– De fog-e nélkülünk birni a csőcselékkel?

– Tiszt ur! ez itt Magyarország ifjuságának szine-java, az erő előtt meg nem hajlik, de udvarias bánásmód s helyes érvek előtt megadja magát. Ha nem hallgat rám, felelőssé teszem a következésekért.

A tiszt elvezényelte csapatát.

Szerencsy a fiatalsághoz fordult:

– Adta kölykei! most csendesen oszoljatok szét. Még nem tudom, ki van itt? de ha késtek, megfogom szerezni a névsort.

Öt percz alatt a tér üres volt.

Ő apróságokba soh’ sem avatkozott, de ahol komolyabb eset fordult elő, nem késett befolyásával élni. Szerette hinni, hogy neki van döntő szava az ifjuság előtt, s volt is.

Szörnyü haragra lobbantotta a hir, hogy Széchényi ellen tüntetés készül. A körülette levő személyzet nem győzte beszélni, mily indulatos, s mit soha sem tett – fenyegetődzésekbe tört ki.

Egyszer csak jön hozzám a személynöki kiadó, azzal a hirrel, hogy ő nagyméltósága hivat.

– Mikor menjek?

– Azonnal.

Szerencsy abban a teremben, hol most Huber minta-kisasszonyai a vevők, vagy megrendelők előtt délczegen páváskodnak fel-alá, hogy az illető ruhadarab minden oldalról tüzetes birálat alá vétethessék, – összeránczolt szemöldökkel járkált.

Senkitse bocsásson be; szólt a kiadóhoz.

Ez meg odasugta nekem:

– Jaj lesz most magának.

Szerencsy vagy öt perczig hevesen járt fel-alá, közben-közben mérges pillantást vetve rám. Egyszerre megállt előttem, végig nézett, aztán ismét mérte a terem hosszát. Én meg ott álltam, lépésről lépésre szemeimmel kisértem mozdulatait, s vártam, mikor tör ki a vihar?

Megint elémbe állt s összeszoritott ajakkal kérdezte:

– Hát macskazene lesz?

– Azt hallottam.

– Hallotta? Na hát hallja meg azt is, hogy huszonnégy óra alatt el fogja hagyni Pestet, ha az a botrány megtörténik. Erre ismét sebesen kezdett fel-alá járni, egybe fenyegetett, s közben oly káromkodások csusztak ki ajkain, hogy valami huszár tizedes is megpödörné hozzá bajuszát.

Rettenetes haragos képet iparkodott csinálni.

– Kegyelmes uram! engem kitilthat Pestről, s legszigorubb eljárást követhet irányomban, de biztosithatom, hogy ártatlanul sujt.

– Menjen hát, s akadályozza meg azt a botrányt.

– Nem fognak rám hallgatni.

Ekkor hirtelen megállt, jószivüleg elnevette magát, s felkiáltott:

– Dehogy nem, csak beszélj nekik okosan. Kérd őket, hogy mondjanak le szándékukról az én kedvemért, ki mindig javukat akarom. Most is az ő érdekök s becsületök fekszik szivemen, mert majd valaha, mikor Széchényi István mint nagy történelmi alak fog élni a kegyeletes nemzet szivében, mikor én már rég feledve leszek, áldani fogjátok érte emlékemet, hogy e szégyent fejetekről elháritani iparkodtam. Ha elkövetitek e botrányt, soha se mondom többé, hogy fiaim vagytok. Beszéld le őket. Ugy-e bár megteszed?

– Egész szivvel azon leszek, hogy kegyelmes uram megelégedését kiérdemeljem.

– Aztán jőjj elmondani az eredményt.

Az ifjuság egész nap izgatottan zajlott ide-oda, nem volt tehát nehéz rövid tanácskozásra összehivni. A gyülés felette népes lőn.

Nem tartottam beszédet, nem tettem inditványt, csak egyszerüen elmondtam a személynök urnál történt megjelenésemet, idéztem az ő szavait az ifjusághoz, kértem, hogy vegyék azt figyelembe, s aztán határozzanak.

Rózsa Ferdi, s mindjárt utána Horváth Elek szép beszédben előadták, mennyi tisztelettel s szeretettel tartozunk viseltetni védelmezőnk s jóakarónk iránt, mutassuk meg, hogy nálunk a kötelességérzet, s elismerés nagyobb mint a harag és boszu. Szóltak még többen, volt heves kitörés, csillapitó hang akármennyi, de abban nem történt eltérés, hogy a személynök óhajtásának eleget tegyünk.

‚Nem lesz macskazene‘, éljen Szerencsy! kijelentéssel a gyülés szétoszlott.

Siettem Szerencsyhez, parancsa szerint megvinni a jelentést; közel volt, csak a harmadik szomszéd.

Ő nagyméltósága örömtől sugárzó szemekkel, kezeit dörzsölgetve fogadott. Már értesült elhatározásunkról.

– Most már megint az én derék fiaim vagytok, a becsület szent előttetek.

– És a kegyelmes urunk akarata.

– Ha ugy volna, máskép viselnétek magatokat. De most az egyszer megvagyok elégedve. Menj, fejezd ki ezt a fiatalságnak, aztán jer hozzám ebédre.

Asztalnál a főhelyet a szeretetreméltó házi kisasszony magas homlokával, okos szemeivel s szende magatartásával foglalta el; jobbra édes atyja, s balra későbbi férje: báró Balassa ült.

Ebéd közben el kellett beszélnem az egész németszinházi botrányt, minden részleteivel, s az öreg úr oly jóizüeket nevetett, hogy szemei könyekkel megteltek.

Ilyen viszonyban állt akkor az ifjuság a német szinházzal, a hova – fájdalom! főuraságaink legtöbbje rendesen eljárt.

A nemzeti szinház ellenben az ifjuság elkényeztetett gyermeke volt; ez ellen véteni nem engedett; szinház, szinész, szindarab s közönség tiszteletét s nagyrabecsülését birta. A páholyok rendes látogatói közül még emlékszem: Ürményi koronaőr, gróf Károlyi György, Csekonics János, Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karácsonyi Guidó, Luka, Pákózdy, Jeszenszky, Csepcsányi, Szucsics, Földváryné, Simonsich és másokra a megyétől, kir. és hétszemélyes táblától. A zártszék kisszámu bérlőit is egytől-egyig ismertük. A fiatalság kivétel nélkül földszinti állóhelyre járt, s a kinek zsebében csak 24 kr. volt, nem habozott, ha estelizzen-e, szivart vegyen, vagy a szinházba menjen? Okvetlen szinházba ment. Ugy jártunk ide, mintha haza, családunk körébe mennénk. Itt üdültünk fel a munka után, itt feledtük bajainkat, itt békültünk ki egymás közt, ha valami ügyben meghasonlás támadt.

Aki nem tudott lelkesülni, jött volna ide, itt megtanulhatott; aki nem ismerte az elragadtatás kitöréseit, ide kellett jönnie csak, hogy arról magának fogalmat szerezzen. Egy világhirü tánczosnő itteni első fölléptekor csaknem magánkivül rohant a szinfalak közé, s ragyogó szemekkel kiáltott fel: Ez az én közönségem! ez előtt képes volnék magamat agyontánczolni. Alboni mig tizenkét-tizenhárom év után is emlegette Párizsban, hogy több helyen aratott diadalt, de ugy lelkesülni, mint Pesten, sehol sem tudtak.

Vajjon Lendvay, Egressy Szentpétery, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza, Lendvayné, Hubenayné azon szük dijazás mellett emelkedtek volna-e a müvészet azon magaslatára, a hol maig sem birta őket tulszárnyalni senki, ha nem áll mögöttük egy forró vérü ifjuság, mely viharos tüntetéseivel lépésről-lépésre lelkesitette magasabbra törni.

Megesett aztán nagy ritkán, hogy itt is fütyöltek, de ez is inkább politikai indokokból származott, mint a mű gyarlósága miatt. A legrosszabb darabokat hagyták csendben kimulni, de ha oly szerzőktől volt gyenge mű szinpadra hozva, kiről tudták, hogy pecsovics, ott már nem volt kegyelem. Igy fütyölték ki Császár Ferencznek egy vijátékát. Rosz volt biz az, de sokkal rosszabbakat is engedtek némaságban átszenderülni, de mert ez Császáré volt, s mert Császár conservativ lapot szerkesztett, darabját zajosan bucsuztatták el.

Többször néhányan – leginkább irójelöltek s kezdők – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerekasztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerekasztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaal Józsit, Kúthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szivvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarait, hogy késziti a pezsgőt, s milyen jó töltött-káposztát evett tegnap Döbrentey Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak ugy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók. Máskor meg Kúthy panaszolta el, hogy mily rosz a gyomra, s megevett két adag rostélyost burgonyával, fél kappant s jó szelet sajtot. De hát nekünk tőlük ezeket hallani is jobban esett, mintha más halandótul hallottuk volna, s csak ugy megirigyeltük Lauka Gusztit, ha közülünk fölkerekedett, s oda ment a kerek asztalhoz valami ujdonságot vagy élczet elmondani, sőt néha le is ült ott, s befolyt a társalgásba.

Különben ellátogattunk mi nem ily tisztességes helyekre is, de a kar tekintélyét fentartani mindenütt, ugy egyesek, mint csoportok erkölcsi kötelességöknek tartották, az eszközökben persze nem nagyon voltak válogatósak, mert ahol szép szerével ki nem vivhatták tekintélyöket, ott nem késtek nyomósabb okokat vetni a mérlegbe. Legalább is ebben a hirben álltak, s azért lehetőleg kerülte velök az összeütközést minden osztály.

De ha okozott is zavargásokat, ha itt-ott megbántotta is a rendet, az egész kar törhetlen magyarságának s rendithetlen hazafiságának adta jelét minden alkalomkor. Otthon tanult, olvasott; az uri termekben sima és udvarias volt. Leginkább a középosztályu birtokosság fogadta el, s mindenütt eszével, szivével, gondolkozásával s viseletével becsületet aratott, de mihent más légkörbe került, ki lőn cserélve.

Hogy olvastak és tanultak, megmutatta a későbbi élet; azon kor jurátusaiból került ki Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Simonyi Ernő, Csillagh Lajos, Csengery Antal, de még akárhány politikai nevezetesség, és magas állásu hivatalnok.

Az irodalom terén már akkor mint jurátus foglalkozott: Bérczy Károly, Kenessey Kálmán, Szelestey László, Adorján Bódi, Lisznay Kálmán, Pólya Endre, Berecz Károly, Pálffy Albert és csekély magam.

Néha aztán rendeztünk kis irodalmi estélyeket; megvettünk kenyérben sült sódart, jó bort és theát mellé, ez volt az egész, de füszerezte a jókedv, s páratlanná tette a bizalmas együttlét.

Egy ily estélyt Lisznyay Kálmán az ötvenes években meg is énekelt, ott van költeményei közt, ha jól emlékszem, a madarak pajtásában.

Itt aztán nem csak eszem-iszom volt, de müélvezet is. A nemzeti szinház akkori igazgatójának fia, Bartay Endre, deli szép fiatal ember remekül zongorázott; (később Szt.-Pétervárt hangversenyezvén, ott meghalt), Kőszeghy, kit akkoriban szerződtettek ép, erős ifju hangjával énekelt, Lendvay szavalt. Egyik-másik költeményeket olvasott fel.

Egyszerre csak Lisznyay áll középre, felborzolja haját, s elkezdi:

– Tegnap végeztem be ezt a balladát. ‚A fá kaárd‘ és nagy mulatságunkra elszavalta az ő palóczos kiejtésével.

Mikor vége volt, azt mondja neki Lendvay:

– Add ide csak.

És elkezdte: ‚A fakard‘.

Mennyire más volt ezt az ő ajkairól hallani! el voltunk ragadtatva. Lisznyay meg egészen elhüledezve szólt:

– Ejnye, beh hátálmasat irtam!

Negyed napra a közönség tetszése közt szavalta el Lendvay a szinpadon.

Ilyen szivélyesség, ennyi barátság volt akkor szinművészek s fiatal irók közt.

A jurátusokban meg volt a karszellem, az összetartás; egy tagját nem lehetett sérteni anélkül, hogy az ügyet valamennyi magáévá ne tette volna.

Volt Pesten három ismeretes arszlán: Kappy, Ritter és Jársitzky, vagy hogy is hivták az utóbbit? elég az hozzá, ők mindenütt nagyban szerepeltek, főkép ahol költeni kellett.

Történt, hogy az emlitett három arszlán pezsgőzve, mulatott, mely alkalommal Kovács Illés, kir. t. jegyzőbe belekötöttek, s tettlegesen is bántalmazták. Az ügy a Pillvaxban letárgyaltatván, az ifjuság a sérelmet magáévá tette, s abban állapodott meg, hogy a sértők fényes elégtételt adjanak. Megkezdődött a felek közt a tárgyalás, s az eredményre is vezetett.

A három arszlán kinyilatkoztatá, hogy miután az egész kir. t. jegyzői kar sértve érzi magát, ők a kartól készek nyilvánosan bocsánatot kérni. Ez elég volt, s a megkövetés határidejeül a legközelebbi vasárnap d. e. 11 óra tüzetett ki, a Pillvax kávéházban.

Ennek hire elfutamodott, senki sem akarta hinni, hogy ez meg fog történni. Erről beszéltek, erre fogadtak városszerte.

Vasárnap délelőtt az uri-utczában hullámzott a sokaság, nem hitte, nem hihette senki, hogy Kappy, Ritter és társuk, a fenhéjázó három arszlán eljőjjön bocsánatot kérni. Még a fiatalság közt is kétség merült fel, s többen állitották: meglássátok, elutaznak, időt akartak nyerni, azért egyeztek mindenbe, nehány évig majd távol maradnak Pesttől, módjukban áll másutt is jól élni. A kávéházban azért minden készület megtörtént; az ujságok, folyóiratok az asztalokról eltakaritattak, a tekeasztalokat letakarták, s néhány száz ifju zsufolásig megtölté a termet.

Pontban 11 órakor két diszes bérkécsi robogott a kávéház elé, tömérdek nép vette körül; az elsőből kilépett Kappy és Ritter, illedelmesen nyitottak nekik utat, s ők szilárd léptekkel a kávéház ajtaján bementek A második kocsiból Jársitzky, s a fővárosban egy általánosan ismert, de mindenki által megvetett egyéniség társaságában szállt ki. Jársitzky némán ment be az ajtón, társa ellenben, mint ismeretes szájhős, fenhangon s emelt fővel mondogatta: Szerencsémnek tartom, hogy a magyar ifjuságot megkövethetem. Ezzel bejutott, de alig tette be a lábát, azt kérdezték tőle: Hát ez az ur mit akar? Ünnepélyesen megkövetni a nemes ifjuságot összesen s egyenkint, ha parancsolják. Semmi szükségünk rá ilyen iparlovagtól. Ezzel ketten megragadták s az ajtón kiröpitették. A lovag röptében kikapta zsebkendőjét s magát kegyetlenül legyezgette, mialatt felkiáltott: Huh! beh meleg van odabenn.

Ha meglepett többeket, hogy e három ur eljött, bizonyára meglepte valamennyit férfias szép nyilatkozatuk. Egyik felállt az asztalra s társai nevében is szólt. Elmondá, hogy azon senkisem kételkedhetik, hogy ők, ha akarják, ezen jelenet elől menekülhettek volna, de nem akarták, mert ennél sokkal inkább kinozná az, ha ily jeles ifjuság rossz véleményét kellene elviselniök. Ők a kibékülés eszméjével szivökben jöttek ide, s csak az az egy óhajtásuk, az az egy kérésük, hogy a barátság jelvényével távozhassanak.

Roppant megéljenezték, s mindenki sietett velök kezet szoritani.

A kocsikat az ifjuság elparancsolta, s Kappyt, Rittert, Jársitzkyt minden oldalról karon öltötte egy-egy ismertebb ifju, aztán az álmélkodó sokaság közt vezette szállására a Tigrisbe, még többektől is kisérve.

A Tigrisben villásreggeli következett, mely eltartott késő estig.

Ez a fiatalság, mely bizonyára féltékeny volt becsületére, egymás irányában oly békességes indulatot tanusita, hogy egymás közt párviadal eset egész éven át sem fordult elő.

Majdnem hihetetlen, több száz fiatal ember, különféle sorsu és természetü, naponkint érintkezik, mulat, kihágást követ el együtt és sohasem párbajozik. Most, ha tiz fiatal ember mulat ma együtt, holnap legalább két párbajról kering a hir.

Akkor olyan volt a szellem, ma ilyen! vajjon melyik jobb? Azt pedig bátran elhiheti akárki, hogy azon idő ifjusága nem gyávaságból tartózkodott egymásra lövöldözni, hisz komoly körülmények közt legtöbbje megmutatta, hogy valódi hős. És mert tán érezte, hogy a nehéz feladatnak megfelelni ugy is kevesen vagyunk, hogy a válságos pillanatban mindenik életre szükség lesz, hát kimélni kell magunkat, kimélni kell mást. Most ellenben irtóztatón felszaporodtunk, egyik a másiknak utjában áll, hős karokra e hazának szüksége már nem lesz, hát rajta! minden csekélységért mérlegbe kell vetni az életet, hadd fogyjon. Meg aztán a világnak is illő megmutatni, hogy harczias, bátor nép vagyunk, hát ha nem bolygat az ellenség, öldössük le egymást.

Mikor az összetartozók békés egyetértésben élnek, oly édes ott eltölteni a napokat; mi pedig összetartottunk, s békességes egyetértésben éltünk. Nem tudom, azon szabadelvü eszmék, melyeknek mindnyájan hódoltunk, vonzottak-e egymáshoz, vagy a kor – körülbelüli – azonossága? de ezen ifjuság közt áldozatkész barátság létezett. Később, mikor találkoztunk az életben, a gyüléstermekben, a csatatéren s mindenütt, közelebb éreztük magunkat egymáshoz, mint más emberekhez.

Ütött a szétoszlás órája, folytak a búcsulakomák, mindegyik készült haza, szülővárosába s megyéjébe, mert a követválasztások ideje közeledett.

A ki csak érezte, vagy képzelte, hogy módjában lesz, mind azzal vált meg barátaitól, »a viszontlátásig Pozsonyban.« Én nem tartoztam a szerencsések közé, de mert távozott mindenki, s a királyi tábla is Pozsonyba készült, szép csendesen hazautaztam.

IV.

Országszerte kezdetét vette a sok zajos követválasztás és utasitási gyülés. Temesmegyében is megtartattak az előértekezletek, s az ellenzéki vezértagok állandóan az utasitások kidolgozásával foglalkoztak. Különben csendes volt minden, nem ugy, mint más megyékben.

A követválasztás ünnepélyes komolysággal megejtetett, s Vukovics Sebő, Várkonyi Ádámmal felkiáltás utján, nagy lelkesedés mellett országgyülési követté választatott.

Szokás volt, hogy a megyék a követek mellé többnyire nyolcz ifjat küldtek az országgyülésre, rendesen harmincz forint havi dijjal; Temes- és Torontálmegye négyet küldött csak, de kétannyi fizetéssel.

A két követ után, az összegyült Karok és Rendek az országgyülési ifjak megválasztásához kezdtek.

Sok sziv hevesen dobogott, vajjon kiket ér a szerencse.

Elsőnek közfelkiáltással engem választottak, aztán Pottyondy Ferencz, Jancsó Pál és Fekete Ferenczet. Saját költségén még nehány tehetősb ifju csatlakozott, ezek közt Ónossy Mátyás, jelenleg országgyülési képviselő.

Azalatt, mig Pesten voltam, Vukovics mellett Túry Samu gyakornokoskodott. Vukovics mindenkit megszeretett és pártolt, a kiben tehetséget látott, s igy Túry Samu is annyira megnyerte jóindulatát, hogy mint magánirnokát magával vitte. Ennek mi valamennyien örvendtünk, mert Túryt szerettük mint jópajtást, értelmes, munkás és kedélyes ifjut. Rossz kedve sohasem volt, nagyon jóizűeket tudott nevetni, s igazi magyar zamatu beszédével mindég lekötötte a figyelmet. Ha valamelyikünk sok munkáról panaszkodott, csak annyit szólt: Add ide hát na! Most menj mulatni, majd elvégzem én. Aztán neki ült, s fütyörészve egész éjjen át dolgozott más helyett. Felséges kisegitő!

Mindegyikünk kapott ötven forint utiköltséget, s ezzel készülődéseink megkezdőttek.

Elutazásom előtt Aradra rándultam legközelebbi rokonimhoz. Itt lakott legrégibb s legbensőbb barátom: Rózsa Ferdi, kivel az elemi tanodáktól kezdve, egész a jogászi pályán végig, minden osztályt együtt jártam, s kivel sok jó és rosszban annyiszor osztoztam.

Rózsa Ferdinánd kissé fellengző, de áldott jó ifju volt; egészen a közügyeknek készült magát szentelni, s igen sokat tanult. Már első föllépéseivel a megye termében, általános feltünést keltett. Kár, hogy a halál oly korán elragadta, ő egykor Aradnak disze lett volna.

Rózsa Ferdi azzal fogadott: Barátom! mily szerencse jutott Aradnak, váltótörvényszéki jegyzőül Sárossy Gyulát nyerte. A legszeretetreméltóbb ember, és minő szellem! hisz költeményeit ismered.

Nekem szinte hihetetlen volt, hogy ez a váltótörvényszéki jegyző ugyanaz a Sárossy Gyula legyen, ki oly hatalmas költeményeket ir. Tán csak névrokonság.

– Megismerkedtél már vele? kérdezém.

– Szoros barátságot kötöttünk. Jer, majd elvezetlek hozzá. Csupa kedély, valódi szellem az egész ember.

Megindultunk Sárossyhoz.

Képzeletem egész uton Sárossy alakjával foglalkozott; nem kételkedtem, hogy deli s érzelgős kinézésü költőt fogok látni. És láttam egy zömök vasgyurót, a ki ugy megölelt, hogy a derekam is ropogott bele. Sárossy első pillanatra nem volt megnyerő; haja tüskés, bajsza torzon-borz, s csaknem egész arczát ellepte sűrü vöröses szakálla. A költőt ugyan senki se nézte volna ki belőle.

Roppant barátságosan fogadott, poharazáson kezdtük az ismeretséget s az első pohár a te-gezést illette.

Beszélgettünk a választásokról, követekről, s igy csakhamar szóba jött Pulszky Ferencz. Kifejezést adtam érdeklődésemnek ezen ifju követ iránt, ki már első föllépéseivel is oly feltünést keltett.

– Mindenesetre menj el hozzá, biztatott Sárossy. Tanulótársam volt, s maig is testi-lelki barátom; mondd, hogy üdvözöltetem ezerszer. Pulszky nemcsak szereti az irókat és irodalmat, de maga is szenvedélyesen foglalkozik vele. Aztán beszélt annyi melegséggel, oly lelkesedéssel barátjáról, hogy bennem égető vágyat ébresztett, ezen ritka fiatal embert megismerhetni. Még azt is felhozta, miszerint jelen állását Pulszky pártfogásának köszönheti. Elcsodálkoztam, hát olyan ember, mint Sárossy, még kell, hogy szerény állását valakinek köszönje? Bevezetett nejéhez, igen érdekes szőke asszony volt, gondolom egy tábornok leánya, ki nem sokára meghalt. Gyula barátom rövid ideig keseregte az özvegység fájdalmait, s elvett Zemplénmegyéből valami Vass kisasszonyt, a ki aztán túlélte Sárossy bujdosásait, fogságát s kora halálát.

Együtt esteliztünk, több aradi ifju csatlakozott hozzánk, s reggelig folyt a mulatság.