Part 11

Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a népünnepély vidám zaja felhangzott.

Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.

A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész part tündérországi látványt nyujtott.

István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.

– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok, de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak dőlt, s élénk beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt; adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is belevegyült az élénk elbeszélésekbe.

Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott, mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó látvány volt!

Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.

Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok, fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.

Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint lefesteni a napot, ahogy ehez nincs szin, mely a fényt és meleget visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est magasztosságát leirhatnám.

Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival. Mielőtt távozott volna, igy szólt:

– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó mulatást!

Ezt a bált az izraeliták rendezték, annál gazdagabban volt kiállitva.

El is ment az ifjabb rész s egy-két jóvérü a korosabbak közül is.

A reggelinél kérdezte a főherczeg: hogy mulattak?

Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.

Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét s igy tovább.

Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek boldogul!«

Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.

És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.

E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg, aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.

Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem, semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról. Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja, nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.

– Hát meg fog ismerni.

– De barátom, az oly nagy ember, hogy én közeliteni se merek hozzá.

– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt közelebbről megismerni tanulhatod.

Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen fiatal ember volt s szép nagy kastélyában uriasan élt. Az 1843-iki országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.

Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.

– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.

– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.

Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek kapuján betértünk.

Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.

– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek maradhatok.

– Naponkint gyalogolsz három órát? kérdé Pali.

– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.

– Nos, érzed már hatását?

– Csodálatosan; nincsenek vértódulásaim, és megfogytam.

Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel »atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis megkapta a költői elnevezésből.

Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével, hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.

Ez belehozta Deákot a kedélyes adomázásba, a miből ki nem fogyott.

Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.

Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán, hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.

Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt. Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó.

Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is fellángolt bennem.

A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is, hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.

Este elbucsuztunk, hogy a holdvilágos éjben haza utazzunk.

– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.

– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.

– A mennyiben egymást kiegyenlitettük.

Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin, négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.

Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka kék eget.

A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.

Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő, korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá, dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán mulatott, s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos viseletre intette.

A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.

Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig Csúzy Pál.

Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.

Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment Pozsonyba szabadelvü utasitással.

A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur el lesz ragadtatva.

– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai öröm alig érhette.

Az öreg ur csak hunyorgott… hunyorgott, mig végre megszólalt:

– És mind ezt Pali érdemeiért tették?

– Kétségkivül.

Az öreg ur hevesen zsebére ütött, ezen megjegyzéssel:

– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a zsebemben van egész Zala-vármegye.

Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös. Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint érinteni Pali megválasztatását.

Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan Pozsonyba menjen.

Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik: zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.

Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom, szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam, hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.

A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést fenntartják.

A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd csak a táborban fogunk találkozni.

Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.

Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről, hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt; de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.

Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár, mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja, bűnt követ el.«

Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt, mikor bucsut vettem.

Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.

A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom, kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.

E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban, a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.

Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.

Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom, művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem volt.

Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf visszaküldte Podgorácsra, hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi tovább lovagoltunk.

A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.

Mi árkon-bokron át haladtunk.

A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.

Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a tudósok elvitázni nem képesek.

Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott képzelődésein…

És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is, egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami véletlen, vagy a természet játéka által.

Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.

Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára, párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását mérsékeltük.

– Hallott-e ön már valamit a valpói várról? kérdé a gróf.

– Semmit; viszonzám.

– A valpói lélekről sem?

– Még kevesebbet; szóltam mosolyogva.

Elhallgatott.

Engem meg bántott a kiváncsiság.

Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is, feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.

Rövid szünet után néhány kérdést ejtettem az érintett tárgyban.

– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:

Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn s a nép közelében eljárni sem mert.

– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép közt kisérteties mesék ne keringnének.

– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány vagy képzelődés áldozata is lőn.

Hetenkint legalább egyszer rendesen zaj történt.

A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró közel volt hozzá: elhagyni ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.

Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra – vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva mondá:

– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés valami,… álom és mégis…

– Tehát nem a legjobb éje volt?

– Nem, s ez az egész.

A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé:

– Báró ur! ön engem nevetségesnek fog találni, valamint magam is nevetségesnek találnám, ha valaki oly dolgot akarna velem elhitetni, mely természetfeletti, melyet nem értek.

– S az?

– Már tegnap akartam közleni, de azt hittem: álom volt, vagy lázroham lepett meg, vagy pillanatra eszem lőn zavarodottá, szóval nem hittem saját szemeimnek, mert a mit láttam…

– Mit látott?

– Vakitó világosság özönlé el a szobát, s egy ifju lányka eszményi görög öltözetben, az ajtótól az ablakig lépdelt, azután megfordult, vissza az ajtóhoz és eltünt.

– Gyakran lát csodadolgokat a beteg idegzet által izgatott agy.

– Magam is azt gondoltam, s tegnap hallgaték, de az elmult éjjel…

– Nos?

– Egész nyugalommal bezártam az ajtókat, gyertyámat égve hagytam és vártam.

– Megjelent?

– Mint tegnap, ugyanazon öltönyben, ugyanazon vonalt végiglépdelve. Midőn az ablaknál megfordult, eltávozandó, rákiálték:

– Ki vagy? mit akarsz?

– Nyugalmat akarok, viszonzá.

– S nálam keresed azt?

– Te vagy az első, a ki megszólitott, te fogod nekem azt eszközölhetni.

– Mi módon?

– Ha mostani sirom terhétől megszabaditasz.

– De hol találom sirodat?

– A várkápolna oldalajtaja alatt. Ekkor mint tegnap, ismét távozott.

– Csodálatos! tehát mégis való.

– Mi?

– Az, a miről annyit regéltek, de hinni soh’sem akartam. Megvallom, a czélból szállásoltattam a kapitány urat ezen lakosztályba, mert hittem, hogy mint olyan, ki a mesékről mitsem hallott, előitélet nélkül fog ide belépni, s meg fogja semmisiteni azt a sok mende-mondát. De most rögtön más osztályt rendelek részére.

– A világért sem, mig e kérdés be nincs végezve.

– Hogyan?

– Én nem ismerem a vár helyiségeit, azt sem tudom van-e kápolnája.

– Igen.

– Tehát a mellékajtó alatt ásasson.

Ugy történt, de eredménytelen.

Következő nap a kapitány jelentette, hogy vendége ismét eljött, azon figyelmeztetéssel, miszerint nem jó helyen ástak, mert sirja a kápolna és torony közti ajtó alatt van.

Ott ástak. A nehéz kőtalapzatot kiemelvén, jelentékeny mélységben csontvázra akadtak, melynek mellére nagy golyó nehezült.

A csontváz orvosok által megvizsgáltatván, ifju lány csontvázának ismertetett fel.

Kitették a kápolnába s onnan ünnepélyes szertartással eltemettetett.

A kapitány, kivel ez történt, mikor ott jártam, még élt, s Eszéken nyugalomban volt.

Nem tudtam ellenvetéseket tenni, csak kétkedve vállat vontam, de alig vártam, hogy Valpóra érkezvén, erről még többet is hallhassak.

A valpói vár, melynek egy része elhagyatott s fél rom, a másik része pedig a vendégszerető báró kastélyául van kijavitva, oly alaku, melyről, ha nem beszélnének is kisérteties dolgokat, képes olyanokat az ember eszébe juttatni. Széles árok veszi körül, melyben most a viz be van fagyva; omladozó tornyok, rejtelmes folyosók, tömérdek zúg, földalatti osztályok, szóval minőket borzadályos német lovag-regényekben leirva találunk.

Feszült érdekkel vizsgálgattam e várat. A báró sógora, Cseh Ede, jókedvü öreg ur, ki velem összevissza sétálgatott, egyet-mást mutogatván, egy torony előtt megállapodva, kezdé:

– Itt egyszer nagyon megjártam.

– Miként?

– Oda benn kártyáztunk, mikor a városban tűz ütött ki. Én e toronyba siettem, honnan áttekintés van az egész városra, hogy lássam: merre van a tűz. Alig lépek be az ajtón, megpillantok magam előtt egy női alakot, tiszta fehérben. Azt gondoltam, valamelyik szobalány, ki szinte a tüzet jött nézni. Tréfából át akarom ölelni, kisíklik kezeim elől s fut fölfelé a toronyba, én utána; néhányszor át akarom ölelni, mindig kisíklik. Megállj, gondolám, fenn nem menekülsz, semerre sincs kijárás. Mindig szemmel tartottam, s midőn feljuték, sehol sem volt. Hideg borzadály futott végig rajtam, eszembe jutott a kisértet, s én feledve a tüzet nézni, hanyat-homlok rohantam le. Midőn a társasághoz visszatértem, arczomról olvasták le, hogy velem valami rendkivüli történt.

És bárkivel szóltam, mindenki regélt valami kis történetkét.

Este a theánál ismét beszélgetés tárgya volt.