Part 4

Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint valami szentekét dicsfény körözettel láttam.

Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?

Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.

A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.

Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk közt legnagyobb jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos szentelt rá.

Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e nemzet előtt.

Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét három ily csillag fog egyszerre tündökölni.

Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.

Másnap egy olaszos kinézésü ifju állitott be hozzám:

– Én Stampfl vagyok Fiuméból, kir. táb. jegyző.

Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem. Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé, miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:

– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még ma.

– Egy óra mulva ott leszek.

Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na meg mi irójelöltek azonfelül a szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt soha.

Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség, mint Császár Ferencz.

Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott, ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.

Bemutattam magamat, azonnal székkel és szivarral megkinált.

– Elhozta tegnapi beszédét? kérdezte minden bevezetés nélkül.

– Nem.

– Pedig kérettem.

– Stampfl erről nem szólt.

– Ugy hát fáradjon el érte. A lapba közleni akarom.

– Bocsánatot kérek nagyságodtól, de a beszédet nem adhatom.

– És miért?

– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.

Császár fejét mosolyogva megrázta e szókkal:

– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.

– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat, s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott munkát teljesiteni fogom.

Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról napra mindinkább megszerettem.

Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe. Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget szereztek.

Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt, smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült – január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus szőke hajára, varázs-illatot terjesztve maga körül. Mellette kilencz vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe, hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.

Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.

Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.

Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból jövedelmező millióit ott költötte.

Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint százezreket költ, mint büszkeséggel verni a mellét azon meggyőződésben, hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét, hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak, tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü, s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt az országból néhány milliót.

Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki ebből hasznot birna kiszámitani.

Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik el az idő, meg az élet!

Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor elbeszélgetett velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az irodalmat vette elő.

Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a ‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.

Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély már megjelent.

Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.

A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert, mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt, hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan tüntethessünk ki.

Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság. Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem hallották.

Néha aztán mulatságos mozzanat is adta elő magát.

Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket, szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom rosz‘.

Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s önkénytelen felsóhajtott:

– Szegény!

Széchényi oda fordult hozzá, s igy szólt:

– Ne sajnáljon, még nem vagyok szegény.

És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.

E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.

Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?… hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor ismertük Pestmegyét.

Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold föld miatt, melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.

Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság, legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.

Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje, hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni ugyan senki se menjen.

Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát feltalálni. Például:

Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak kegyencze valami Me Pixis, az igazgatóé Me Mink volt. Egyiknek tágitani kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött a tapsverseny, de nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette Me Pixist. A német szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki Me Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.

Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta volna egymást a versenyző két fél.

Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték, megveszett.

A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés támadt.

Mi a »komlókertben« vigadtunk.

Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban verekedés van.

– Minél erősebb, annál jobb! volt a válaszunk.

– De a magyar urak.

– Megérdemlik.

– Wenckheim Béla báró igen fenyegetve van.

Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.

Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt s szeretett főur volt; mint ellenzéki tag, mint szónok s mint lovag eszményesítve élt mindnyájunk szivében.

Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből sokat leengedett volna.

Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve, vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér, miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna, hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra. Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A vörös frakk tán megóvja az enyészettől.

Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül hagytuk, hogy a német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.

Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok ajtaján.

– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon át a nézőtérre.

Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s végighasogatott kabátokkal.

Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség! Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi élvezettel néztük.

Egyszer aztán rázuditottunk:

– Ide a városkapitánynyal.

Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.

– Hol van Wenckheim Béla báró? kérdeztük.

– Páholyát ostromolják.

– És ő benn van?

– Mostanig védelmezem poroszlóimmal.

– Vezessen.

Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak. Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a lépcsőkön, mint Attila serege.

Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt megfutamodtak, s Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.

Kopogtattunk: Mi vagyunk, az ifjuság.

A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész diadallal vittük ki.

A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.

Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás mellett.

Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban. Ennek is története van.

Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra, s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog előadást tartani, s másutt sehol!

Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat megtölté.

Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német szinházban lép fel.

Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt felelősségre vonja.

Bartay azonnal előmutatta szerződését. Ő nem hibás.

Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam. Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.

Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott. Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.

És Vieuxtemps csakugyan nem lépett fel a német szinházban.

Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az igazgatóval, ostromolták a müvészt.

Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés módját.

És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz, ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden, csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.

– Eszerint holnap szerencséltetni fogja a német szinházat?

– Igen is, szerencsém lesz ott előadást tartani.

Hidegen s udvariasan elbucsuztunk.

Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör, mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon, hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi. Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála megfordult, s küldőik semmit se számitanak.

Nem számitunk? majd meglássuk.

Eljárásunkról jelentést adtunk. Rövid volt a tanácskozás s hevesség nélküli. Csak egy inditványt hallottunk, s az egyhangulag elfogadtatott: ki kell fütyülni. Megszegte szerződését, megszegte nekünk adott szavát, le vele! Azonnal megtettük az intézkedéseket, s kijelöltük a csapatvezetőket, s majd a szinházban leendő elhelyezkedés iránt lőn megállapodás. Meghatároztuk azt is, hogy a fütty abban a pillanatban törjön ki, mikor a müvész hegedüjét álla alá veszi, de mielőtt egyetlen hangot is adna, mert mi nem müvészete, hanem jelleme ellen akarunk tüntetni. Arról is szó volt, hogy jó lesz nyomós biztositékokkal ellátni magunkat, nehogy a rövidebbet huzzuk, ha tettlegességre kerül a dolog. Aztán eloszlottunk csendben, az egészről többé emlités sem történt.

Ilyen nevetséges fordulatok vannak az életben. Tegnap azon tanácskoztunk itt, hogy miként lehetne legünnepélyesebben megtisztelni e férfit, s ma azt határoztuk: ki kell fütyölni.

Nem lármáztunk, nem fenyegetődztünk, s mindenki azt hitte, meghátrálunk.

Bizonyos körben diadalmaskodtak, mert kivitték a mit akartak, s megmutathatják a világnak, ki itt a hangadó, s ki után kell indulni a közvéleménynek?

Este fényes fogatok hosszu sora lepte el a szinház-tért, s mindenfelöl özönlött be a sokaság.

A páholyokat előkelő közönség foglalá el, a hölgyek estélyi öltözetben, mert előadás után a müvész tiszteletére egy grófnéhoz voltak meghiva, ugyanahoz, ki Vieuxtemps itteni föllépését oly erélylyel, s annyi rábeszéléssel sürgette.

Az előadás vigan folyt, a darab jó hangulatban tartá a közönséget. Mindenki derült eget látott, s a vihartól már senki sem félt.

Darab végével élénk társalgás, vidám zaj hangzott mindenfelé. Végre a függöny föllebbent; feszült várakozás s örömtől ragyogó szemmel uralták az egész közönséget.

Vieuxtemps megjelent.

Leirhatlan lelkesedés tört ki; perczekig tartó tapsvihar, mialatt a hölgyek páholyaikban kendőket lobogtattak. Kissé szünni kezdett a taps, Vieuxtemps előre lépett, meghajtotta magát, s ujra kitört a tapsvihar. Nem vegyült közé még csak egy árva piszegés sem.