Part 2

Robony István fiatal ügyvéd volt, ép akkor nyert oklevelet, midőn Tihanyit temesi gróffá nevezték ki. Tihanyi titkárává tette, s azonnal utazott vele Temesvárra. Utközben azt mondja titkárának, készitsen egy tisztujitási megnyitó beszédet. Robony a legnagyobb zavarba jött, azt sem tudta, hol s min kezdjen ily beszédet. Törte a fejét, rágta a tollat, izzadott, de semmit sem birt kihozni. Végre tájékozás végett elővette az előzetes tisztujitás jegyzőkönyvét, abban megtetszett neki Várkonyi beszéde, csekély átalakitással leirta, s Tihanyi igen meg volt vele elégedve. Várkonyit, mint emlitém, nagyon elfoglalta a kártyázás, s nem jutott ideje még csak gondolkozni sem a válaszbeszédről. Igy is jó lesz, gondolá, s elővette az elmult választási beszédét, átolvasta s szerencsésen el is mondta.

A tisztujitás végbement, a tekintetes Karok és Rendek elszéledtek s Temesvár visszaesett az ő német egyhanguságába.

Volt e tisztujitásnak oly utóhangja, mely felrázta a megyét és fellármázta az országot. Tán az alkotmány ezen legdicsőbb kiváltságáról ábrándozva, s a választási élemények hatása alatt, kocsizott hazafelé a nemes Árvay család öt tagja, két kocsin. Nehány lovas-tiszt jött velök szemközt. A katonatisztek a bocskoros nemes atyafiakra kiáltottak, hogy térjenek ki. Ezeknek még arczukon égett az a sok uri csók, még fülökben hangzott a sok hizelgő beszéd, még fejökben gőzölgött a sok drága bor; még öntudatában voltak azon nagy eszmének, hogy milyen alkotmányos jog gyakorlatáról térnek haza, – semmibe se vették a tiszt urakat, s fenyegetődzéseikre nevettek. A vak engedelmességet követelő tisztek kardlapozni kezdték az engedetleneket. Erre a nemes atyafiak a lőcsökhöz kapkodtak, de már nem volt idejök használni, mert a kardlap élre fordult s pillanat alatt az egyik Árvay halva maradt, a többi sulyos sebeket kapott, amikbe azután még egy, vagy kettő is belehalt.

Az esemény iszonyu forrongásba hozta a megyét, s a legközelebbi gyülés népesb volt, mint valaha. Temesmegye nevezetességeit csak most tanultam ismerni. Vukovics Sebő megnyerő külsejével, égő fekete nagy szemeivel hatást tett, mielőtt megszólalt. Erős, gyönyörüen csengő hangja a hallgató lelkébe hatolt. Nagyszabásu beszédben megrázó szinekkel festette a vadságot, melynek a nemes Árvay család áldozatául esett. Szónoklata mindég közelebb és közelebb vonzott, ugy, hogy mikor azt bevégezte, a túl oldalról közvetlen közelébe jutottam. Ő rám nézett, szemeimből kiolvasta a hatást, mire egész jószivűséggel elmosolyodva, végigsimitotta arczomat. Ez érintésre delej járta át idegeimet, s kész lettem volna érte a tűzbe menni. Utána Ormós Zsigmond, igen rokonszenves s igen elegans fiatal ember szólalt fel; szép beszédében sok erély és erős támadás volt az erőszakoskodók s általán a katonai kihágások ellen. Beszéltek még sokan tűzzel, elkeseredéssel, de egy sem oly élesen, mint Ormós Zsigmond. A határozat egy körlevél lőn valamennyi megyéhez hogy Temesmegyét támogassák azon feliratában, melyben ez ügyre nézve szigorú eljárást és elégtételt kér.

Ormós Zsigmondot ezen gyűlési beszédért az illető tisztikar párbajra kihivta, s azonnal Klement főhadnagyot, az ezred legelismertebb vivóját küldték ellene. Ezt meghallotta Aradon Ormós Sándor, Zsigmondnak testvér öcscse, azonnal sietett Temesvárra, s bátyja ügyét magáévá tette. Ormós Sándor oly hires vivó volt, hogy mesterek sem mertek vele mérkőzni, nehogy hitelöket tönkretegyék.

Ormós Sándor és Klement főhadnagy között a párbaj végbement Orczifalván, Varga Antal pajtájában, Ormós Sándor diadalával végződött. Erre a többinek elment a vágya folytatni.

Az eset az országban is erős hullámokat kezdett verni, ugy hogy az illető tiszt urak is kibúvó módokról gondoskodtak. Meg is találták; mielőtt a vizgálatot elrendelő parancs leérkezett volna, Nassau herczeg, ki szintén az ezredben szolgált, beadta lemondását, hazájába ment, s onnan irt, hogy a kihágást ő követte el, s ezért más senkit felelősségre ne vonjanak. Neki aztán lehetett bottal ütni a nyomát. Volt belőle sok lárma, sok gyűlölség, sok szónoklat, de eredmény, vagy elégtétel semmi.

A megyénél szereplő ifju nevezetességek közt kitünő helyet foglalt Gorove István. Minden tekintetben érdekes jelenség, az én szemeim előtt meg épenséggel rendkivüli. Az első élő akademiai tag, kit szinről-szinre láthattam.

Csaknem ugy voltam vele, mint Jakabfy az alispánsággal. Krassómegyében ember emlékezet óta mindég Jakabfy (már egyik a másik után) volt alispán. Történt, hogy Lugosról több ifju rándult Karansebesre bálba, köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrségen utleveleiket kérték; egyiknek sem volt. Megmondták, mi czélból utaznak, a tiszt tehát följegyzés végett neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor Jakabfyra kerül a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. A tiszt udvariasan meghajtotta magát, e szókkal: Oly ifju, s már is Jakabfy.

Én is felsóhajtottam: Oly ifju, s már is academicus! de mindjárt utána gondoltam: megérdemli, külföldön utazott, s utazását ki is adta, egy egész könyvet irt, hát hogy ne lehetne akademicus?

Igaz, hogy Irinyi Józsi aztán később kegyetlenül s gunyosan megbirálta ezt az utirajzot. Elmondja, miként érzeleg Gorove a genfi tó partján, aztán felkiált: lássuk hát, hogy mit csinál magán a tón? itt aztán ugy elbánt vele, hogy Gorove soha sem tudta megbocsátani.

Nem tagadom, hogy még akkor nem olvastam a munkáját, de elég volt nekem tudni, hogy megirta s akademicus. Széles Magyarország legboldogabb emberének tartottam és sokkal nagyobbnak, mint negyedszázaddal később, miniszter korában.

Karácsonyi Guidó egyénisége, viszonyai s föllépése más oldalról keltett bennem érdekeltséget. Nála összpontosulva láttam azon külső ragyogásokat, a mikkel az élet kegyenczeit szokta elhalmozni. Erő, viruló egészség, gyönyörű alkat, meglepően szép vonások az ország egyik legdelibb ifját tüntette fel benne; ehez járult mesés gazdagsága. Fényes lakomákat, jelmezes estélyeket adott. Ily tulajdonokkal s hajlamokkal nem csoda, hogy az ifjuság központját képezte. Ha ebben a körben annyit foglalkoztak volna a közügyekkel, mint a mulatsággal; ha itt komoly dolgok is kerültek volna szőnyegre, s nemcsak divatczikkek, Karácsonyi Guidó pártvezérré válik, de ezt ő bizonyosan nem is ohajtotta, de meg tisztán nem is tartozott egyik párthoz sem. Neki fellengzőbb eszméi voltak, a miket elvitt magával a fővárosba, honnan csak időnkint – meglehetős ritkán – jött le a megyébe, felzavarni az életet s a sziveket.

Temesvárt két megyeház van; diszes téren az ómegyeház, hol az első alispán s főjegyző lakott; itt volt a gyűlési nagy- és kisterem, levéltár, meg az iroda. Az uj megyeház a másod alispán, főügyész és aljegyzők lakásául szolgált; itt voltak járásonkint a tiszti szállószobák is, de ők ezeket sohsem használván, a gyakornokok lakásául szolgált.

Ezt a laktanyaszerü épületet igen élénkitette egy serdülő leányka örökös énekével, sokszor órákig elgyönyörködtünk üde csengő hangjában. E kis pacsirta nem volt más, mint a másod-alispán bájos kis sógornője, ki később a nemzet elkényeztetett gyermeke lőn, a kedves emlékezetü Hollóssy Kornélia.

A megyeházi ifjuság rendesen Dessewffy Bélánál gyülekezett. Dessewffy Béla kitünő nevelésben részesült, tehetséges és kedves ifju, mint aljegyző tollával sok dicséretet aratott; szellemben felülmulta egész környezetét, s valóban szabadelvü nézeteivel köztiszteletet vivott ki. Fényes pályát s nagy jövőt jósoltak neki. De mily gyarló az ember! Ez a tündöklő szellem, világos ész az 1848–49-iki események behatása alatt megzavarodott, s Temesvár körülzárolásakor teljesen megőrült. Hogy azonban visszatérjek, Dessewffynél az összejövetel mindég kis értekezlet volt; mindenik birt összeköttetéssel más megyebeli fiatalokkal, s folyt a levelezés, miknek főtárgyát a politika képezte. Ha nevezetes esemény fordult elő valahol, vagy heves gyülés tartatott, annak nemcsak lefolyását, de az érdekesb beszédeket is egész terjedelmökben közölték, s megtörtént sokszor, hogy egyik-másik három-négy ives leveleket olvasott fel, miket nagy figyelemmel hallgattunk végig, aztán tárgyaltuk, megjegyzéseket tettünk, föllelkesedtünk, vagy elhangolódtunk, amint épen az alkalom hozta magával. Dehogy volt köztünk egy is, ki elmulasztotta volna a Kossuth hirlapjának vezérczikkét elolvasni, s aztán rovatonkint az egész lapot végig. Nem csekély izgatottságban tartott mindnyájunkat Kossuth vitája gr. Dessewffy Auréllal. Mohó kiváncsisággal olvastuk ugy az egyik, mint a másiknak czikkeit, ujra megvitattuk mi is, de Dessewffynek köztünk nem akadt pártja, egy szálig Kossuth részén voltunk. Csaknem hanyatt ájultunk, midőn gróf Széchenyi Istvántól megjelent a »Kelet népe.« Kimondhatlan sokat tartottunk Széchenyiről is; tisztelői, bámulói, csaknem bálványozói voltunk, ép ugy, mint Kossuthnak. A nemzet egyik szellemóriása megtámadta a másikat, erre mélyen elborult hazafiui lelkünk, mert mi őket együtt küzdve szerettük volna látni, a fennálló rendszer ellen. Nem volt olyan köztünk, ki kétszer-háromszor át ne olvasta volna azt a röpiratot, s minden átolvasás lázasb s lázasb izgatottságba hozott. Kifejezést adtunk azon aggodalmunknak, hogy ez országszerte csökkenteni fogja az ellenzék számát, hogy a szellemet, mely napról-napra terjedt, meg fogja zsibbasztani. Nem soká hagyott magára váratni a »Felelet a Kelet népére« Kossuth Lajostól. Ujongva fogadtuk, s annak minden tétele, minden betűje mélyen vésődött lelkünkbe. A legnagyobb magyar megtalálta legméltóbb vetélytársát. A Széchenyi és Kossuth-láz nemcsak köztünk, de országszerte nagy mérvben uralgott, ezt olvastuk a lapokból, ezt bizonyitották a mindenfelől érkezett levelek. A nemzet két oroszlána küzdött egy czélért, s csakis a módok felett vitáztak.

Temesmegyében Vukovics Sebő, ez idő szerint központi főszolgabiró, Kossuth igéinek leghivebb terjesztője s lapjának munkatársa volt.

Vukovics a megyei főjegyzőtől egy gyakornokot kért maga mellé, s arra, hogy válasszon ki magának egyet, Vukovics engem szólitott fel. Örömöm határtalan volt! folytonos érintkezésben lehetek azon férfival, ki első pillanatban annyira megnyerte lelkemet; megismerhetem őt a magánéletben, mindég hallhatom hangjának rokonszenves csengését, elleshetem szép gondolatait, s tanulhatok tőle annyit, amennyi csak belém fér.

Én tehát Vukovicshoz kerültem, kivel hetenkint két napot időztünk Temesvárt, különben jószágán Berekszón éltünk. Ez valóságos búcsujárója volt az ellenzéknek; közel esvén Temesvárhoz, minden nevezetesb dolgot megbeszélni egyenként, de tömegesen is, ide siettek. Néha valóságos gyűléseket tartottak. Látva, hogy elvtársai és barátai közt szava mily döntő, naponta nagyobb és nagyobb lőn előttem, a legmagasb fokot érte, midőn Szemere Bertalan, kit czikkeiből s külföldi tapasztalatai nyomán irt művéből ismertem, a börtönrendszer végett a megyékbeni utazása alkalmával Temesvárra érkezett, s azonnal Vukovics Sebőt látogatta meg. Az a szivélyes viszony, gyöngéd bensőség, mi e két jelest összefűzte, engem kegyeletes csodálatra ragadott.

Berekszó szerény oláh falu, benne az urilak egyszerű, öt-hat szobából álló ház; nem környezi park, nem élénkitik szökőkutak, s egész disze a terjedelmes udvar, gazdasági eszközeivel tarkázva. Mégis nekem egy világ volt ez, szellemvilágom! Itt kezdtem irogatni, de csak az asztalfiók számára, aztán neki bátorodva, innen küldtem az első czikket a Kossuth hirlapjába, a mi meg is jelent. Számtalan barátommal folytattam levelezést, s nem késtem eldicsekedni, hogy minő jeles férfiu oldalánál gyakornokoskodom, s mind szerencsét kivánt a kedvező alkalomhoz, hogy ily kitünőség mellett szerezhetek tapasztalatokat.

Vukovicsnak valami örökség miatt Fiuméba kellett utazni, engem magával vitt. Elragadtatásom leirhatlan volt, még eddig Temesvár, Arad, Szeged, N.-Várad képezte ismereteim s tapasztalataim egész világát, s most meglátom a tengert, és mennyi mindent odáig?! Eltekintve azon benyomásoktól, a miket lelkemre az uj tájak tettek; a Balaton sima tükre, a tihanyi apátság, a badacsonyi, szigligeti stb. várromok, mik iránt annyi érdeket keltett bennem Kisfaludy, mondom, mindezektől eltekintve, lelkemet egészen eltölté, hogy kora reggeltől késő estig háboritlanul Vukovics társaságát élvezem. Régi szokás szerint előfogattal utaztunk, hát egy harmadik soh’sem zavarta beszélgetésünket, amit nem adtam volna akármelyik győzelmes tábornok minden diadaláért.

Vukovics egyáltalán nem volt elzárkózott természetű, s ez a szoros együttlét meg épen közlékenynyé tette. Bizalmas és legbarátságosb modorban beszélt ifjuságáról, kalandjairól, barátairól; nem tartózkodott itéletet mondani azoknak mostani szerepléseikről. Lelkesedéssel szólt az ország nagy embereiről, s erős meggyőződését nyilvánitá, hogy azok példája az uj nemzedéket nagy tettekre fogják bátoritni. A fiatalságról sok előszeretettel emlékezett meg. A milyennek ekkor tanultam ismerni Vukovicsot, olyan maradt halála órájáig; minden izében magyar, s tetőtől talpig hazafi.

Több napon át hajnaltól késő estig kocsin ülni, végre is unalmassá válik; velem ellenkezőn volt, szerettem volna a végtelenbe nyujtani, de csak ugy, ha Vukovics oldalánál tehetném azt. Nekem ez nem volt utazás, hanem üditő séta, mely szellemi élemények folytonos lánczolatával gyönyörködtette lelkemet.

Zágrábon Vukovics rosszul érezvén magát, kis pihenőt tartottunk. El is ment valami orvossal értekezni. Egyedül maradtam szállásunkon, s ezalatt sajátságos meglepetésben részesültem. Elegans külsejű ur nyitott be, azon kérdéssel:

– Szólhatok Vukovics urral?

– Nincs itthon e pillanatban, de nem soká késik.

– Ugy hát bevárom.

Helyet foglalt, kesztyűjét lehuzta, s játszadozni kezdett az ujján levő gyémánt-gyűrüvel, mely oly nagy volt, hogy inkább illett volna a zágrábi érsek ujjára. Hosszas csend után ismét megszólalt:

– Ön tán rokona?

– Nem, joggyakornok vagyok mellette.

– Illir?

– Nem, római katholikus vagyok.

Elmosolyodott azon megjegyzéssel:

– Én is az vagyok, nem is vallását, de nemzetiségét kérdeztem.

– Az magyar.

Erre elhallgatott, olyan pillantást vetve rám, mely idegeimet átjárta.

Nem sokára megérkezett Vukovics, az idegen udvariasan lépett elébe, mondván:

– A lapomhoz beérkezett tudósitásból értesültem, hogy ön itt van. Oly szerencse, mit eléggé nem méltányolhatok. Sok mindent megbeszélhetünk. Én Ludovic Gáj vagyok.

Ludovic Gáj már hatalmas izgató volt, lapjában és beszédeiben terjesztette a gyűlöletet a magyarok ellen.

Vukovics okos nagy szemeit ráfüggeszté.

– Reméllem, kezdé Gáj, meg fogjuk egymást érteni s a közjó egy táborba összehoz.

– Az valóban kivánatos volna.

– Ön illir?

– Én magyar vagyok.

– Csak nem tagadja meg származását, nemzetiségét?

– Én keleti vallásu magyar vagyok, magyar nemes, és megyei tisztviselő. Hazám Magyarország, nemzetiségem magyar.

– Engedjen valamit abból a magyar büszkeségből, s gondolja meg, hogy faja iránt is vannak kötelességei.

– Vannak, üldözni mindazokat, kik a közös haza jóléte ellen s nemzetem hátrányára cselekszenek és izgatnak.

Ez Gáj urnak elég volt, ha nem is a szavak, de azok a villámok, melyeket Vukovics sötét szemei löveltek, nem is késett kijelenteni:

– Valóban nagy munka vár rám, ha még ily elemek ellen is kell küzdenem. De én a nehézségtől nem riadok vissza, ügyünk végre is győzedelmeskedni fog, mert igazságos. Ezzel vette kalapját, s hideg köszöntéssel távozott.

Vukovicshoz rohantam, elragadtatással fogtam meg kezét.

– Hát képzelte, mond jóakaratulag, végig simitva arczomat, hogy más is lehetek? Mélyen sért, hogy ez a veszedelmes ember hozzám merészkedett jönni. A bécsi kamarilla bérencze. Látta ujján a nagy gyémántos gyűrüt? azt is onnan kapta a legmagasabb elismerés jeléül, hogy annál vakmerőbben izgasson, lázitson s elkeseritsen a magyarok ellen. Fájdalom! ezen embernek szép esze s jó tolla van, de eszét és tollát eladta Metternichnek, ki azt a magyarok elleni bujtogatásra használja. Beláthatlan ennek a következménye, mert ha gyökeret ver, az olyan lesz, mint a taraczké, mély és kiirthatlan. Pedig nagyon szórják az ártalmas magot. Igéret, pénz, hivatalos nyomás és minden eszköz, a mivel a bécsi rosszakarat rendelkezik, Magyarország gyöngitésére szolgál. Lelkiismeretlen vezető, mint Gáj, nem gondol vele, hogy saját fajának is sirásójául szegődött, hisz ő kitüntetésekben részesül s gazdagszik. Veszedelmes ember! Ez az állapot sok bajt, mondhatnám szerencsétlenséget fog okozni hazánknak, s Horvátországnak is vesztét idézheti elő. Bécsből indul ki minden, Metternich műve az egész, mi utóvégre rajtok is megboszulja magát.

Sokáig beszélgettünk az itteni szomorú jelenségekről, mig végre Vukovics felkiáltott: Azért ne búsulja ugy el magát, vannak itt ép szivek, erős jellemek s igaz hazafiak is ám, kik belátják és átérzik, hogy csak a magyar barátság mellett boldogulhatnak, kik őszintén rokonszenveznek velünk. Ép oly férfiut látogattam meg, Jozipovicsot, de sajnálatomra nem találtam. Most pedig menjünk, tekintsük meg a várost.

Ettől minden kedvem elment, pedig megérkezésünkkor oly érdekes és szép fekvésűnek találtam, hogy élvezettel készültem majd körültekinteni; most pedig látni sem akartam. Ugy vagyok vele, mintha soh’sem lettem volna benne, mindössze annyit láttam belőle, a mennyit azon keresztül kocsizva látni lehetett.

Javában füstölgettünk, midőn az ajtón egy szikár, nagy szakállas férfi lépett be. Szemei örömben ragyogtak, mi arczának rokonszenves kifejezését egész átszellemültté tette.

– Lakásomon Vukovics Száva keresett.

– Jozipovics? kiáltá Vukovics.

– Igen.

És e két derék férfi, ki először látta egymást az életben, mint igazi jó testvér összeölelkezett.

Fölösleges a turopolyai grófról, hazafias működéséről, nemes érzelmeiről s az anyaország iránti hű ragaszkodásáról sokat elmélkednem, az ő multja a történelemé; nemesen s egész jellemszilárdsággal haladt elejétől végig pályáján; az 1843-iki és 1847-iki országgyülésen férfiasan s következetességgel harczolt a kamarilla ármányai ellen; az 1848–49-iki nagy és nehéz időket, a megtámadott alkotmány és szabadság érdekében, elejétől végig küzdötte, s aztán férfiasan türt évekig tartó fogságot.

Szerettem volna némely tős-gyökeres magyar embert ide állitani, hogy ennek a rácz és horvátnak nézeteit meghallgassa. Beszélgetésük minden szava lelkem mélyéig hatott; éjjel-nappal szivesen elhallgattam volna őket. Ez a két kiváló alak, magasztos lélek, első pillanattól fogva legbizalmasabban közeledett; szőnyegre hozták a Ráday, Wesselényi pörbefogatását, a Kossuth, Lovassynak s Tormásy bebörtönöztetését, a szabadszólás és eszmék üldöztetését, mik Metternich alatt rendszerré nőtték ki magokat. Meghányták-vetették azt a sok törvényszegést és felhalmozott, de sohasem orvosolt sérelmeket. Beszéltek a bánáti és a horvát viszonyokról, a teendőkről oly szellemben, hogy önkényt felmerült bennem a gondolat: mig Magyarországban vannak ily ráczok és horvátok, fondorkodhatik Metternich akármennyit, aláaknázhatja az ország alkotmányát kedve szerint, felgyémántozhatja bérenczeit az udvari ékszerész teljes készletével, kábithat magas kegyekkel, s elvakithat legfelsőbb kitüntetésekkel akárhányat, Magyarországot aléltan s eldarabolva még sem fogja látni lábainál.

És hogy ez nálok igaz érzelem, hamisitatlan meggyőződés volt, mutatta egész életök a koporsó bezártáig, mint megmutatta Damjanicsnál, Zákó Istvánnál és több horvát és rácz kitünőségnél.

Este a szálloda előtt nagy csoportosulás volt. Azt gondoltuk, a törököket illeti, mert szomszédságunkban egy török küldöttség időzött, valami Dráva szabályozási ügyben. Azonban az éktelen lárma, mely hirtelen felcsapott, mint a vihar, a süvöltözés, és zsivio Gáj! orditozás meggyőzött arról, hogy ez Vukovics ellen rendezett tüntetés.

Másnap folytattuk utunkat a kedves Fiume felé.

A napokban az a mondat üté meg füleimet, hogy Metternich herczeg szerette a magyarokat.[1] Jobb lett volna ezt tán igy kifejezni: étvágya volt a magyarokra. Nemcsak elnyomni, de nyakára is hágni akart a magyarságnak. E mellett tanuskodik számtalan megyei jegyzőkönyv, a követi utasitásokban foglalt sérelmek, s a Metternich kormány alatt a hadseregben a magyarság iránt naponkint fokozottabb mérvben elharapódzó ellenszenv. Magyar embernek, ha csak nemzetiségéből teljesen kivetkőzni nem akart, a hadseregben maradása nem volt, boszantották, üldözték, mignem beadta lemondását; a szegényebb sorsu türt, szenvedett, s kilátásainak netovábbja a kapitányság volt, ekkor sietett magát nyugdijaztatni; magyar születésü törzstiszt már csak olyan akadt, a kinek vérébe ment át a magyart semmibe se venni. És ha magyarokon kihágást vagy sérelmet követett el a katona, büntetése előléptetés lőn, mint történt a Nákó-féle esetnél a bánságban, mikor még a harangokat is félre kellett verni, vagy a temesmegyei kihágásnál, mely az országot fellármázta. Hát természetes, ha a hadseregben illő arányban magyar fő- és törzstisztek találkoznak, még se lehetett volna a magyart ezen az uton is oly rendszeresen nyomni és üldözni. És mi mást bizonyit az, hogy a nemzet nagy áldozatokkal fölépitteté a Ludovica akademiát, s minden sürgetései, erélyes föllépései daczára nem tudta elérni, hogy abban magyar ifjak tisztekké képeztessenek, s miért? bizonyára nem, mintha képzett tisztekre a hadseregnek nem lett volna szüksége, hanem azért, hogy azok ne legyenek magyarok.

A Metternich kormány magyar barátságának kitünő jeleit adta a magyar kincstári és korona-jószágok kezelésénél is. Idegen volt ott minden, a mi csak magyar; berendezés, igazgatás, levelezés, tárgyalás mind németül folyt; a sárga-feketére festett kapukon, oszlopokon és épületeken kétfejü sasok őrködtek, hogy valamikép a nemzeti szellem oda be ne vegye magát. Ép ily kincstári igazgatóság élén állott azon b. Ambrózy Lajos is, kiről gróf Széchen Antal őnagyméltósága s tagtárs ur a többi kitünőségek közt jegyzeteiben megemlékszik. Valóságos erkölcsi hadviselést űzött azon kormány a magyar nemzetiség ellen, annyira, hogy nem átallott még oly tős-gyökeres magyar városban is, mint Szeged, a kais. Salzamt-ot fekete-sárga szineivel s kétfejü sasaival befészkelni, hadd korcsositson s németesitsen ott is, amennyit csak lehet. Nem volt-e alattok lázadással határos vétség a magyar nemzeti szineket használni? A magyar törekvések elé nemcsak gátokat vetettek, de azt minden úton-módon német terjeszkedéssel vagy illir izgatással ellensulyozni igyekeztek.

És ha akkor nincsenek a most eltemetett megyei intézmények az ő kigúnyolt táblabiráikkal, kis nemeseikkel s alkotmányos bástyáikkal, hova juttatta volna a dicső Metternich kormány a magyarságot?

Most, majdnem félszázaddal később, a mint Horváth Mihály »Huszonöt év Magyarország történetéből« czimű jeles művét olvasom, ha lett volna is valami kételyem azok valódisága iránt, a miket akkor hallottam és tapasztaltam, eloszlanék. Mit mond ő? »A kormány, melynek élén Lajos főherczeg és Metternich államkanczellár áll vala, kik a birodalom politikáját a beteges Ferdinánd alatt kényök-kedvök szerint igazgatták, szigorú eszközök foganatba vétele által szándékoztak megfélemliteni a nemzetet.«

Ugyanazon műben másutt:

»Ha csak a legközelebbi korszakot, az 1825 utánit vizsgáljuk is, látjuk: a nép érdekében emelt, bár igen mérsékelt szabad szót börtönnel fenyitve; a követválasztást, az országgyülési salvus conductust megtámadva; az ébredő szellem ellenében terrorismust gyakorolva; a határőrvidéket egészen német lábra állitva, és az országtól tényleg elszakitva; az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal nyugtalanitva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásából kivetkőztetve; magát a királyi helytartótanácsot a bécsi német cabinet parancsainak postahivatalává alacsonyitva; látjuk Horvátországban a magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos illir hősöket kormány-kegyegyekkel elárasztva, a magyarok alkotmányos szellemű barátait pedig üldöztetve.«