Part 1

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM.

IRTA

DEGRÉ ALAJOS.

ELSŐ KÖTET.

BUDAPEST.

PFEIFER FERDINAND KIADÁSA.

1883.

Budapest, 1883. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomdája.

I.

A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor ha megpihen, elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azon benyomásokon, amiket utjában a tájak, események s viszontagságok lelkére tettek. Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.

Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokára behunyom szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom a benyomásokon, miket az élet utain mindenféle események s viszontagságok lelkembe véstek. Ezekből akarok töredékeket előszedni. Nem irok én történelmet, naplót vagy emlékiratokat; én csak egyszerün visszaemlékezéseket szándékozom festeni. Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók, nagy emberekről, állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi életről, az ifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg valaki, pedig hadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincs nagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a nagy eszmék.

A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztos alakokat hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, de képeik mégis kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttér szinezéssel, melyből a főalakok csak jobban kidomborulnak, s e szinezés azon elem, amelylyel meg lehetett csinálni az 1848-at.

A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára is fenn legyen tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.

Mi zajban nevekedtünk, s vihar közt lettünk férfiakká.

Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mint szegedi bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal is kezdtünk foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőn Pálffy Albert az utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt, s a kinek én azután mindég egész tisztelettel köszöntem, csak azért, mert látta Vörösmartyt, mondom, azon időből, az akkori pályatársak közül ma alig tudok még kettőt-hármat az életben. Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a csatatér, számüzetés, bitó, búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató aratást tőn.

Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikából tehát többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hires szónok, de nem hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbit csakis azon ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgách főispánnal elég barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együtt sétáltak a Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyik halász hálóját kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő. Forgách – valószinüleg azon indulatból, hogy sétáló társát sértse – megjegyezte a halra: ejnye, beh hitvány kárász! (egy neme a tiszai halnak) Kárász pedig rögtön visszavágott: biz azt minden dib-dáb forgácsnál meg lehetne sütni. Ez tette őt előttünk nevezetessé, na meg igen nagy sarokháza volt a főtéren.

Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak a vérünk nyugtalansága okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg a bőrünkben, s majd huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott is maradt – s alighogy reklamált a tanodai igazgatóság, már meg seregestől mentünk a bizonyitványainkat kikérni, mert Pesten, Kassán vagy N.-Váradon kivánjuk folytatni tanulmányainkat. Itt nekünk szűk a világ; nem látunk nagy embereket, nem hallunk nagy dolgokat s nem vehetünk részt a nagy tüntetésekben. Hallottuk, olvastuk, hogy Pesten vagy N.-Váradon, ennek és annak, ilyen meg olyan hódolati ünnepélyt rendezett a tanuló ifjuság, és nekünk nem volt kit ünnepelni, csak legalább Kárászt elfoghattuk volna, hogy azért a Forgách adomáért megtisztelhetnők, de soh’sem volt Szegeden.

Gruber főtisztelendő igazgató urnak több esze volt, mint nekünk, s arra is gondolt, amit mi számitáson kivül hagytunk. Megkérdezte: van-e az uraknak pénzök utazni? Mi összenéztünk, s mindenki arczáról leolvasható volt e felelet: Nekem ugyan nincs. Na hát maradjanak békén, s látogassák szorgalommal az előadásokat.

Bizony sajátságos állapot, mikor a gyermekkorból az ifjuság sorába lép az ember; fonákok mozdulatai, fonákok nézetei (a legtöbb esetben), de mozdulataiban erő, s nézeteiben meggyőződés van, azért nem bir vele senki, s nem bir ő sem önmagával. Ezen átmeneti korszakban voltunk mi, azért nem tudtunk kellő kifejezést adni érzelmeinknek, de keblünk magasztos vágyaktól dagadozott, vérünk hazafias eszmékért lángolt, bár akkor még csak elszánt szemforgatásból s egy-egy ökölre szoritott marokból állott minden hazafias szónoklatunk, de az kifejezett mindent, s hogy szivből jött, megmutatta a következés, mert a vész napjaiban szegedi pályatársaimat mind ott láttam, a honnan csak a korcsok és gyávák hiányzottak.

Vágyaink végre szárnyakat kaptak, s elkerültünk Szegedről, ki ide, ki oda joghallgatónak; engem, bár Pestre szerettem volna, körülményeim N.-Váradra vittek. Nem bántam meg soha.

Itt kezdett szemeim előtt megnyilni a világ; bizonyos önérzetet, emelkedettséget adott a tudat, hogy most jogász vagyok; társaimra nemével a tiszteletnek tekintettem, már csak azért is, mert abból egy szemernyi rám is háramlott. Vig és zajos ismerkedési estélyeket tartottunk. Megalakitottuk az olvasó-egyletet, hol vajmi keveset olvastunk, de annál többet szónokoltunk, nem ugyan a magunk beszédeit, hanem Wesselényi Miklósét, másik Deák Ferenczét, majd meg Bezerédyét stb. szavalták el, mik oly lelkesedést keltettek, mintha csak magok a nagy hazafiak szónokoltak volna. Akartunk néha vitatkozni, lehetlen volt, mind a szabadelvű párthoz tartoztunk – akkor egy kissé mást jelentett a szabadelvűség, mint ma.

Akkoriban jogászok közt a megpajtáskodás – mondhatni – gőzerővel történt, ami néha nevetséges helyzeteket is szült. Például hozok fel egyet: Neupauert kinevezték Nagyváradra a hazai törvény tanárává. Közülünk senkisem ismerte, senkisem látta még. Rózsa Nándor másodévi jogász megérkezvén Aradról, este több régi és uj pályatárssal mulatozott, másnap előadásra ment. Az akademia kapujában meglát egy elegans fiatal embert fel-le sétálni, oda lép hozzá, s kérdi: ‚Jogász?‘ »Igen«, válaszol mosolyogva a megszólitott. ‚Én másodévi vagyok‘, folytatta Rózsa. »Én is.« ‚Honnan jöttél?‘ »Kassáról.« ‚Ah! kiáltott fel Rózsa, tegnap már igen jól mulattam egy kassaival.‘ »Dehogy?« ‚Igen, Marschalkó Tamással. Nagyon vig czimbora.‘ »Tudom, együtt lakunk.« ‚Akkor remélem, te is olyan vagy, s fogunk együtt sokat mulatni?‘ »Többet, mint gondolnád. Előadásra csengetnek, lépjünk be.« ‚Még nincs itt a tanár, beszélgessünk.‘ »Biztosan tudom, hogy itt van.« ‚Ugy hát menjünk. Kérlek, te vagy a vendég, menj előre.‘ Ugy történt, és Rózsa azonnal meggyőződött, hogy barátja igen tréfás ifju, mert nem a padba ült, de a tanári székbe. Hamar elmult nevetési kedve, s arcza hosszúra kezdett nyulni, midőn a tanári székben ülő ifju komoly és folyékony beszédét hallotta. Odasugott szomszédjának: hát ez?… Igen, Neupauer, az ujon kinevezett hazaijog tanár. Előadás után Rózsa elment bocsánatot kérni a tévedésért. Nem tévedett, én az ifjuság őszinte barátja vagyok, s kérem, önök is legyenek barátaim. Hogy ez tőle nem volt üres szólásmód, mindnyájan tapasztaltuk, Marschalkó Tamást kivéve, kinek Neupauer sógora levén, ellátáson nála volt, s kissé szigorubban tartotta, mint Tamás barátomnak tetszett. Bizony ráfért, most negyven év után bevallhatjuk.

A jogász már számot kezdett tenni a társaséletben, s főkép oly helyen, mint N.-Várad, hol akár mulatságokban, akár tüntetéseknél számos ifjuságra volt szükség. Minő szivdobogással sietett a jogász oly előkelő házak estélyeire, mint b. Gerliczy, Klobusitzky, Ferdinyék stb., nem az lebegett szeme előtt, hogy mulatni fog, nem a táncz varázsa, a hölgyek szellemessége, vagy a válogatott esteli (ami fiatal emberekre mind sok vonzerővel bir) lelkesitette valamennyi meghivottat, hanem a gondolat, hogy több megyei kitünőség lesz ott, és boldognak érezte magát, ki ilyen közelébe juthatva, beszédeit elleshette, s melegében mindjárt közölhette barátaival. A hir, hogy Beöthy Ödön, vagy Toperczer Ödön a mai estélyen ott lesz, elég volt mindnyájunkat mozgásba hozni, s a kinek csak meghivója volt, félholtan is elment, hogy a megyei zöldasztal ezen vagy azon bajnokával együtt lehessen, de általuk észrevétetni egyikünk sem igényelte.

Voltak olyan megyei nevezetességek a fiatalabb nemzedékből, a kik velünk is érintkeztek, meg az általunk csodált kitünőségekkel is meghitt lábon álltak. Ezeket ugy tekintettük, mint politikai hitvallásunk papjait, mert a milyen közvetitő a hivek s a mennyország közt a pap, oly közvetitők voltak ők az ellenzék nagy férfiai közt és köztünk, annyira, hogy ha valamelyiknek eszébe jut azt mondani: Beöthy Ödön szeretné a székesegyház falait ledöntetni, neki mentünk volna, hogy ledöntsük. Ők adtak utasitásokat a tüntetésekre nézt; ők rendelték el, hogy mikor és kinek adjunk fáklyásmenetet; ők adtak jelt a közgyülésen, hogy kit nem kell meghallgatni, na ezt aztán nem is hallgathatta meg, még maga a bécsi titkos rendőrség sem.

A jogászok ezen vezérférfiai, hogy tiszta meggyőződésből s legjobb szándékból vitték e szerepet, megmutatta későbbi életök is, mert azon elveknek éltek, azon elvekért haltak, amikre minket oly fáradhatlanul lelkesitettek. Erdődy Sándor, a megye egyik legnagyobb birtokosa, virágzó egészségű, szoborszerű termettel megáldott szép ifju, az ellenzék egyik rendithetlen bajnoka, szerencsétlen lövés következtében élte virágjában elhunyt. A többi teljes következetességgel végig küzdötte az átalakulási nagy harczot, amelynek előidézésében annyi odaadással buzgólkodtak. Komáromy György, a tetétleni kiskirályság ura, minden izében lovag; a közügyekre bőkezüen adakozó, a megyei választásoknál vezér és parancsnok, nemcsak tömérdek pénzével, de szeretetreméltóságával is hóditott mindenfelé. A köznemesség bálványozta, az ifjuság rajongott érte, s ha egy-egy szintársulat N.-Váradon megbukott, mi akkori időben gyakran megtörtént, Komáromy György szó nélkül kiváltotta. Ha ötös-fogatán bevágtatott N.-Váradra, mozgásba jött a város, az ifjuság talpon volt, s a szinészek rögtön diszelőadást rendeztek. Az 1843-iki és 47-iki országgyülésen követ volt, 48-ban képviselő, de csak rövid ideig, mert honvéd lett, s az is maradt a világosi végzetes napig. Szacsvay György; komoly, mindenki által tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju, kinek minden szavát a jogászok valódi kegyelettel hallgatták. Ő nem ragadott mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes dolgokról beszélt, oktatott, s hazafias eszmék iránt iparkodott érdekeltséget kelteni az ifjuságban. Őt egész más szemmel tekintettük, mint a többi vezérférfiakat. Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet nyert, s mindenki várta, ohajtotta, hogy Szacsvay beszéljen, s ha beszélt, elhallgattuk volna a végtelenségig. Szellem, hazafiság, költőiség áradozott ajkairól. 1849-ben a képviselőház egyik gyöngye és jegyzője volt, együtt Gorove Istvánnal. Egyenlőn működtek, egyenlők érdemeik és bűneik, de mily szeszélyes a sors! ugyanaz a hatalom, mely Szacsvayt országgyülési működéseért kivégeztette, Gorove Istvánt miniszteri székbe emelte. Mintha előérzetünk lett volna, hogy e jeles ifju oly gyászos véget ér, vele szemben eszünkbe se jutott vigadni. Egész más hatást gyakorolt kedélyünkre Thurzó Miklós, ennek megjelenése felvillanyozott. Szép szálas legény volt; gondosan ápolt szakálla mellét elboritá. Koponyájától kezdve, homlokán végig, szempilláin át, az arczán le keskeny forradás látszott, hatalmas kardvágás nyoma, mit politikai ok miatt nyert. Ez a vágás első pillanattól fogva nálunk népszerűvé tette őt, s ha nem lett volna is oly barátságos, szivélyes, vendégszerető s mindég mulatni kész, ha nem tekintettük volna is benne a nádori daliás ivadékot, e kardvágás nyoma egy maga elég volt, hogy bizalmunkat s odaadásunkat megnyerje. Mint kitünő honvéd, az egész szabadságharczot végig küzdötte.

Még többen voltak, kik a jogászokkal foglalkozni szerettek. Az öreg Gedeonon, Neupaueren és Borbolán kivül ezek voltak tanáraink; s mig ott kötelességszerüleg a nemzetközi, egyházi, római és hazai jogokat hallgattuk, itt politikai jogokból nyertünk oktatást.

Fogarassy Mihály igazgató ur őnagysága ezt nem jó szemmel nézte, s fel is olvasott egy rendeletet, mely minket a megyei gyülésteremből s minden politikai tüntetések részvételétől eltilt. Ez csak fokozta buzgóságunkat s ingerelte kedélyünket, s ha megyei közgyülés volt, mi Beöthyt, Toperczert és Somogyi Antalt hallgattuk, nem pedig Borbolát és Neupauert, még pedig oly figyelemmel, hogy esteli összejövetelünknél csaknem szórul-szóra ismételtük a reggel hallott beszédeket.

Hogy mennyire test és lélekkel vágytunk azon szereplő egyének társasága után, bizonyitja Marschalkó Tamás esete, ki – mint emlitém – sógoránál, Neupauer tanárnál volt ellátáson, s hogy annál szigorúbb legyen a felügyelet, Tamás szobájából csak a sógoráén át lehetett kijutni. Megint afféle politikai mulatság készült. Az igazgatói tilalom folytán Neupauer Marschalkót onnan visszatartani igyekezett, s meghagyta, hogy hazulról semmi szin alatt sem távozhat az nap. Marschalkó dúlt-fúlt, mint vasketreczbe zárt oroszlán. Alkonyatkor megjelenik ablaka alatt egy tót szolga, Marschalkó kiadja kalapját, köpenyegét s estélyi öltözetét, aztán könnyü háziöltönyben, fedetlen fővel keresztül sétál sógora szobáján, egy ugrással künn terem az utczán, felkapja köpenyegét, kalapját, int a szolgának, s jön egyenest hozzám, átöltözködik, minden gondot, még e lépése következményeit is, maga mögött hagyva, egész szivvel részt vőn a lakomában.

Végre eljött az idő, midőn alkalmunk nyilt tényekkel előállni. Lovassy László kuffsteini fogságából hazaszabadulván, e vértanut kivántuk megtisztelni. Rendeztünk is neki oly fáklyásmenetet, aminőt N.-Várad még alig látott. Elindultunk az Ujváros nagy teréről, s komoly ünnepélyességgel vonultunk át Olasziba, hol a kaszinó udvarát s az utczát elleptük égő szövétnekekkel. Ez volt első politikai szereplésem, oly büszkén is vittem azt a fáklyát, mintha annak füstje most elkavarodnék Bécsig, hogy ott a zsarnokság minden forrásait elfojtsa. Egetrázó éljenre többek kiséretében a kaszinó-épületből kilépett egy barna, halovány s megtörött ifjuagg. Szacsvay megható beszédet tartott, Lovassy László érzéstől s gyengeségtől elfátyolozott hangon kezdett válaszolni, de beszédét nem fejezhette be, mert ereje elhagyta végkép, s csak ugy vezették vissza a terembe. E jelenet annyira hatott ránk, hogy képesek lettünk volna, ha Bécs valahol a szomszédságban esik, azonnal ostromlására indulni. Igy azonban csak keserü kifakadásokkal, fenyegetődzésekkel a jövőbe, s mennydörgő szónoklatokkal a Zöldfa nagy teremében, adtunk kifejezést felháborodásunknak. Szegény Lovassy László, nem sokára megőrült. Borzasztó áldozata lett a bécsi önkénynek; éveken át elkinozták nehéz fogsággal, meggyilkolták szellemét, összeroncsolták testét, ugy, hogy ránézve a halál csakis áldás lőn. És miért? mert a sajtó és szólásszabadság előharczosa volt. Látva az önkény ily gyászos áldozatát, megfogamzott keblünkben a gyülölet a rendszer és kormány iránt, mi későbbi tapasztalatok nyomán, mindég erősebb és erősebb gyökeret vert.

Mintha ki tudja milyen tényezői volnánk a megyei életnek, mindnyájan feltüztük a Beőthy jelvényt, s nem egy összeütközésünk volt a Hodosy jelvényű nemes atyafiakkal, de sohasem mi huztuk a rövidebbet, aminek legalább annyi üdvös következménye lőn, hogy a Hodosy jelvények szemlátomást tünedeztek el.

Fogarassy Mihály kanonok-igazgató ur ezen áramlatnak gátot akarván vetni, mindenféle szigoru rendszabályokhoz nyult, de ez csak olaj volt a tűzre.

Egy alkalommal a tisztikar fényes mulatságot adott; meghivta az igazgatót, s tizenkét jegyet rendelkezésére bocsájtott jogászok részére. Az igazgató összeszedte a legjámborabb erkölcsű, ájtatos, tizenkét fiatal embert. A rendezőség ennek neszét vette, s meghivott egy csomó jogászt a maga belátása szerint, köztük engem is. Este a fényesen világitott, zajtól és zenétől eltelt terembe megérkezett az igazgató ur is, tizenkét hive nyomban követte, mint egy-egy papjelölt, szendén, szemlesütve, az embernek szinte kedve jött, mindnyája kezébe egy-egy viaszgyertyát adni. A kanonoki teljes diszbe öltözött igazgató urnak elég széles arcza hirtelen hosszura nyult, midőn minket, általa hivatlanokat, vigan mulatozni látott. Az általa bevezetett kis csapat pedig látásunkra föllélegzett, mert nélkülünk oly idegennek találta magát.

Egyik ünnepelt nővel társalogtam, amint az igazgató hozzánk lép. Nehány udvarias szót intéz a nőhöz, s aztán hozzám fordulva, kérdé: Mi ez? a Beőthy jelvény volt. Ismeri az egész megye, feleltem mosolyogva. Az önt nem illeti, legkevésbé pedig e helyen. Azonnal tegye le. E támadásra roppant megszégyenitve éreztem magamat, s ugy tetszett, mintha a nő szemeiből kicsinylést olvastam volna ki. Határozottan megtagadtam az engedelmességet. Azonnal távozzék innen, parancsolá a főpap. Ez már sok! minden vér arczomba szökött, s alig fékezhetve indulatomat, felelém: Majd ha nagyságod vendége leszek s ajtót mutat, fogom kötelességemnek ismerni a távozást. Most majd csak tovább mulatok.

E szóváltás hire villámsebességgel bejárta a termet, Thurzó Miklós első sietett velem kezet szoritani, aztán sorba jöttek pajtásaim szerencse-kivánataikkal. Egy tábornok, ki csatát nyer, győzelmére nem lehet oly büszke, mint voltam én. A szép delnő, ki előtt a jelenet lefolyt, szintén kezet nyujtott. Bántam is én, akármi lesz a következménye, csakhogy itt enyém a diadal.

Harmadnap mulva tanári ülés elé idéztek. Roppant bűnösségem ki lőn mondva, s három napi elcsukatásra itéltek.

De itt még nem volt vége a dolognak. Következett nem sokára a megyei közgyülés. A jogászok közt nagy forrongás s izgatottság uralkodott azon elterjedt hirre, hogy Fogarassyt eljárásáért meg fogják támadni. Mindnyájan a megyeház teremébe özönlöttünk. A gyülés folyt, egyszer csak feláll Somogyi Antal, végigsimitja néhányszor hosszu, szőke szakállát, s a fiatalság roppant éljenzései közt ráolvasott Fogarassy fejére, hogy miért akar szolgalelkű és nem szabad embereket nevelni.

Ily téren s ily modorban kezdtük magunkat beleélni a politikába. Igy fakadt az első forrás, mely többeknél nagy folyóvá nőtte ki magát. Itt szivtuk lelkünkbe a szabadelvüség magasztos eszméit, a minek mindenikünk – tehetségéhez képest – rendithetlen harczosa maradt.

A jogi pályát bevégezvén, nehezen váltunk meg N.-Váradtól, elvive magunkkal a vendégszeretet s barátság legszebb emlékeit. Elszéledtünk, s mindenki elvitte városába vagy megyéjébe azt a magot, melynek termésétől kivesz az önkény s a népeket leigázó uralom.

II.

A tősgyökeres magyar Szeged és N.-Várad szelleméhez szokva, sajátságosan kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult szivem, mert akármerre jártam, csak fegyver-csörtetést és német beszédet hallottam. Német szinház, német közönség, német vendéglő, német czigány, ugy éreztem, hogy még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is ugyanazt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomoritott s levert ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház ugy állt itt, mint ingovány közepén az oaz; amint a kapun beléptem, ujra Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az irodai személyzet is, mind magyarul érzett, magyarul beszélt. N.-Váradi pályatársaim közül itt volt Dessewffy Béla, Dessewffy László és Bogma Gyula, de ezeken kivül is telve volt az iroda derék szabadelvű ifjakkal. Hivatalra való kinevezésről az akkori ifjuság nem álmodozott, azon időben a hivatalvadászat csak az alispán, követ és főjegyzőnél kezdődött.

A megyei közönség nagy izgatottságban volt; uj főispánt várt, s egyuttal tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy disz- és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! a harmadik megyébe ment őt fogadni a diszruhás küldöttség, mindenütt csatlakozott a kisérethez uj meg uj testület; elől lovas bandérium, utána végtelen sora a hintóknak. Az utba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal, éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő, vagy inkább dicsőitő szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott a sok lovas és diszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte el; a hintók bakjain különböző megyék hajdui forgósan, mentésen; vörös, kék, sárga vagy fehér zsinorokkal kisujtásozva – büszkélkedtek; a bakról lelógtak kardjaik, s tarsolyuk, kivarrva az illető megye czimerével. Tihanyi Ferencz, az uj főispán és temesi gróf, nagy lelkesedés közt foglalta el székét.

Temesvár egészen más alakot nyert; a megyei tisztviselők, vidéki birtokosság, a szomszéd megyék küldöttségei az utczákat s vendéglőket elözönlötték s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi czigány meg ugy huzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a mindennapi kenyere.

Három napig volt a város nemzeti szinekkel fellobogózva; bizony jól esett a szemnek a közt a sok sárga-fekete kapu, őrház és zászló közt, ezen barátságos és élénk szineket látni. Három napig tartottak az ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város.

Hálátlan utókor, mely gúnyolod s kineveted a táblabiró-világot, nem gondolod meg, hogy ennek köszönheted, ha még magyar vagy. Ez a táblabiróvilág, a megyei védsánczok mögé sorakozva, századokon át védte mindenféle támadások ellen az alkotmányt, megőrizte a magyar nyelvet, mikor főuraink azt megvetették s városaink németekké lőnek. Ha akkor nincs az az áldott jó táblabirói osztály, nyelvünket irgalom nélkül megsemmisitik, de a középosztályt sem hiuság, sem erőszakoskodás a hazafiui utról eltántoritani nem volt képes. A középosztály beszélte és mivelte nyelvünket, a középosztály védte és fejlesztette alkotmányunkat. Részemről a legmélyebb tisztelettel emlékszem vissza a táblabirókra, áldom poraikat, mert nélkülök Magyarország ma nem volna magyar, s tán ország sem.

Ily táblabirói közönség lepte el ez alkalommal Temesvárt, s tette magyarrá, ha csak három napra is, s hagyott nyomokat a német polgárság szivében legalább gondolkozni arról, hogy jó volna, ha gyermekeik magyarul tanulnának.

Alig zajlott el a beiktatási ünnepély, a tekintetes karok és rendek a tisztujitáshoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghikák akkoriban négyes fogatokon s tömött tárczákkal jelentek meg a megyei székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás. Várkonyi Ádám kitünő főjegyző és hatalmas szónok, tudvalevőleg szenvedélyes kártyás is volt. Csak reggel távozott a kártyaasztaltól, s alig lehetett annyi ideje, hogy öltözetet váltson, irományait összeszedje s a gyülésbe siessen, hol a főispán megnyitó beszédére neki kellett válaszolni. Tihanyi igen szép s meglehetősen hosszu megnyitó beszédet olvasott fel, Várkonyit szendergéséből a dörgő éljen! riasztotta fel. Látta, hogy rajta van a sor, kissé összeszedte magát, s elmondta – a figyelmes hallgatók roppant bámulatára – csaknem szóról szóra azt, mit a főispán felolvasott.

Roppant emlékezőtehetségét akarta-e fitogtatni, vagy a főispánt megszégyeniteni? mindnyájunk előtt rejtély volt, mit nekem később Robony István, Tihanyi titkára megfejtett.