Part 12

– És most, kérdém, teljes nyugalom van ott?

– Oh igen, vendégszobául szolgál, mond a báró, ha kedve van, odaszállásoltatom.

Szivesen ellentmondtam volna, de mosolyogva beleegyeztem.

Még csak most fogtak bele egész tűzzel a kisértetes kalandok elbeszéléséhez, a várkáplán, a vendégek, még maga a báróné is regélt egyet-mást.

Természetesen annál inkább megmaradtam a mellett, hogy oda szállásoljanak. Pedig őszintén megvallva, borsódzott tőle a hátam.

Nyugalomra tértünk.

Hallgatag inas, égő gyertyával kisért a második emeletre. Nagy terembe léptünk; az egyetlen gyertya világa félhomályban tüntette elém a tárgyakat. A falakat nagy arczképek, régi fegyverek, zászlók, ősi czimerek, sisakok s pánczélok díszitették; itt vasember, amott márvány asztal tevé a butorzatot. Lépteink rémesen viszhangoztak.

Az inas balra ajtót nyitott előttem, s a mesés szobában valék, melynek kandallójában jó tűz égett. Mikor az inas a gyertyát asztalomra tevé, »jó éjt« kivánt s távozott. Hideg borzadály futott végig tagjaimon. Kinevettem magamat s lefeküdtem.

Már jó késő volt, azonfelül a hosszu lovaglás is elbágyasztott; néhányszor közel valék az elalváshoz, de szendergésemből egy-egy nesz, vagy külről valami csattanás mindig felriasztott, s mig emlékezetem az egész napon át hallott valószinütlenségekkel küzdött, bágyadt pilláimat csak nehezen birtam megmozgatni. Egyszerre tulvilági fény árasztja el a szobát, lassu suttogást hallok; ijedve akarok felszökkenni, de mintha ágyamhoz volnék lánczolva, egyetlen tagomat se birtam mozditni. Kiáltani akartam, de nem volt hangom.

És a kiről egész nap annyit hallottam, előttem termett. Mintegy tizennégy éves lányka, gazdag görög öltözetben, dús fekete fürtei közt arany és gyöngy ragyogott, de ezen gyöngyöknél szebben ragyogtak ép fehér fogai, szemei pedig oly villogók voltak, mintha a tündéri fény, mely a szobát elözönlé, ezen gyönyörü szemekből áradott volna ki.

– Ha lélek vagy, mondám, a mennyből kelle alászállnod, mert ily szép, ily ártatlan kinézésü csak angyal lehet.

– Kétkedtél létezésemben, im tanut hoztam, ennek csak hiszesz.

Ekkor pillantottam meg mellette haloványan, szenvedő kinézéssel Czakó Zsiga barátomat.

Elsikoltám magamat, a sikoltásra a látvány eltünt, s én iszonyu ropogásra fölébredtem.

Csaknem usztam a verejtékben.

Lefekvéskor a gyertyát szerencsémre égve feledtem, vagy tán szándékosan ugy hagytam. Most hát Chateaubriand egyik művét vettem elő.

Alvásról többé szó sem volt.

Azután fölkeltem s Pestre Kúthy Lajosnak, kiről tudtam, hogy az efféle mystikus dolgokat nagyon szereti, s Farkas Jancsinak az egész mesét és álmomat megirtam.

A leveleket postára adtam, s az étkező-terembe siettem.

– Nos, kérdezték, nem álmodott a kisértetről?

– Sőt igen, s mi több, Czakó Zsiga jóbarátom társaságában jelent meg. Elmondtam egészen álmomat, mire a nagy ropogás is, mi nemcsak engem vert föl alvásomból, meg lőn fejtve; a várat környező árok jegére gyültek a dámvadak, s a jég beszakadt alattok.

Nevettünk, tréfáltunk, reggeliztünk s aztán a vadászat vette kezdetét.

Harmadnap a beremendi erdőkben vadásztunk. Este fáradtan s átázva tértünk haza. A báró gondolkozva járt fel-alá, kezében ujságlap volt.

– Ugy-e, kiáltott felém, a mint beléptem, Czakónak hivják barátját, a kiről álmodott?

– Igen.

Némán adta kezembe az ujságot, ujjával egy helyre mutatván.

Megtekintém s elborzadtam.

Czakó Zsiga az nap magát főbelőtte.

K. L. és F. J. szerencsétlen barátom temetése napján kapta levelemet. Később sokat emlegettük e különös eseményt.

Álom volt, az igaz, s hogy Czakó gyászos kimultával igy találkozott, csak véletlen, de mégis kell benne valami delejes összefüggésnek lenni.

Igy történt.

Fejtse meg, a ki tudja.

Tiz napot töltöttünk folytonos mulatság s férfias szórakozottság közt. Összegyült itt, a mi csak nevezetesség és előkelő volt még a szomszéd megyében is. Sok mindenről folyt a társalgás, néha vita, de a politikáról soha. Egyetlen este emlékszem, hogy gróf Pejacsevich Antal uhlanus tiszt, a hazafiságáról, Magyarországon a népnevelés terén hozott áldozatairól s nemes gondolkozásáról ismeretes gróf Pejacsevich János testvéröcscsével, összeültem, s majdnem egész éjen át politizáltunk, meg is győződtem, hogy tiszti egyenruha alatt is doboghat szabadságért lángoló sziv, s van horvát főur, a kitől egyik-másik magyar tanulhatna Magyarország iránt melegen érezni.

Egy hózivataros reggelen aztán ellovagoltunk, de nem vissza Podgorácsra, hanem Eszékre, hol a gróféknak hasonlón berendezett háztartásuk volt. László grófot már itt találtuk; nem győzött megvárni minket, aztán meg unta is magát egyedül, hát szépen elhagyta Podgorácsot.

Eszéken aztán elkezdtünk komolyabb dolgokkal is foglalkozni; elővettük a hazai és irodalom-történetet, járattunk magyar lapokat, s magunk közt társalgási nyelvül a magyart tüztük ki, mely feladatnak derekasan meg is feleltünk. Lassankint mások is résztvettek ezekben a mi társalgásinkban, ugy, hogy egyszerre csak egy kis magyar kör nőtte ki magát. A két gróf Pejacsevich, Jankovich László főispán, Delimanich, Szalopek, Dimothi ottani birtokos s leköszönt huszártiszt, Parcsetich és én.

Kis sziget volt ez a zavaros hullámok közepette, mely szellemi termékenységgel kecsegtetett. És a mint megindult, bizonyára ki is nőtte volna magát egy lelkes magyar egyletté, ha az események rá időt engednek.

Meg van, s tán mindég meg is volt kisvárosokban az a ferde szokás, hogy mindent túloznak. Ugy itt is akadtak szájhősök, kik e társalgási szerény összejövetelnek nagyhorderejü fontosságot tulajdonitva, általa az illyr nemzetiséget veszélyeztetve látták. Ez a nézet azonban távolról sem a miveltebb, felsőbb s józanabb körökben uralkodott, nem a birtokosok, tekintélyes kereskedők, magasabb állásu tisztviselők s virágzó üzlettel biró iparosok közt okozott nyugtalanságot, sem pedig a szoros értelemben vett nép közt, hanem azon alsóbb rétegekben, hol csak nyugtalanság s zavargás által lehet felvergődni. A zugügyvédek, alsóbb hivatalnokok, szatócsok, bukott kereskedők; minden rendü s állásu korhelyek, korcsmahősök és csavargók. Ez idő szerint ezek képezték itt Gáj táborát, ezek vették Zágrábból a jelszót, s tán Bécsből a költséget.

Ezek a hősök ugy néztek rám az utczán, mint valami veres indiánok a hittéritőre; szerettek volna megenni. Ha találkoztam velök, vadul forgatták rám szemeiket, s midőn mellettök elhaladtam, mondtak valamit, amennyire a hangból kivehettem, káromkodást.

Mindez engem egy cseppet sem feszélyezett; jártam a szinházba, bálokba és sokat jól mulattam.

Prandau Gusztáv báró Eszéken is nagy és nyilt házat vitt; alkalmam volt itt különböző elemekkel megismerkedni. Mindazok közt, kik nála megfordultak, legveszedelmesbnek találtam a papságot. Ez mind panszláv volt. Széltében vitatkoztak velem, s én természetesen nézeteimet s meggyőződésemet tartózkodás nélkül nyiltan kimondtam. Na, ezek aztán még jobban elvitték a hiremet, annyira, hogy a dühösebb illyrek már ujjal kezdtek rám mutogatni, s ha az alsó városon végiglovagoltam, csak lestem a pillanatot, a mikor meghajgálnak.

Kaszinó-bál volt; benn járta a füzértáncz, én Fornszek Sándor, akkoriban császárhuszár tiszttel az étteremben estelizvén, beszélgettünk, természetesen magyarul. A harmadik asztalnál egy csapat fiatal ember zsiviózgatott. Egyszerre csak közülök az asztalra áll egy tizenhat markos kamasz, vérvörös arcz s villogó szemekkel, pattogó nyelven szónokol, s mivel taglejtései felénk irányozvák, de a szemek is rajtunk függtek, minden kétséget kizárt, hogy e dörgedelmes beszéd csekélységünket illeti.

– Mi akar ez lenni? kérdé tőlem Sándor.

– Azt hiszem furcsa tréfa készül.

Az előadó férfi – általános helyeslés közt – leszáll a szóasztalról s kimért komolysággal hozzánk lépett. Beszélt, de mit és miről? azt csak fenyegető mozdulatából s mérges tekintetéből engedte sejteni.

– Ha tőlünk kiván valamit, mond németül Fornszek, hát érthető nyelven beszéljen.

– Megtiltjuk itt a magyar szót; felelt a hős, a többi meg rázuditotta a helyeslést.

Fornszekkel összenéztünk s elnevettük magunkat.

Erre az érdemes szónok társaihoz fordulva, oly hangot adott, a minőt Kooper ir le, hogy a vadak szoktak használni, ha támadásra készülnek.

Összeröffentek körültünk. Fornszek Sándor kardjához kapott, én is védelmi eszköz után néztem körül, mert a jelekből láttuk, hogy itt kevesebbről alig lehet szó, mint bennünket kidobni.

Gróf Pejacsevich László az eseményről értesülvén, sietett az étterembe. Ez a komoly férfiu, ki tetőtül-talpig csupa méltóság volt, tiszteletet parancsoló kifejezéssel abban a pillanatban lépett az asztalhoz, mikor a támadás és védelem tényleg kitörni készült.

– Mi ez? szólt a gróf roppant fensőséggel, a ki vendégemet sérti, az engem sért, én pedig sérelmet el nem tűrök.

A szónoknak álla ugy leesett, hogy szája is tátva maradt; vitéz serege pedig meghunyászkodva sompolygott vissza asztalához. A hatalmaskodó vezér is rövid mentséget hebegve, övéi közé bujt, hol fejeiket összedugva sugdostak.

Gróf Pejacsevich László hozzánk ült, s ez minden további sértegetésnek véget vetett.

A gróf alakjára, jellemére, eszére s szivére nézve az ország egyik legjelesbike volt. Az uriosztály büszkeségét látta benne, a kereskedő, iparos jóltevőjét, a nép atyját. Csak nemeset s magasztost lehetett róla hallani mindenfelé. Nem csoda tehát, hogy egy szavára lecsillapult ez a vad hullám, mely fejünk felett összecsapni készült.

A füzértáncznak vége levén, Pál gróf is az étterembe jött, asztalunkhoz ült, s midőn a történtekről értesült, már nem olyan nyugodtan mint László gróf, hanem amugy huszárosan odaszólt a magyarfalóknak, kik szégyenkedve szökdöstek meg asztaluktól, ugy hogy nehány percz alatt az üresen állt.

E jelenet után csakis mérges szemekkel találkoztam, de sértő szavakkal nem.

Február végén a lapok meghozták a párisi forradalom hirét. A békétlenkedők erre oly vérszemet kaptak, mintha csak ők csinálták volna ezt a forradalmat; lármáztak, zsivióztak, énekelték uton-utfélen a Jellasich gúnydalát, s a korcsmákban dorbézoltak, isten tudja micsoda pénzen.

Az uriosztály s jobbmódu polgárság nemcsak nyugodtan viselte magát, de megbotránkozott e szilajságokon, a miket ez a zugügyvédek, elcsapott hivatalnokok, állás nélküli jegyzők, bukott szatócsok, csavargó iparosok, korhelyek, játékosok és éhenkórászok tábora űzött.

A papok, kik eddig rendszeresen ugyan, de alattomban üzték az illyr terjeszkedést, most, ugy látszik, megkapták Hauliktól a jelszót, mert tartózkodó helyzetökből kiléptek, hogy nyiltan hirdessék Gáj, Jellasich és Kulmer igéit.

A közeli és távoli események annyira felizgattak, hogy belebetegedtem. A lapokat idegességgel vártam, nemcsak a párisi hirek miatt, de most már Pozsonyban is felette érdekes s életbevágó fordulatok voltak napirenden.

Pestről sürgetőleg irtak barátaim, hogy jőjjek haza; megrongált egészségem szintén ezt kivánta, de mindenek felett a vágy: jót és rosszat megosztani barátaimmal, ha ránk is válságos napok következnének, azon elhatározásra birtak, hogy az indulandó első gőzössel utra keljek.

Ez márczius első felében meg is történt.

Nehéz szivvel váltam meg a két sziv és lélekben nemes gróftól. Az előzékenység, barátság és vendégszeretet annyi kincseivel halmoztak el, hogy egész életemre leköteleztek.

Végre hajóra ültem, s kiszálltam Pesten =márczius 15-én= reggeli 6 órakor.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Gróf Széchen Antal urtól a Kisfaludy-társaság oct. 31-én 1882. tartott ülésbeni felolvasás.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |Szegény Lovasssy |Szegény Lovassy

53 |mondá: Vizsgáljuk |mondá: ‚Vizsgáljuk

61 |azt hittte |azt hitte

63 |szeme-meivel |szemeivel

91 |meglepetesekben |meglepetésekben

100 |adományelvelet |adománylevelet

102 |orzággyülés |országgyülés

122 |jutalmat nyert |jutalmat nyert)

124 |indnltam |indultam

125 |„Nemzeti |»Nemzeti

148 |egközelebbi |legközelebbi

169 |szameimnek |szemeimnek]