Part 3

A ki azon időben megfordult Horvátországban, meggyőződhetett a fentiekről, de a távolból is, ha valaki figyelmet forditott rá, láthatta, hogy az illir üzelmeknek a Metternich kormány volt a lelke, vagy mi mást bizonyit az, hogy a kormányhoz legközelebb álló méltóságok s egyedül a kormánytól függő magas hivatalnokok egész nyiltan izgattak a magyarok ellen? Igy Haulik zágrábi püspök, Gáj táborában harczolt egész tekintélyével és befolyásával; Kulmer báró is kibontotta az illir zászlót s szerzett annyi érdemet, hogy jutalmul később a császári miniszteriumba kineveztetett. Báró Jellasich, mint iszonyún eladósult végvidéki ezredes, Gáj lapjában szórta a magyarok ellen a gyűlölség epéjével irt költeményeit, s egyszerre nemcsak adósságai lettek kifizetve, de nagyon fényes lábon kezdett élni; aztán tábornokká, majd meg horvátországi bánná lőn. Mi ez, ha nem jutalom? és miért? miután még csak jó katona sem volt, elvitázhatlan dolog, hogy a magyarok elleni sikeres izgatásaiért.

Ha más tények nem bizonyitanák is a hűtlen kormány bujtogatásait a magyarok ellen, elég hangosan vádolja az maga, hogy kik voltak az élén s miként jutalmaztattak.

Természetes, hogy további utazásunkban a fentebbi események képezték beszélgetésünk tárgyát.

Amint megláttam Fiumét, a tengert, feledtem Zágrábot az ő illireivel. Fiume elbájolt; kedves szép város, előtte a tenger, mögötte hegység. Negyven év előtt ép oly vendégszerető, barátságos és magyar érzelmű volt, mint a milyen ma. Ifjukori legszebb emlékeim közé tartozik az a nehány hét, melyet itt töltöttem. Először is az Ürményi térre siettem, s nem tudtam eltelni a tenger látásával; este a szinházba mentünk, onnan a Cassinoba estelizni, hol a kormányzóságtól Kiss Miklós és Inkey Edmund ifju emberekkel sokáig elmulattunk. Szállásunkra »al bon pastore« fogadóba térve, a pinczér azzal fogadott, hogy ott már nincs szállásunk, mert Cornett consul pogyászunkat elvitette, s a cseléd itt vár, hogy elkisérjen. Noha késő volt már, az egész család teritett asztallal várt ránk: az ur, neje és kedves két leánya. Az asztalon hüsitők, déli gyümölcsök és ciderbor várt fogyasztásra, nagy csomó fiumei szivarok társaságában, ezek akkor hiresek voltak.

Fáradhatlan voltam a vidék szép és nevezetesb helyei bebarangolásában. Frangepán várában, midőn a Zrinyiek és Frangepánok siremlékeit olvasgattam, Zágráb óta először jutottak eszembe az illir üzelmek. Elgondoltam, hogy annyi századokon át fennállt Horvát- és Magyarország közt a viszony, hogy volt Zrinyi magyar költő, magyar hős, s a szabadságért magyar vértanu; küzdöttek a magyar szabadságért a Frangepánok, és volt, a ki az igaz ügyért a vérpadon végezte nemes életét. És voltak magyarok, mint Korvin János, a kik meg Horvátországban teljesitették hazafiui kötelességöket. Igazi és szent közösügy állt fenn a két nemzet közt, s ezt most a bécsi reactio megvásárolt tollakkal, szerencsevadászok ármányaival s felbujtogatott tömeggel le akarja romboltatni.

Uj volt előttem táj, emberek, szokások és éghajlat s egyik kellemesb benyomást tőn, mint a másik. Ha fölmentem a hegyre, egészen elbájolt az előttem elterülő szép Fiume, aztán a morajló tenger, láttam Veglia szigetét, s a dalmatiai hegyeket. Órákig tudtam itt elmerengni. Aztán a városban az a vidorság, élénk élet; minden lépten-nyomon a szivargyártó lányok igéző dala, mert akkoriban harmincz-negyven házban folyt a szivargyártás, mi Fiuménak egyik legnevezetesb ipar és kiviteli czikke volt. Nem egyszer ragadott lelkesedésre az, hogy a fiuméiak nagyobb undorral fordultak el az illir szédelgésektől, mint mi, s nem késtek tiszta magyar érzelmeiknek tüntető kifejezéseket adni; a kormányzóság egész személyzetét, mely magyarokból állt, csaknem tenyereiken hordozták; a magyar utasokat vendégelték, szórakoztatták; holmi illir hősködéseknek ellenben oda sem néztek, s ha a kávéházak előtt egy-egy utczai énekes, koboza mellett Figarot énekelve eljátszotta, s utána rágyujtott egy gúnydalra az illirek ellen, zajosan megtapsolták s ismételtették. Fiume azóta haladhatott szépségben, gazdagságban; ámulatba ejthet kikötője s vasuti összeköttetése az európai nevezetesb városok szinvonalára emelhette, de rokonszenve, barátsága s szeretete a régi maradt. Maradjon is, a mig Magyarország fennáll; legyen ezentul is a nemzet elkényeztetett gyermeke, s bizonyosak lehetünk, hogy mint eddig nem élt vissza a hajlammal, ugy ezután sem fog, mert ragaszkodásának alapja erős meggyőződés, s rendithetlen hűségének nehéz időkben is kitünő jeleit adta.

Fiumétól könyes szemekkel váltam el, s ugy éreztem magamat, mint midőn édes testvérnek mondunk »isten hozzádot«, kit vagy látunk még valaha az életben, vagy soha.

Végre hazaérkeztünk. Én ugy megrakodva éreztem magam tapasztalatokkal, mintha a fél világot beutaztam volna. Barátaimnak mindenfelé irtam, hogy mennyit láttam, s természetesen a horvát izgalmas ügyekről is.

Távollétünk alatt itthon a munka nagyon felszaporodott, Vukovics pedig lelkiismeretes hivatalnok volt, ki nem csak biráskodásaival, de még csak jelentéseivel sem maradt hátralékban soha. Éjjel-nappal dolgoztunk, a mig rendes kerékvágásba jött megint minden hivatalos ügy. Csak azután kezdett Vukovics barátaival s elvtársaival értekezni a megyei és nyilvános dolgokról.

Berekszó és temesvári szállása, mint az ellenzék központja, ismét csillogott szellem és eszme gazdagságával.

Vukovics hazajövetele felvillanyozta a pártot, s a teendők iránt az előmunkálatok megkezdettek.

Vukovics Sebő pártvezér mellett leginkább kimagaslott Ormós Zsigmond, a ki iránt Vukovics gyöngéd barátsággal viseltetett. E két fiatal férfi körül csoportosult a szabadelvü párt minden kitünő harczosa és jeles szónoka: Röth Sándor, Murányi (Kulterer) Ignácz, Radványi (Winkler) Imre, Fülep Lipót, Bőjtös Imre, Dessewffy Béla. Ormós Zsigmondot kivéve, ma valamennyi Vukovics Sebővel együtt az örök álmot aluszsza.

Közügyi szerepléseiktől eltekintve, egyénileg is mind szeretetreméltó barátságos lovag volt.

Engem természetesen Ormós Zsigmond érdekelt legjobban, mint a bálványozásig tisztelt főnököm Vukovics Sebő legmeghittebb barátja, s mint az első eleven iró, kit életemben láttam, legalább olyan, kinek kötetes mű elején ott állt a neve. Eddig még csak festve láttam ilyeneket. Ormós Zsigmondtól ott kézen forgott a Véres boszu czimü regény s a Pesti Hirlapban folytonosan jelentek meg czikkei.

Ormós tevékeny részt vőn a megyei gyüléseken, s Vukovics oroszlán-részéből mindenkor neki is jutott valami; kötelességének mint megyei hivatalnok buzgón és példásan megfelelt; ráért irodalmi ügyekkel is foglalkozni; mint tetőtől-talpig elegans és szellemes ifju, a társas-körökből sem hiányozhatott. Karácsonyi Guidó jelmezes estélyei, az előkelő világ mulatságai őt nem nélkülözhették, mert – ma már udvariatlanság nélkül bevallhatjuk – a hölgyvilágnak elkényeztetett kedvencze volt.

Mikor Vukovics Sebő mint követ az országgyülésre ment, a szabadelvü párt vezetése Ormós Zsigmondra maradt.

Ezen erős és jól szervezett szabadelvü párttal szemben állt nem kicsinylendő erővel a konzervativ párt, mely azonban mindég verességet szenvedett, s csakis egyezkedés utján vihetett ki néha valamit, például hogy Szabó Antalt másod-alispánná válasszák. E párt vezértagjai: báró Ambrózy Lajos, népszerütlen, büszke férfi, a kincstári kormányzóság elnöke; Lukács Ignácz, tudományos, szerény ifju, ki munkássága, erőteljes tolla, s tartalmas szónoklatai által akárhol s bármely pártnál kiváló helyet foglalhatott volna, oly egyéniség volt, ki az ellenpártnak is osztatlan tetszését és elismerését birta. Aztán Szabó Antal, Ambrózy György sat.

Roppant különbség volt a két pártnak az ifjuság iránti magatartásában; mig a szabadelvüek bevonták társaságukba, meghallgatták egyben-másban véleményöket, a tévedést gyöngédséggel igazitották helyre s szivesen oktatták, addig a konzervativek csak magas polczról néztek le ránk. Tapasztalásból mondhatom, mert egy Vukovics, Ormós s a többi fenn elősorolt szabadelvü vezértagok velem, gyakornokkal barátilag s mint magokhoz hasonlóval érintkeztek, de az Ambrózyak minden alkalomnál éreztették felsőbbségöket.

Már négy évtizede mult, s nem tudom feledni. Gyarmathán uriszék volt; Ambrózy György asztalánál sok vendég ült s a beszélgetés tárgyát képezte egy földmives esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza családjának; rajtaérték s Ambrózy György, mint földesur, keményen kivánta megbirságoltatni, példaadás végett. Szóltak mellette, de többen ellene. Eh, uraim! mond Ambrózy, hogy lehet őt védelmezni, hisz ez ép annyi, mintha a földeken keresztbe rakott buzából vinne haza, mielőtt tizedét leadta volna.

Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.

Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré! majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői, megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként fogjuk fel a dolgot.

Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.

Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik kitünőségéről, a hatalmas tollu, élczes beszédü, ékesen szóló s tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz, több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég. De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság, hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az országgyülésen.

Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek, s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme, hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró, Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.

Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de forradalom alatt is egész következetességgel megállott minden helyet, oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak. Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is szólni.

Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót, Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.

Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is, hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa volt, körülbelül a párt is ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő, Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak. Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.

A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott, s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.

Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.

Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.

A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós Zsigmond szelleme működik.

III.

A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir. táblai jegyzőül fölesküdni.

Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi István grófot, Nyáry Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet izetlenségeivel megküzdeni.

Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos kiejtéssel:

– Hányás?

Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e kérdéssel:

– Nem vagy Lisznyay Kálmán?

– És te Degré Alajos?

Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem, ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a sajátságos véletlent.

Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke ifjut mutatott be.

– Nézd, ez meg Lauka Guszti.

Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem, nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10 aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam, még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok lettünk, nem csekély büszkeségemre. Lisznyay mint a kényeső futkosott ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem, beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett; panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg. Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek lehetne tartani.

Lisznyay bemutatott egymásnak; – Szelestey László volt.

Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra, egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.

Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot, ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.

Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban, mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt összetartás, hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt) körül csoportosult.

Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk, mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett volna.

Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában, Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a hazából?

Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot, Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három nevet, a későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot biztositottak a világtörténelemben.

Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány, jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is megrázkódtatá.

Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett kenyerét.

Nem szobor, oltár illet meg ily kiváló jellemeket.

1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.

Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert eskühöz s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.

Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal, kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat, hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.

Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek fel.

Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. – Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség. Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.

A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz meg száz ifju éljenzé nevemet.

E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a felhőkben.

Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.

Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után hat-hétszáz szövétnek lobogott.

Zeneszóval megindult az impozáns menet. A szép-utcza egyik kétemeletes háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna, ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.

Mély meghatottsággal és szent érzelemmel üdvözöltem őt.

Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem, hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát.

Kossuth távozott, de a lelkesedés kitörései nem akartak véget érni.

Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas mélységet kifejező szemeivel.

Dörgő »éljen Deák Ferencz!« harsogott fel a sokaságból.

Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth Ferenczet.

Igy láttam együtt s egyszerre a két nagy hazafit.