Part 22

Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett máskép lenni. Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, a mi enni való, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz mit enni, majd odább mennek.

– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam meg; alig egy pár órája, és már soh’sem látom többet.

– Nászasszonyom! csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram; nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk, hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a veszedelmet, a mi most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a pinczekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni inni valót; mindent készen találjon az ellenség. Az ólból kifogok egy mangaliczát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig, mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék szép kegyesen; majd talán az úr Isten, ha mást nem is, de kegyelmedet megsegíti.

Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott s leült a belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba s lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Pesze, a henteslegények mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánynyal küzködni, s az mindig ledobta a hátáról, mikor már fogta volna a fülét.

– Oh, uram Istenem! sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram, csak most toppanna ide az a Lajos gyerek.

E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek egymásra.

– Te vagy, Lajos fiam?

– Ide menekültem, apám.

– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az attilád, mert összetéped.

Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint a hogy a gránát, meg a kozák, meg a sok nádkerítés összetépte.

Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az ártányt, melynek aztán vérét is vették.

E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.

– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat s állj be hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.

Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanuskodott gazdájának hivatala felől.

– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?

– Nem a. Csak a disznótól van.

Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta. Sárikának kellett bizonyítania, hogy nem álmodik.

A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.

– No, hanem most már Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én kommandirozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent akképen cselekedjél, a hogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a kommendánsod!

Kondor uram tehát így kommandirozott:

– Te fiam odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a süldőt, a hogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a konyhában. Én meg magam majd kiállok az utczaajtóba, s fogok magamnak az ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.

A páterfamiliasz intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő maga kiállt az utczaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének észrevenni, hogy meg van sebesítve. «Csigavér!» mondta Kondor uramnak, mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi. Majd beheged.

Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a harczi áradat az ő utczájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának mindjárt muszkatisztet.

Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak a mint a tiszt megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt «wutki» a mennyi kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvéd-falára, mint a varjuk a háztetőre, s várták a további parancsolatot.

Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A familiáját ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez az asszonyom.

Németül történt az értekezés. A muszka tiszt is törte, Kondor uram is törte benne a közös ügyet.

– Hát az ott kicsoda? kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.

– Az a henteslegény, felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette nászasszonyát, ki úgy reszketett mint a kocsonya, s alig talált meg valamit abból a kevés német szóból, a mit a pesti vásárokon egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele. Annyit még is megértetett ő nagyságával, hogy leánya nem jöhet be a konyhából, mert jó ebédet akar főzni.

Kondor uram pedig elébb az urságot megkinálván szilvoriummal, aztán egy egész hordócska törköly-pálinkát fogott nyalábra s kivivé a kozák uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.

Mikor azokat megitatta és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:

– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz. Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.

– Tyhü! lánczhordtát! fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. Ezzel hát ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.

Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de nagyhamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll előtte a kis kupiczába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még csak hozzá sem nyúlt.

Tán azt hiszi, méreg van benne?

A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert a mint előjön a szolgáló, hogy a vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:

– Hát az ötödikre miért nem terítenek?

Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint a ki nem értette, hogy miről volt szó.

– Ki legyen amaz ötödik?

– No hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.

– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a háznál.

– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember együtt egyék velem annál az asztalnál, a hol nekem tálalnak.

– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk az étel közé? szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.

– Én azt hihetem, a mit akarok; pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt; én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, a kinek az asztalához leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.

– De nem a magyar emberek! Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt úrral, az asszony, én magam, és a leányzó; a ki az urat meg akarná mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.

– Az arra nézve mindegy lehet, a ki el van rá szánva; két-három emberrel több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a ficzkó odakinn azt keverhet a hús közé a mit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm, hogy minden ételből ő vegyen legelőször. A ki valamiből nem eszik, azt rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.

Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.

– Na fiam, Lajos, monda odakinn a fiatal honvédnek. Benne vagyunk a hinárban nyakig. Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki, s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa ő kegyelme, miként nincs benne nadragulya.

– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.

– De nem azt teszed most fiam, a mit magad mondasz, hanem a mit én mondok. Tehát bejösz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet, mintha prókátor volnál, aztán a saját irásodra kellene mondanod, hogy nem ismered. No egyszóval, te ne érts meg semmit abból, a mit az beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No hát fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a speisczedlit elédnyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig a vitéz honvédkapitányt.

Lajos megigérte, hogy vigyázni fog magára, s a mint Sárika feltálalta a levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére neki szánt helyet az asztal végén.

A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, a meg csak jámborul belenézett a tányérjába s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.

Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az ő legényére s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az ördögöt s ide hozta a házhoz azt, a ki Lajossal csak az imént verekedett odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.

Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy megkinálta a párolgó gulyáshúsos tállal: «tessék!»

– Hát az mind az enyim, a mivel kinálnak? kérdé a tiszt, mosolygásra fordítva mérges ábrázatját.

Sárika biztatta, hogy «igen is, csak tessék».

– Akkor az a kéz is az enyim, a mi a tálat tartja.

Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megenni való.

Mire a tiszt esküvel állítá, hogy a szép kinálkozó maga is egészen megenni való.

Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérgett evett mint paprikát a gulyáslében.

Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán hogy maga is segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.

– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!

– Megveszem tőle! hogy adja? szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.

– Azt nem adják nálunk pénzért, viszonzá Sárika büszke elpirulással.

– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön hozzám lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.

– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.

– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka tud szeretni.

– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.

Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát, – megfelel ám ez a leány magáért, nem kell félteni.

Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hizelkedjék eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz kisérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét nem hagyta kitörni.

Következett a második kisértet.

A kozák tiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett, mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.

– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreczeni suhanczokhoz, szép galambom; a kik itthon ülnek a kályhasutban, mikor ottkinn a magyar sereg harczol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas ficzkó, mint az ott az asztal végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik. Konty való az ilyen embernek, nem feleség.

Kondor uramnak ez alatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát, nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, a mi nem megenni való.

Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.

A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen Lajosnak kezdett beszélni.

– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal, vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség, csak ő sokat zabálhasson s csak ő jól meghizlalhassa magát.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.

Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva, tekinte kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, a mik a szónál is jobban elmondták neki: «oh, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, a mit mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!»

Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán szörnyű szorongattatásában.

Lajos azonban nagyon jól viselte magát; a míg a kozák tiszt szidta, mint a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott el az arczán.

– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram, szólt Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz kisértést is kiállotta.

– Elég hiba, ha nem tud, veté ellene az orosz. A magyar nem akar tanulni semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, a mit ő nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a háborúban is, ha franczia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem birtak volna helyt állni.

– Ah, uram, azok nem voltak franczia tüzérek! vágott közbe hirtelen Kondor uram.

– No bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly pontosan, oly hidegvérrel lőttek, a hogy magyar nem fog tudni soha. Oh, uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a franczia kormány küldött ide tüzéreket.

– De uram, az nem valóság! bizonyozott Kondor gazda; én jobban tudom, én ismerek akárhány, azaz, hogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most mindjárt ő fog valamit kitálalni, a mi nem megenni való) azaz, hogy én olvastam a neveiket a «Közlöny»-ben, mikor kineveződtek.

– Ah, az nem bizonyít semmit. A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy magyar neveket adott nekik, de francziák voltak. Francziák, ha mondom. Az a ficzkó, a ki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a Szen-Klú-i iskolából való, mint a hogy én itt ülök. Egy lövést sem tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga állt az ágyúhoz és czélzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt. Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb vitéze volt seregünknek, mondhatom.

Lajos arcza e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor sem szökött a vér az arczába; tudott parancsolni magának.

Az orosz folytatá a kisértést.

– S még ezután az én francziám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy franczia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó szárnyon elveszett az ütközet, az én francziám észrevette, hogy elveszté az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a lováról, s ott, a hol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak franczia tehette. Hogy mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben, hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.

De már kezdett a Lajos arcza lángvörösre válni.

– Én minden áron el akartam fogni ezt a tisztet, folytatá az orosz. Szükségem volt élő tanubizonyságra, hogy a magyar hadseregben franczia tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzér tiszt alatt rossz, fáradt tüzér ló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte keresztül jó ezer rubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt bukfenczet vetettem. Ily vakmerőségre csak franczia képes. Ha magyar lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.

– Elég volt! ordíta az ifju honvéd, s kirugta maga alól a széket és olyat ütött öklével az asztalra, hogy a hány tányér, a hány pohár volt azon, mind tánczra kerekedett.

Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.

Elég volt!

– Elhallgattam, kozák! hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkre lőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, a mit kaptam, még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, a mi jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, a mit a halál lábai alól szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér arab lovadat, piros serénye volt, úgy-e? És most kiáltsd be kozákjaidat, hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!

A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arczán valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta kardját oldaláról s székéhez támasztotta.

Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz, vállára tette kezét s halkhangon így szólt hozzá:

– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk…

A lengyel híven szavát tartá; a míg az oroszok Debreczenben tanyáztak, nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:

– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza, akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy. Tartsd magadat, míg elmulik a vész.

A vész, tudjuk, hogy nem mult el.

Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, a ki le nem roskadt a türelem keresztje alatt.

E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a henteskést az ügyvédi diplomába.

«A kit a két keze el bir még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyülölt birákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, a mi apám volt.»

S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.

Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne.

Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van becsülete és megelégedése.

És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya még sem lett tekintetes asszony! a mitől úgy borzadt teljes életében.

És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debreczen városában, s ismeri mindenki azt a férfit, a ki, ha a világ fel nem fordul, most talán városbirája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán tábornok lehetne; de a ki most mégis több mindazoknál: – mert most boldog ember.

A FEKETE SEREG.

Történeti elbeszélés.

«Meghalt Mátyás király, oda az igazság!» kiálta fel a nép a nagy király halálával.

S Mátyás király azóta még mindig nem támadt fel.

Hogy is támadna fel, mikor olyan mélyen eltemettük! Egész Magyarországot, mit ő fölépített, rombadöntve, sírja fölé hordtuk: az alá temettük; – még most is temetjük.

Beszéljünk el egy történetet azokról a híres sírásókról.

I.

Dombay Ferencz, Mátyás híres fekete hadának fiatal hadnagya, a nagy király halála után is hű maradt a meghalt királyhoz, annak egyetlen fiához, Hunyady János királyfihoz, kinek Isten és emberek előtt igaza volt a trónon ülni dicső atyjának halála után.

Mi volna most ez a Magyarország, ha úgy történt volna? Kinek könyörögne mostan egy kis szabadságért? Melyik tengerpartnál volna most határa? Kivel cserélne most széles e világon?

Dombay Ferencz azt hitte, hogy magyar embernek az a kötelessége, hogy a milyen messze a lélek elrepülhet a jövendőkbe, olyan messze gondolkozzék hazája boldogságáról. Nem csoda, ha rövid ideig élt; nem hagyta magát megtanítani arra a bölcseségre, hogy minden embernek a legelső kötelessége, hogy a hazájától a maga gyomrának mentül többet elfoglaljon, az unokák hadd sírjanak.

Ott lakott Dombay a királyi palotában, melyet akkor a királyfi tartott elfoglalva; s bizony szerény kis szállással beérte. Ha elhelyezte csatlósát, nőcselédjét, úgy jutott, hogy maga egy szobába szorult össze feleségével, leányával, agarával és sólymával.

De hát mikor a feleség olyan hű volt, a gyermek olyan kedves, az agár olyan okos s a sólyom olyan kezes, hogyne fért volna meg velük a fiatal vitéz. Nem is unatkozott; tudott latinul, fölhozta magának Mátyás király könyvtárából a pompás kapcsos könyveket, a mik most a stambuli szerály könyvtárában penészednek, s tanult belőlük hagyományos bölcsességet. A feleség a szövőszéken ült s tarka csinvat mintára abroszt szőtt maga-fonta fonálból; olyan volt az, mint a selyem: királyok ebédelhettek volna róla; kivált az, a ki nem sokára következett: az a Dobzse László, a kinek a mészáros nem adott hitelbe húst.

A kis leány pedig a földön mászkált apja lábainál, s a mi nagy betűket az apja térdén fekvő nagy könyvből ellesett, azokat krétával a padlón utána rajzolta, s aztán oktatni kezdte a figyelmes agarat, hogy ez az A, ez meg az Ú; – az agáron nem igen fogott az; pedig ő már vén bolond volt, a gyermek még csak három esztendős.