Part 6

Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»

Még az apák is azt tartják, hogy: «az asszony csak asszony!»

Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az asszony angyal!»

És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából; nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik, rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével koczkázni?

Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban, férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő kelepczéből szabadulást.

A hatodik nap is eljött végre, Bálint útrakelésének hatodik napja.

E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap neje rágalmazóját a sorompók elé Istenitéletre hívja, karddal, pánczélosan, élet-halál harczra.

A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett kihirdettetett.

Az pedig nem volt Doria Bálint, a ki Enricót istenitéletre hívta.

Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni, hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el nagy vigyázattal egész Hatvanig.

A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi ujság Pest-Budán?

– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz, Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.

– Az lehetetlen! monda Bálint; hisz Doria nincsen otthon.

– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk, trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.

– Lehetetlen! Lehetetlen! ismétlé Doria Bálint.

– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen. Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl. De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt, mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!

Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott fogadj Istent a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.

Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is látszott a távolban Buda vára.

Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá. Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.

Hanem azért mindegy! Mégis helyt kell neki ma állani.

A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni, a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.

A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót; leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.

Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna. A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.

Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, mely paizsán ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le van eresztve.

De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj meg!» a küzdtérre kilép?

Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.

Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.

Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.

Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve, minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem értett a fegyverválasztáshoz.

Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.

– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e megvívni hitvesed ártatlanságaért?

Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle, hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok Doria Bálint!»

De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta. Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.

– Előre! A szentháromság egy Isten nevében!

A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem szándékszik védni, csak támadni s két kézre kapva a rettentő «nos ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve annak oldalára.

Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és teste minden erejét!

Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.

Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.

A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s átható hangon kiálta:

– Cefrani Enrico lovag, vallj igazat, az Isten nevében!

Cefrani fölemelte jobb kezét, kihullatva markából a kardot.

Ez kegyelemkérés volt.

A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka véres.

– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a hirnök.

– Elismerem, hörgött a vert lovag, halálkíntól vonagolva.

A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv hegye mondott.

Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s tőrét kirántva öve mellől, azt markolatig döfte ellenfelének oldalába, ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.

Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.

Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint ifjú nejét.

A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó tekintetét vitte magával a pokolba.

A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.

Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté magát előtte.

De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?

A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt mondá: «nem fáj soká».

Ilonának nem sok órája volt élni.

Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.

Ilona odaölelte őt magához és fülébe sugá:

– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre? Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.

A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan rebegve:

– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz – gyermekünkért?

Bálint térdre rogyott, gyermekét kebléhez ölelve, és sóhajta:

– Fogadom. Én lelkem üdvösségére.

Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a férjre, a ki zokogott.

És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem fájt soká.

A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva, suttogá rejtelmesen.

– Ez úgy halt meg, mint férfi.

– És emez úgy él, mint gyermekének hű dajkája.

A RÚTAK RÚTJA.

(Elbeszélés.)

I.

Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.

A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait «lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.

Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják, kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító, ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.

Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy el is veszi.

Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval; Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés; mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály, mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában egyesíti, a szép asszonyra!

És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép történet, de nem érdekel többé.

Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt, hogy olyan jó dolga van.

Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.

A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát. Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.

S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.

Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a vaniliaillatú havannát.

– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval odakisértetni.

– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.

– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.

– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.

– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?

– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.

– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges lesz.

– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog játszani.

– Az sem érdekli önt?

– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a hogy a szinpadon csinálják.

– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és hegedülni fog.

– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy elragadó lesz.

Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le csipkeőrzőtt keblére.

– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.

Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.

– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól van szerencsém értesülve lenni.

– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.

Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.

– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan szeretetreméltónak?

– Azért, a mit beszélt.

– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.

– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme elfeledteti azt.

– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?

Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem harapja őt meg.

– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta egy asszonyra.

– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi meglepetésében kialudt.

– De hát az rosszul van.

– Ez a nő: kegyed.

– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak. Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.

– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát azután mit mondott?

– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának adta át minden hypotheca nélkül.

– Becsülete a biztosíték.

– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem tudta ön még előre ugy-e?

Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.

– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát biztosítani.

És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka van arra, hogy elkezdjen neheztelni.

Jacinth felállt a székéből s azt mondá:

– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek öntől.

– Miért?

– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már rá jogom.

Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.

– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.

– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.

Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor nevetett).

Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.

És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen kilöksz!»

Egészen máson járt az esze.

S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben legillendőbb expediens a pisztoly.

Aztán nem beszéltek róla tovább.

II.

A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki megtetszett volna neki.

A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.

– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.

Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette, hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui kormánytól akar kapni.

Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.

Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje, midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar még értekezni.

– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?

Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet is hallotta már elégszer emlegetni.

A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett, nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez tanult «úr lenni».

– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.

A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?

– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a legközelebb álló székre.

– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime, ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem. Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is jövedelmező.

– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a bérlet ára annak az elsőbbinek?

– Harmincz ezer frank, uram.

– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt. Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom, a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?

– Tökéletesen.

– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?

– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni. Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.

– Magyarázza meg világosabban, kérem.

– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána, hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül, a mit valóban nem is lehet csodálni.

– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?

Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra. – Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…

– Van.

– Szabad lenne őt meglátnom?

– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.