Part 10

Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele, s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután szorosabb barátságba is léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.

Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént, amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert, Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a laktanyába.

Cserey megijedt, hogy valami nagy baj van.

– Van bizony, világositá fel Kuthy, éhezem. Adj valamit enni.

– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait, ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat fillentett.

– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a termekben.

– Hát mit tanultunk vagy tapasztaltunk itt?

– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.

– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.

– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi remek, csakis árnyéka marad a természetinek.

Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.

Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.

Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna, mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.

Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.

Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.« Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások gyérültek.

A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó, nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt, élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant kisebbség, erősen támadta a megyei intézményeket; a legszelidebb fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.

Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.

Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn: Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.

A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás, nem fért meg a bőrében.

Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban, feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről érdekli az ország s annak ügyei.

A nem sokára egybehivandó országgyüléstől sokat várt mindenki.

Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék hozzá Becsehelyre, biztosit – a min soha sem is kételkedtem, – hogy nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon, csak négy-öt nap mulva jön meg.

Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?

Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam, s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a pinczértől.

Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember elémbe bukkan.

– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha nem tévedek-e?

Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott is mindenki te »horvát«-nak szólitotta.

Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén elmondtam.

Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő vendége kellett hogy legyek.

Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek. Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim. Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol, ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság, ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt Magyarország jólétére emelt poharat.

Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig eltartott.

Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért, hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek d’Artagnan-nak.

Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért, érzékenyen elbúcsuztam.

Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és barátság legszebb emlékeivel.

Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.

Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna. Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a társaságokba; időnkint Magyarországból nehány jókedvű fiu látogatásukra jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes napig.

Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak, kinek igaz barátja volt.

Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy csakis egy részére áll.

Ily gondolatok közt érkeztem vissza Becsehelyre.

Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly soká.

Elmondtam neki mindent.

– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart; legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók vagyunk hozzájok.

Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában feledte az ember, hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki, le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott, melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok? kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki, Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi, Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér, nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár, ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta, mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor? arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon, s Petőfi dalait énekelték.

VII.

Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt. Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki, melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel megülnek.

Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által.

Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.

Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:

– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni, hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?

– Biz az ott volt.

– Tán bizony szónokolt is mellette? vagy épenséggel ő inditványozta?

– Ha nem inditványozta is, nézeteivel okvetlen találkozott.

– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.

– Meglehet, hogy kitelnék tőle.

– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor fel-le az arany és drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?

– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden törekvés.

– Ez a vagyontalanok harcza a gazdagok ellen.

Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz – gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem hallgathatnék el.«

Elpanaszoltam Palinak találkozásomat az öreg urral.

Pali nagyot nevetett. »Meglásd, szólt, mindjárt kibékitem.«

Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet. Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni, meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot, s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem tagadja meg.

A komornyik lejött azon üzenettel, hogy őméltósága szivesen lát.

Ezalatt Csillag Laczi is odavetődött.

– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem.

Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni, mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.

Velünk tökéletesen kibékült, de a megyével nem.

Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen. Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.

Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.

Veje, Ghika György, egyszer azt kérdi tőlem:

– Láttad-e már haragudni az öreg urat?

– Igen, multkor a diszöltözet miatt.

– Az semmi. Várj csak, megharagitom ma.

– Ne tedd, károdra lehet.

– Dehogy, holnap elvesztek neki tiz pengőt, aztán megint szent a béke.

Csakugyan estefelé kártyázni hivat az öreg ur. Fölmentünk.

Sokáig játszottunk, mikor az öreg ur pagat ultimót mond.

– Megellenzem, mond Ghika.

– Mit? kérdi az öreg ur.

– Az ultimót.

– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen behunyta.

– Nem is tréfálok.

Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta. Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.

Ghika csakugyan elfogta a pagátot.

Pillanatig néma csend lőn.

Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s lekiált:

– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé itt meg ne lássalak.

Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda mondani:

– Azért mégis elfogtam a pagátot.

– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.

Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg emberben ennyi mérget.

Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.

Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel jókedve növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.

Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól begyakoroltam magamat a lovaglásba.

A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.

Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.

Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.

A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma minden zugában megtelt, épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból kiszakadt.

Mindenki el volt bájolva.