Part 24

Szégyen és gyalázat kinn a mezőn és benn a házban; gyalázat az udvari palotában, a csatamezőn és a családi ágyasházban.

Hogy ki tudta választani az átkozódást amaz asszony!

Sándornak fiatal neje volt és nagy legény fia az első asszonytól.

Mikor otthon hagyta őket, azt mondta nekik: szeressétek egymást.

És azok meg is igérték neki, hogy szeretni fogják egymást, mint anya és fiu. De hát lehetne-e ez máskép?

Gondolhatna-e ki ily iszonyút más, mint egy átkozódó nő, kinek férje karjai közt haldoklik, a gyilkos megátkozására?

Ámde Sándort mégis üldözte ez az átok.

Két lovat elnyűtt az útban, hogy négy napi járó földet két nap alatt bejárhasson; mégsem ért czélt. Két éjjel nem aludt, csak lóháton szunyókált; harmadik alkonyatra eljutott a malomudvarig, mely a birtoka határát szegélyző patak fölött épült; ott összerogyott a második ló is, s nem vitte tovább.

Pedig várkastélya olyan közel volt már: alig egy mértföldnyi távolban feküdt szemei előtt; a nap épen a vár háta mögött szállt alkonyatra, a hegyes toronycsúcsok feketén rajzolódtak az aranyfényű égre.

Sándor parancsot adott molnárjának, hogy kerítsen számára egy lovat.

A molnár igérte, hogy bizonyosan hozni fog, addig pihenjen meg nála a lovag. Felteríté előtte az asztalt s tett eléje sültet és bort. Nem tudta, hogy ma mint borzad ételtől, italtól.

– Mi hírt tudsz a várból? Kérdé Sándor nagy szívdobogás közt.

– Semmi jót, uram, felelt rá a molnár.

– Tehát rosszat.

– Én nem szóltam semmit, menté magát a molnár és sietett lovat keresni a vitéz úrnak.

Sándor tenyerébe hajtá nehéz homlokát s úgy érzé, mintha egy feneketlen nagy mélységbe sülyedne folyvást alá, a honnan nincs visszatérés.

Hát valjon az az asszony, a ki ott a lobogó tűznél süt főz, hű-e az urához? Kivált ha szép és fiatal? Most háttal van neki fordulva.

– Adj bort, gazdasszony!

A nő megfordul a tűztől, s odasiet az asztalhoz egy kancsóval, és a lovag poharába tölt belőle.

A lovag a halál fagyos ujjait érzé végigfutni idegein. Ez az átkozódó nő maga. A megölt jóbarát özvegye.

– Nos uram, igyál! Szól a nő, szemeivel megverve a ránézőt. Ne félj tőle. Hideg ez már. – Igyál a hűséges asszonyokért.

A lovag a borzalom dühével csapta el maga elől a kupát és arra fölébredt.

Nem volt a malomteremben sem asszony, sem lobogó tűz, csak a messze elcsapott kupa hömpölygött a földön, szétöntve piros nedvét.

Aludni nem tud, a hogy más Isten teremtése, de a mint szemei leragadnak, mindjárt előtte áll megtestesülve a könnyű alak, kivel tele van minden gondolatja.

– Hozzák-e már azt a paripát?

A molnár futva ment az akolig, futva jött vissza, még sem ért elég gyorsan ura elé, hogy szidást ne kapjon tőle késedelmes jártáért.

Sándor alig várta, hogy a mén föl legyen nyergelve, hogy a kengyelbe tehesse lábát, hogy sarkantyúit a ló véknyába vághassa. Nyargalt vára felé.

Csatlósa, apródja még a mult éjjel elmaradtak mögötte az ádáz nyargalásban; most már csak egyedül jár.

A mint az erdőből kijutott ismét a tisztásra, a honnan várát újra megláthatá, már sötét volt. Meglepetve látta, hogy várának négy ablaka fényesen ki van világítva. Felesége szobájának ablakai azok. Jól ki tudta venni. A többi várablakok közül is derengett egy-kettőben valami fény, a minőt a szokott mécsvilágítás terjeszt; de ez a négy ragyog, mint ünnepélyesen kivilágított termek ablakai szoktak.

Itt ma nagy dáridó van!

Pedig ma nincs senkinek sem névnapja, sem születésnapja.

Talán nem is a férj hazaérkeztének örömére világítanak ma!

Sándor még jobban sarkantyúzta lovát; vágtatva haladt fel a várhegy kígyó-útján; sietsége nagy volt. Minden kanyarulásnál egyszer eltűnt előle, s másszor ismét eléje jött a nagy sötét kastély kivilágított négy ablakával.

A düh, a féltés ostorozta keblét a várkapuig. Az már fel volt húzva, s az ingerült lovag, mert kürtjét apródjánál felejtette, kövekkel hajigált a sánczárkon keresztül a felvont kapura, hogy ereszszék be.

A kapus megismerte hangját és lebocsátá a hidat. Sándor azzal üdvözölte, hogy torkon ragadta a jámbort, és odaverte fejét a falhoz.

– Miért késedelmeztél? Miért bocsátottál be oly sokára? Ficzkó! Jelt adtál ugy-e odafenn azoknak, hogy jövök?

A nyomorult nem tudta, mit feleljen a dühödt lovagnak; még ha a torkát nem szorította volna is markával, nem volt készen ilyen kérdésre semmiféle válaszszal.

Sándor sietve haladt végig a folyosókon. Lépteinek hangjára megnyílt egy földszinti ajtó, s azon öreg kulcsárja lépett elő, kezében mécset tartva.

– Oh, én uram, Istenem! Kiáltá az öreg s ijedtében elejté a mécset.

– Miért ijedtél meg öcsém? rivallt rá a lovag.

– Oh, mi szörnyű véletlen ez uram! rebegé az öreg; miért volt most megjönnöd?

– Nem vártatok úgy-e? Hát micsoda ünnepély van ma itt?

– Oh, bár soha meg ne tudnád. Ne menj fel, ne menj fel. Az öreg átkarolta ura térdeit, hogy visszatartsa; de az nem hallgatott semmi szóra, elrugta őt magától s rohant fel a lépcsőkön neje szobái felé.

Az előterem ajtaját felszakítva, ott találta egy mécs előtt térdepelve felesége öreg dajkáját: egy nagy könyvből olvasott; talán imádságos könyv volt.

– Jézusom, szent szűz! rebegé az öreg nő, midőn Sándor dúlt arcza előtte termett. Hisz oly ijesztő volt alakja.

– Hát te miért ijedsz meg tőlem, vén boszorka? Lassan beszélj, mert összezúzom fejedet. Hol van nőm?

– Szobájában fekszik.

– Hát fiam?

– Mellette van.

– Hát te mért vagy itt?

– Az úrfi nem bocsát asszonyunkhoz senkit.

– Átkozott kerítőné! ordítá magán kívül Sándor, s még itt imádkozik és Istent csal! s azzal hozzá vágta a felkapott nehéz imakönyvet, hogy az agg nő földre roskadt tőle.

Aztán sietett a kivilágított terem ajtaja felé.

Jobb keze kis ujján volt egy nagy arany gyűrű, nehéz pecsétnyomós fejjel, azt ütésre igazította ökle végén: jaj annak, a kit megtalál vele.

Léptei zajára és kiáltására feltárult az ajtó, s nejének szobájából eléje lépett – fia.

Sándor egy perczig sem kért józan eszétől tanácsot, hanem a mint a szép, ifjú deli legény eléje lépett, úgy sujtotta őt főbe gyürűs öklével, hogy az ifju összeroskadt szótlanul.

Azzal rohant Sándor a kivilágított terembe.

Ott találta nejét, szép ifjú nejét az ágyon fekve; igen is: a halotti ágyon; arcza ismerhetlen volt a himlőtől; huszonnégy viaszgyertya égett kétfelől a ravatal mellett.

Az átok nem csapott le, a hol várták: hanem annál súlyosabban csapott le.

Sándor saját öklével segített neki.

Amaz átkozódó asszony szavai úgy elvették eszét, hogy se látott, se hallott, se kérdezősködött, tört mindenen keresztül, mint a sebzett vadkan.

Akkor látta aztán, hogy mit cselekedett, mikor túl volt rajta.

Fia valóban úgy szerette ifju mostoháját, mint édes anyját, s midőn a veszedelmes ragályos himlőnyavalyában kimult, senkit sem engedett a halott mellett virrasztani, egyedül ő volt mellette.

Ezért volt a nagy teremben a fényes kivilágítás, ezért ijedt vissza minden a haza érkező férj tekintetétől; ezért volt mindenki magaviselete oly különös, a ki vele összetalálkozott. Ezért volt neje egyedül. Mert halott volt.

És ő ezt másra, gonoszra magyarázta mind.

És azután csinált még egy másik halottat is hozzá.

Nem kételkedhetett felőle, hogy az, a kit gyűrűs jobbjával úgy lesujtott, már nem mozdul meg többé.

Elrohant ki az erdőbe, az éjszakába. Ott hagyta kastélyát, cselédeit, halottait.

Meg sem állt, a míg hadseregéhez nem érkezett. Csak ott pihent meg, a midőn fegyverek között érezte magát megint. Kardok és lándzsák kerítése: ez volt most az ő lelkének való. Azok közé vette be magát.

Pedig nem üldözte senki, saját lelkén kivül. Még a rossz hír sem.

Ő azt hitte, hogy üldözni fogja a törvényszék, mint fiugyilkost; attól ugyan nem félhetett az akkori sok gazdáju világban. Olyan hatalmas embert, mint ő, ki mert volna perbe idézni, és ki elébe? De még jobban rettegett a rossz hír üldözésétől. Híre fog futamodni, hogy Dóczy Sándor agyonütötte a fiát szerelemféltésből. Ki lesz kürtölve az egész világnak, és a világ mindig a csúfságot hiszi el inkább, mint a mentséget.

Csak a csatában kereshetett menekülést.

Az a boszus nő ugyan azt is megmondta neki, hogy ha van Isten az égben, még a fegyvertéren, a harczmezőn is szégyen fogja őt érni, és gyalázattá válik dicsősége.

Jó szerencse, hogy a kard becsülete attól függ, a kinek a kezében van a markolatja.

A harczmezőn szemközt mert nézni Sándor minden átkozódással: vitéz férfi volt, azt el kell róla ismerni. Csodákat mívelt, ha egyszer paripán ülve, egész csapat ellenség között kellett egymagának harczolnia, s a dandár, melyet vezetett, a kerek föld legvitézebb katonáiból állt, a fekete seregből; mind régi harczedzett vitézek, s mind igaz hívei, megvásárolva Beatrix királyné százezer aranyával.

De ez a százezer arany volt a legnagyobb átok, mely Sándort és a hitszegőket megverte.

A megvesztegetett harczosok azt hitték, hogy ennek már most mindig így kell lenni. Lengyel Albert ellen vitték őket, csalogatta reményüket a sok zsákmány: Lengyelország jó kövér koncz, a lengyelek gazdagok, nem járta őket még a török; a világ zsidósága mind ott talált menedéket. Oda lesz majd betörni jó a fekete seregnek; a hol a pénzt nem is számlálják, hanem azt mondják, «egy véka lengyel garas.»

Volt is dinom-dánom a táborban; volt kelete a jó bornak, a czifra asszonycselédnek; annál nagyobb fogyatéka a pénznek. Hadd folyjon, hadd fogyjon! Lengyelország majd ád újat.

Lengyel Albert azonban nem adott újat, hanem a mint vette észre, hogy nem tréfa a dolog, s most mindjárt a saját rovására megy a háború: nem várta meg, míg a fekete sereg lándzsái nógatják az odábbállásra, hanem sietett békét ajánlani az új királynak, Ulászlónak.

A békekötésben minden jót ajánlott a lengyel, elismerést, jogokat, jó szomszédságot, békés várakozást Hunyady János halálára az oppelni herczegségeért; de pénzt: egy árva lengyel garast sem.

Még inkább ő követelt magának háromezer aranyat évenkint Ulászlótól azért, hogy nem bántja, s másik nagy sommát a testvérének azért, hogy az se bántsa.

Ulászló azt mondá rá, hogy «dobzse».

S azzal a fekete sereg pecsenyéje szépen a porba esett.

A pénz pedig régen oda volt már. Azon iparkodott túladni minden ember, nehogy az új is ott találja.

Ekkor visszaparancsolták őket a Hernád mellől le Fehérvárnak.

Mert hogy azon idő szerint olyan kapós volt e mi szép Magyarországunk, hogy négy király is vállalkozott az eltartására.

Az egyik a lengyel volt: az tatár és lengyel feles hadakat hozott be a felvidékre s végigpusztította vele Kassa és Eperjes környékét. Így kedveltette meg magát.

A második volt az osztrák Miksa, az német zsoldosokkal tört be az országba, Sopron és Vas felől. Ez is igen nyomatékosan bizonyítá be Magyarországhoz való jogát. Feldulatta hadaival Szombathelyt, Kőszeget, Kismártont, elfoglalta Veszprémet, s Székes-Fehérvárt rohammal bevette, levágatva a védelmező ifjuságot, kirabolva a polgárokat. A vitéz zsoldos hadak még királyaink sírjait is feltörék, s kihányva kőkoporsóikból a szent hamvakat, zsákmányt ütöttek a halotti pompa ezüstjén, aranyán.

Olyan nagyon bizonyították, hogy szeretnek bennünket.

No ezeknek meg kellett mutatni, hogy mink is szeretjük őket.

A mint a lengyelekkel megtörtént a békekötés, Szapolyay rögtön lefelé indítá a fekete sereget a Fehérvárban dőzsölő németek ellen.

Hejh, jó dolguk volt azoknak! Fehérben, Tolnában, Somogyban, ugyancsak hirdették a közös ügyet, s hogy Budát el nem foglalták, épen csak annak köszönhető, hogy akkor a magyarok és szerbek jó egyetértésben voltak, s Kérey Bálint és Belmus Milos vezetése alatt véres fejekkel utasíták őket a határból vissza.

Becsületében állt az országnak, hogy Fehérvárt visszavegye. Volt is rá ereje elég.

Csak egy nem volt. Pénze nem volt, a nélkül pedig nincs háború.

A fekete sereg már Egerre érve, éhezett.

Vége volt a lakmározásnak, a csapra ütött hordónak. Jó lett volna már a száraz kenyér is.

A zsoldot sem fizették már; denár, garas is kifogyott a tarsolyból. Dóczy Sándor a maga pénzét is rég kiosztotta már közöttük, hogy bedugja vele a szájukat. Mert az éhes száj nagyon fenhangon beszél. Végre ő is kifogyott, s a rendet nem birta többé hadai közt fentartani.

Ugyanaz a sereg, mely Mátyás király kezében az ellenség félelme volt, most az ország rémülete lett. Ha zsoldot nem kapott, rabolt: Vácztól le Egerig a hány klastrom volt, mind kiitta a barátok pinczéjéből a bort, s kiürítette a nemes urak hombárjait. Nem birt velök sem szép szó, sem fenyíték; templomrabló haramia lett egyenkint, ki az előtt Mária katonájának, halálfejes hősnek nevezte magát.

Nem is lett vége elébb a dúlásnak, míg Osváth püspök, a kincstárnok, nagy hirtelen zálogba nem vetette a kormányjószágokat, vámokat, sóbányákat, s így nagy nehezen összecsinált negyvenhétezer aranyat.

Még akkor nem voltak olyan okosak a kincstárnokok, hogy papirpénzt nyomattak volna, s kifizették volna a katonáikat válogatott szép bankókkal: csak aranynyal tudtak még háborút viselni.

Valahára hát ki lett elégítve a fekete sereg, s indult Báthory István hadaival Fehérvár elé.

Ott bajor és sváb hadsereg garázdálkodott javában, s már régóta rabolta a környéket, kifosztva urat és szegényt, a ki keze ügyébe akadt.

– Hej, jó pecsenye lesz nekünk ez a német, biztatá Sándor kapitányt öreg hadnagya, Bági János. Ez most összerabolta a félvilágot; beszedte magának a sok aranyat, ezüstöt hetedhét országból; most mi egy csomóban kapjuk nála, a mit nekünk rabolt, s senki sem vitatja el tőlünk, hogy a mit elvettünk tőle, nem tisztességesen kerestük.

Bizony gondolkodott így más is. S a bajornak és svábnak nem csak az volt a veszedelme, hogy ide bejött, hanem az is, hogy ide benn meghízott.

Az ostrom neheze leginkább a fekete seregen feküdt; legnagyobb részt gyalogságból állt a sereg, őket küldték a falakra: a lovasság csak messziről nézi az ostromot, onnan irigykedik a mulatságra, s maga csak arra vigyázz, hogy az ellenséges felmentő seregtől meg ne hagyja lepni az ágyútelepeket.

A király is eljött nézni az ostromot; vele voltak a palotásai, meg a lovas udvari kiséret.

Hanem a harcz csak akkor kezdődött meg Isten igazában, mikor Kinizsi is megérkezett a törökverésből, ötezer java vitézzel, s hozzálátott az ostromhoz.

Julius 23-án minden fal be volt már lyukgatva, az ostromréseket nem győzte védni a németség, pedig makacsul védte a bőrét. A fekete sereg egy éjszakai ádáz roham közepett elfoglalta a bakonyi kaput, s onnan kezdte lövetni az ellenség torlaszait.

A bajorság átlátta, hogy itt már nincsen menekülés, s nagy szűkültében felrántotta a fehér zászlót ugyanazon templom tornyára, melynek kriptájából még a magyar királyok csontjait is kihányta.

– Semmi fehér zászló! ordítottak a feketék. Gyepre legény! Egyikünknek meg kell itt enni a másikat!

Hanem a király, ki mint tudjuk, igen békeszerető volt, s szörnyen nem kivánta a vérontást, azt mondá, hogy meg kell őket hallgatni, ha meg akarják magukat adni; hátha kellemetes föltételeket szabnak, a miket becsülettel meg lehet nekik adni.

– Vasat nekik a torkukra! Ez az egyetlen föltétel! Dörgött maga Kinizsi is, ki nagyon orrolt rájok a vásonkeői rablás miatt, de a király csak gyenge szívű maradt: hátha jó föltételek alatt meg lehet tőlök kapni Fehérvárt. Hallgassuk meg föltételeiket.

A szabadkozó várőrség, a mint a király elé ereszték alkudozni, gondolta magában, hogy a ki alkudozni akar, annak a legnagyobb áron kell kezdeni, hogy aztán legyen miből leengedni; s annálfogva nem is kértek kevesebbet, mint azt, hogy engedtessék meg nekik síppal, dobbal, trombitaszóval elvonulni szabadon, fegyveresen; magukkal vihessék lovaikat, igavonó marháikat, társzekereiket, minden azokon lévő jószágaikkal egyben; és aztán az ország határaig a király költségén élelmeztessenek, elláttatván mindenféle jóval.

Gondolhatni, hogy megelégedtek volna vele, ha utoljára fegyver nélkül, szekér nélkül, még a trombitát is itt hagyva, magát a puszta irhát elvihetik szárazon a maguk országába.

Hanem a királynak gyönge szíve volt; azt mondta mindjárt az első felajánlásra, hogy «dobzse.»

A bajorok, a svábok síp, dob, trombitaszó mellett vonultak el a feladott Fehérvárból, minden butyrostól, társzekerestől, s a fekete sereg szeme közé nevetve álltak odább a sok összehordott prédával, a mit hét vármegyéből betakarítottak.

Nem is szeretném, ha azt a káromkodást le kellene irnom!

Ekkor az egyszer juthatott volna a fekete sereg busásan pénzhez, az is a porba esett a szájából. Nem is látott aztán többet pénzt soha.

Pedig az a sereg ahoz volt szokva.

Mátyás király idejében fizették rendesen; s ha csatába vezették, ellenség földére jutott át rendesen; ki is tartotta ott magát rendesen.

Most pedig hazajött koplalni.

S még ha haza lett volna, a hová jött!

De a fekete sereg legnagyobb részt cseh zsoldosokból volt toborozva, kik jó katonái annak, a ki őket jól tudta tartani.

A mi magyar volt közöttük, arra is elragadt a sereg szelleme. Zúgolodó, követelő banda lett belőlük; a minek legrosszabbul esett az, hogy nem olyan földön jár, a hol szabad volna magát ellenségképen viselni.

De legzúgolódóbb volt valamennyi katonája közt maga Sándor lovag. Minden pénzét kiosztotta már emberei között, abban a reményben, hogy a legközelebbi zsákmányból kárpótolja magát, s nem kerül visszaszerzésre a sor.

Olyan világ volt, mikor a királynak sem volt soha pénze.

Sándor minden idejét tábori fáradalmak közt töltötte; és a milyen gyanakodé természetűvé lett: látta, mint hervad el eddig szerzett babérkoszoruja levelenkint, hogy fog még ez örök zöldnek hitt leveleken is amaz asszony átka.

Csak három éve mult még Mátyás király halálának, s a győzelem koszoruzta hadsereg, mely egykor az osztrák hadakat összetörte, mely zászlóit a meghódolt Bécs ormára tűzte ki, a világ csúfsága, az ország átka lett.

A gyönge király lágy kezei nem birták emelni a rámaradt fegyvert, a fekete sereg nem vívott már diadalokat az ellenségen, csak békés földmívelők tanyáit pusztitotta. Elkésett a harczból; rest volt a viadalhoz; kifogott vezérén és beszennyezte régi szép hírét.

Dóczy Sándor napról-napra érezte amaz asszony átkának teljesülését. Mind az ő jó híre, mind seregének dicsősége enyészetnek indult.

Egyszer ismét kinálkozott számukra az alkalom a régi becsületet visszavívhatni.

Ali bég, szendrői basa, betört Erdélybe s végigpusztítá Olt kies vidékét. A fekete sereget küldték Erdélybe, hogy verje ki onnan a törököt.

Erdélyben is nagy volt a viszálkodás, egyik főur a másikat szorította ki a vajdai székből, a melyik belejutott, az meg nem sietett oda, mikor szűk volt az állapot. A török rabolhatta az utasokat kényelmesen.

A szegény szászok, székelyek ugyan imádkoztak mindennap háromszor is, hogy hozná az Isten már azt a fekete sereget az ő megszabadításukra.

A fekete seregnek azonban még egy kis dolga volt útközben. Szeged alatt tanyáztak már: Szeged akkor leggazdagabb város volt az országban, semmiféle ellenség sem járta még. A feketék gondolták, hogy hadd ismerjenek meg a szegediek legalább egyet, pihenést tartottak Szeged alatt, megmarasztalva magukat kelletlen vendégeknek.

Az erdélyiek, a hazai vezérek egyre izengettek nekik, hogy jöjjenek már, menjenek már, de ők csak nem mozdultak, még egy kis dolguk volt, a szegedi polgárok elásott fazék pénzeit felkutatni; néhol nehéz is volt a munka, mert a gazda sok torturát kiállt, mig kivallotta, hogy hova dugta el a pénzét, néhol meg az egész tanyát le kellett rombolniok, hogy a befalazott kincsekre rátaláljanak s aztán verekedés nélkül sem ment mindig a dolog; a szegedi nép nem érti a tréfát, ha fejszére kaphat, nem nézi, ki visel uniformist, tehát azokkal is kellett valamit eligazítani. Fel is kellett mindennap gyujtani a várost, hogy a népet megijeszszék, s aztán megint el kellett oltani a tüzet, nehogy az egész város leégjen. És ez mind sok dolgot adott.

A szegény székelyek és szászok egyik követet a másik után küldözték Dóczy Sándorhoz, hogy jöjjön már, mert megeszi őket Ali bég.

Sándor lovag ment volna is szívesen, de nem tudta megmozdítani a sergét helyéből. Mind csak a holnappal biztatták egymást.

Végre aztán a szegény székelyek, szászok azt mondták: «segíts úram Isten, segíts te jó öklöm!» s kardra, kopjára kaptak, Telegdy István alvajda vezetése mellett útját állták Ali bégnek, s csak amúgy parasztosan, minden tudomány nélkül úgy elverték, hogy Vörös-Toronyig meg sem állt, kezükben hagyott minden zsákmányt, két ezer foglyot, két ezer agyonvert törököt, számba sem véve, a kiket a vizbe őltek.

Ők tehát elvégeztek a fekete sereg nélkül mindent maguk, még lábnyomát sem hagyták a törököknek Erdélyben, a mit bottal üthessenek a feketék.

De már ez szégyen, gyalázat volt.

Kinizsi nem tűrhette tovább. Alá volt írva az ítélet, hogy a fekete seregnek le kell törültetni Magyarország földéről.

Ugyanaz a vezér, ki őket annyi diadalra vezette, lőn megbízva, hogy temettesse el őket.

Még javában ott dőzsöltek Szegeden, midőn a király lovassága megérkezett, s minden izenetadás nélkül riadót fúvatva, rájok támadt.

Hanem a feketék régi tapasztalt legények voltak. Akármilyen nagyon nekiadták is magukat a dőzsölésnek, arról az egyről soha sem feledkeztek el, hogy táboruk közepében szekérvárat állítsanak fel.

Ezúttal nagyon is erős váruk volt. Ezer szekeret adtak alájuk, hogy gyorsan érkezzenek Erdélybe, azokat a szekereket ők úgy állították körbe, hogy rúdjaikkal mind kifelé álltak, a hátulsó tengelyeikkel pedig összeértek, és saraglyalánczaikkal össze voltak kötve; úgy, hogy ha a lovakat a szekerek elé fogták s a lánczot megoldták, egy pillanat alatt fel volt bontva és útnak eredt az egész szekérsáncz, ha pedig kívülről akart betörni az ellenfél, az semmiképen sem birta a szekérkört megkezdeni.

Az első meglepetés után rögtön minden oldalról e szekérvárhoz futottak a feketék. Nem volt annak nyílása sehol, mert mindenünnen fel lehetett rá kapaszkodni, s ha egyszer a szekéren fenn voltak, a leghatalmasabb csatahomlokot képezték, a honnan egyenlő magasságról verekedhettek a lovagokkal.

A királyi lovasság ugyan, a kit a sánczon kívül kapott, azt társai szemeláttára lekaszabolta, hanem azután, hogy magát a szekérsánczot támadta meg, abba sehogy sem bírt betörni, különösen lóháton, gyalogságot pedig nem hoztak magukkal.

Háromszor is megkisérté a lovasság a rohamot, de soha sem tudott dárdahegyig jutni, a kiálló rudak még kaszákkal is el voltak látva.

Dóczy Sándor az ismételt rohamok alatt megismerte a lovasság vezérét, Bakács Simont, s a vezérek átkiabáltak egymáshoz.

– Mit jöttök ránk?

– Megfenyítünk rablástokért.

– Ti nagyobb rablók!

– Mi erősebbek!

– No az majd elválik! kiáltá Dóczy Sándor, kiben a dölyf volt már megsértve. Azt vélte, ez csak valami vezéri versengés ő ellene. Bakács mindig ellensége volt: nem ritka dolog, hogy egyik magyar vezér a másikat megtámadja; hisz János herczegnél adták a példát.

Azért is, a mint a királyi lovasság a harmadik rohamot is hasztalan kisérté meg, s felhagyva a további ostrommal, az elfogott feketéket, kiket a városban kapott, a szekérsáncztól két nyíllövésnyire sorba felakasztatta, s aztán kezdett Halas felé vett irányban lassan eltávozni: Dóczy összehívta hadnagyait s felszólítá őket, hogy ne engedjék ezt a gyalázatot magukon száradni; álljanak boszút a kivégzett bajtársakért. Azok ugyan lovon vannak, de ők meg szekéren, s ha egérutat kapnak is egy ideig, majd következik az áldott halasi homok, a hol könnyebben haladhatni gyalog, mint lovon; utól fogják őket érni és véres boszút vesznek rajtuk.

A tervet hangos ordítás helyeslé. A szekérvárat szétbonták, az egész sereg tengelyre űlt, s kezdték üldözni az előre haladt lovasokat.

A hogy Dóczy Sándor megjövendölé, a halasi homokpusztánál már utólérték a lovasokat, kik csak léptetve haladhadtak előlük a süppedő fövényben.

Itt ők is leszálltak szekereikről s csatarendben utána eredtek ellenfelöknek.

A tér kedvezőtlen volt minden lovassági működésre. Az a sivó homokpuszta tele van buczkákkal, mik a lovasság hadrendjét széttörik, törpe nyírfa- és boróka-erdők állják mindnütt útját, a ló csülkig dagasztja a homokot, s nem bírja hátán a lovagot, itt a gyalog katonának van előnye.