Part 9

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője legyen, akármilyen csúnya legyen.

– És most miben lehetek önnek szolgálatára?

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm fele!» Ez az igazi gavallér.

Jacinth ajánlotta magát és távozott.

VIII.

Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.

Hanem arcza oly rút volt, hogy még az exoticumok között is ritka példány.

Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?

Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.

Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.

Egy régi bizalmas ismerőse ezzel a kérdéssel fogadá:

– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos szörny!

– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»

S azzal leült a feleségével szemközt, s elkezdte őt szemüvegezni.

KÉT MENYEGZŐ.

(Elbeszélés.)

– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton uram.

– Áldást, békességet kegyelmednek, nagy jó Csukási Orbán uram.

– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet, Gubodi Márton uram.

– Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek?

– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük nagy jó uramat!

– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének a foga? nem?

– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?

– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz nyavalya? no ne is törje.

– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő szegénykét?

Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.

Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási Orbán uram városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza; mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit, kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére, csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét, gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?

S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább rákezdhette a veszekedés új tárgyát.

«No, elmehet már kend a maga szép hirével.»

S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit mond, azt a másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.

Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:

«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak, hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak, becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába két ezer forintokat!»

Két ezer forintokat! Egy illetlen szóért.

S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz esztendővel.

Mert a krónika 1670 tájáról jegyzi föl a közlött itéletet.

Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas szólásformákkal támadták meg egymást.

Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem szabad, az is bizonyos.

Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre nézve, mikor a találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot, miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét, jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára? pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.

Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.

És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy egymást megbecsüljék.

Tehát ők a dühbehozatalig becsülték egymást.

Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat nyájas ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán elveszítse a birságot.

Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.

– Hova tetszik indulni, kedves Gubádi Márton uram?

– Hazafelé indulok, drága jó Csukási Orbán uram.

– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó uramat.

– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd uramtól.

És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a kapujáig.

– Tisztelem a nagyasszonyomat, az úrfit, és a kis leánykákat.

Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.

– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját, együtt és különvéve.

Csukási uram onnan megint visszakisérte Gubádit az utczán keresztül.

– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a juhászbojtárt.

Megint vissza.

– Tisztelem a familiájához tartozó ökröket, borjukat, lovakat.

Megint vissza.

– És a háznépével lakó egereket, bogarakat stb.

S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép keveredett az utczán körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott keresztülhajtani a nagy sokaságon.

– Mit mivelnek kegyelmetek ismét? kérdé haragosan a biró.

– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.

S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.

* * *

Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt, kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.

Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig nem lehet tudni semmit. A mint illik.

Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából; hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben; hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan olvasta el diák korában.

Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni, hogy Évi leányasszony kendőzi magát, azért van olyan piros színe; hogy nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál három esztendővel öregebb.

Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor, becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.

Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva, meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor egy furfangos ötlete támadt.

No megállj, ezzel, tudom, a levegőbe vettetlek.

Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással bekoczogtata hozzája.

Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a leányasszony valahol szomszédolni voltak.

– Áldást, békességet kegyelmednek és háza népének, Csukási uram!

– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.

– Kivántam tiszteletemet tenni kegyelmed uri házánál.

– Nagy szerencse reám nézve. Miben lehetek kegyelmednek szolgálatjára?

– Tetszik ismerni a fiamat, az Istvánt, úgy-e bár?

– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék legény!

– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám házasítani.

– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.

Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.

– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az Évi leányzót venné el.

– Az Évi leányzót?

Tripla sértés nyájas alakban.

Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.

No ez a sérelem nem fog boszulatlan maradni.

– Hát csak az «Évi leányzót»? kérdi Csukási uram nyomatékosan.

– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki venni az Évi leányzót.

Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet végig kergetni az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe; mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát megkéri.

De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb házasságban élni, mint égni.»

Gubádi uram elbámult ez engedékenységen.

– Kegyelmed tehát nem ellenkezik benne?

– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a mit keresett, tehát tartsa is meg.

Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.

– És mikor gondolná kegyelmed, hogy ez megtörténhetnék?

– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.

Ennél gyorsabb eljárást nem is lehet már kivánni.

– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával. Egyebekre nézve Istennek ajánlom.

Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.

Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, hogy «no majd meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.

Gubádi uramnak egy rémgondolata kezdett támadni.

Hátha ez a szomszéd róka őt most a saját kelepczéjében fogta meg?

Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta, hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!

Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia gazdálkodott.

Az épen fürjeket fogdosott hálóval.

– Jaj, hagyd azt a bolondságot, mondá Gubádi uram a fiának; nagy baj van!

– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal István diák.

– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e azt csinálni?

– Mi légyen az az utánozandó bolondság?

– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket, s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az Évit.

De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában volt; ölelte, csókolta.

– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – dehogy az ördög sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte otthon bevallani.

Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon, hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a fiának.

No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.

Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi keresztyén.

Hát a másik vajjon mit csinált ez alatt?

* * *

Mielőtt azonban tovább mennénk, álljunk meg egy szónál.

Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?

A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a legajánlatosabb módon emlékeznek.

A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá; s azt hagyja meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle, de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.

S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta, hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».

Tehát az idegen tánczok ki vannak rekesztve az Indexből.

Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai szerint.

A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal; biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével, megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.

E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott, mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra kijárni dísztelen, szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni, dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból kicsapatnak».

Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.

Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.

Gyönyörű alak is volt az Évicza: olyan sugár termet, mint a darázsé, s csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke, ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt, hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny láb mindig rossz utakon járt.

Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.

Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon belül meg ne kapják!

Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.