Part 21

– Ne izéljen az ilyen izékkel nászasszonyom! Azt maga nem érti. Katonának ott kell lenni, a hová parancsolják. Annak nem parancsol sem apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.

Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könyező arczát, s azt zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.

– Azért sem látszik, tromfolt vissza Kondor uram. Mert én ugyan nem hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam ime: – azzal kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. Gondolván, hogy a katonaember szomjas ember, s nem kivánja, hogy az egerekkel együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy óránk van az együttlételre, azt használjuk fel okosan. Már pedig okosabb dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.

E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést nyert. Sárika futott a konyhába s pár pillanat mulva a kellemesen biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelhez jó kivánsággal készülnek.

Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egy órai szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett, csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restelte azt nagyon. Miért is széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy poharat s unszolta, hogy üljön le hát és igyék.

Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nem igen mutatta szomjas voltát. Csak félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.

– Józannak kell maradnom, – tüzér vagyok.

S a mint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a pillanatba egy ágyulövés hangzott a távolból.

A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.

– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene lennem.

Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.

– Csak nem akarsz rögtön elmenni? sikolta Daczosné, elállva útját az ajtó előtt. Hol van még az óra?!

Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édes anyját, s fülébe súgta: «nem sokára visszajövök».

Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül sietve megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy, majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt az utczára kikisérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az úton ráér elmondani.

Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utczaajtóból: «ejh mit! nem szabad katona után könyes szemekkel nézni, mert elfogja az ellenség!» azután sietett Lajost utólérni.

Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:

– Kedves apám uram, azt a reggelit, a mit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyulövés nem csal, azt kell hinnem, hogy előörseink már találkoztak. Meglehet, hogy nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza. Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. A ki katona, az verekedni fog tehetsége szerint, a ki pedig nem az, az maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyunak. Ha az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább megy. A csatatéren van, a ki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apám uram nyugodt.

Kondor uram pedig épenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.

– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debreczenbe? Ide, Debreczennek a közepébe? Soha sem esett még hasonló szégyen ezen a városon. Hiszen czipóval agyondobáljuk őket.

– Az nem lehet, apám uram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget dobáljuk őket, nem is czipóval, mégis sokan vannak. Csak a mint mondtam. Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál, hogy valami baj ne essék.

– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)

– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.

– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk valamennyien a tanyára.

– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.

– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?

– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem birunk mozdulni.

– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el együtt!

Lajos most katonás állásba helyezte magát s vezénylő hangon kiáltott az öregre:

– Semmi okoskodás. A mint mondtam, úgy kell tenni. «Jobbra át!» aztán «indulj!»

Az öreg megtanulta nemzetőr korában a subordinátiót. Erre a katonás parancsra ijedten szalutérozott, megfordult és hazament. Hátra sem mert többet nézni leendő veje után.

Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, a miket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.

Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvencz eledelét, a köny kicsordult szeméből.

«Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzesz te mostan? Ki fogja a te süteményeidet elkölteni?» sóhajtá magában és iparkodott mosolyogni.

Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem a kik a halál számára aratnak. A magas kukoriczaültetvények között szerteszét villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.

Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Ujvárosnál táborozott; a magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két ellenséges had alig három mértföldnyi síkság által volt elválasztva egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.

Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sürű kukoriczaerdő lepte, mely még jobban elrejté az ágyukat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek feladata volt rejtekben maradni.

A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte után azzal bízta meg, hogy kúszszék fel a dombra és távcsövével kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, nesztelenül térjen vissza és tudósítsa a látottak felől.

Lajosnak a tengeri sorok között csúszva kellett előhaladnia a legutólsó kukoriczasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupacz tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat. Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni, ágyudörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a fel-feltünedező, majd előre, majd hátra haladó porfellegeket. Azok ott lovascsapatok, a mik egymást üldözik vagy csalogatják.

A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen a közelgő porfellegek felé, nem sokára azokból sem látszott egyéb egy távozó poroszlopnál, melyet egy forgó szél felkavargatott az égig.

Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.

Beletelt félóra, míg a két, egymáshoz közeledő poroszlop összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.

Ez nem tartott sokáig; néhány percz mulva a porfelleg ismét kétfelé vált s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.

Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.

– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az ujvárosi úton, rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság üldözi őket.

– Jól van, mondá az ütegparancsnok. Most adja ön ide a távcsövet s fogja ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.

Az a másik perspectiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jól esett neki, ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett. Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.

Oh! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés! Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujoncz katonának erre a hangra kapja meg a szivét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul a világ, vagy vérbe vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor, előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.

Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal ficzkó, ki ott az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonkint metélve kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.

Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő kanóczokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.

Nem sokára láhatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonkint vonult vissza.

Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin dzsidás ezred volt az.

A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a négy század huszárt a várostól elvágják.

– Kár, hogy homloksorban közelednek, szólt Lajos a tűzmesterhez, milyen derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.

Ezen a kivánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.

Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a szőlőkerti ütegtől, onnan hat fontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre felbukott hol egy ló, hol egy lovas.

– Mi ez az idvességre, dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy kergeti el a másik üteg kezeügyéből az ellenséget.

Az orosz lovasság azonban erre nem hogy visszavonult volna, hanem kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig a szőlőkerti üteg ellen fordult.

Most láthatta őket Lajos oldalt fordultan, egészen kapóra.

Az ágyuk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s a mint a lövés után elkapta a szél a füstöt, a sikon csak egy összezavart futó lovastömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat, halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak nyerítése, a kinlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor meghallani?

E csapás után a dzsidás ezred másik fele is megfordult, s összetört szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arczczal fordultak elleneik felé, s üldözőkké váltak.

Most kezdett fejlődni az ütközet.

Az orosz lovas-osztály mögött lassankint felvonult két gyalog hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták a tüzelést a magyar harczvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran fogadák el a kinált vitézi próbatételt.

Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harczban nekünk maradt.

– Fel a dombra! hangzott a parancsszó. Most nem rejtekből, hanem szemtől szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen. Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!

S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztül tüzesednek a sürű lövés miatt, a föld köröskörül fel van már szántva az ellenség golyóitól; egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.

A tüzér-tisztek mind lovaikon ültek, legjobb czéltábla az ellenségnek.

Lajos szivarra gyujtott, úgy osztá parancsait.

Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a kettőt érte a szele.

Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.

A kozákok vezetője fehér arabfaj lovon ült, melynek sörénye és farka pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok vezényelte, kinek almásszürke lova volt, legrosszabb szín a ráczélozónak.

Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.

Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden granátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranását hallották, egyéb kárt nem tett.

Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét épen Lajos ágyúja fölött az orosz granát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az egész világ szakad rá, s mikor felocsudott, azt látta, hogy a földön fekszik.

Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott granát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hosszú karczolással hasítva végig a bőrét.

Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csak hogy csont nem tőrött!

– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen; mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz, megtöltette golyóra.

Ez a golyó az ellenséges granátvetőnek volt szánva. Lajos czélba vette az ellenfélt s nyugodtan irányzott felé.

Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kiséretével, s kalapot emelt a győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.

A mint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: «annál jobb, ha te is jösz!» s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette czélba.

– Tüzet! vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind a két lábát elhordta a golyó.

A mint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában az elszörnyedés zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása hangzott fel: «előre! előre!» harsogott végig, mint az erdők sudarain végigzugó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg az ellenséges had arczvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előre vontatták. Előre! előre!

Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a perczben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott s az egész üteg Lajosra maradt.

Csak előre!

Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az ellenség felé. Eddig nyolczszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a tüzelést. Két ágyú kartácscsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele golyókkal rombolta az ellenség ütegét.

Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott az oroszok hada, s ilyenkor utczákat seprett közöttük a jól irányzott kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta azt saját harczai között.

Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.

– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobb szárnyat tönkre tették. Maga Paskievics negyvennyolcz ágyúval nyomult Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.

– Megértettem, szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altisztnek, hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az ütközet eseményeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon tova, a város felé.

– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobb szárnyon fut, a ki merre lát. Ti előttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra pajtás, mert te magad is meg vagy sebesítve.

A futár figyelmezteté Lajost összetépett attilájára, mely alól az ing véres rongyai látszottak elő.

Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.

Nem tesz semmit! csak karczolás.

– No hát, Isten veled! én megyek a tábornok után.

A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nem sokára eltünt.

Hanem Lajos, a mint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre, hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.

– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! kiálta daczosan; s visszavágtatott arra a helyre, a hol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harczi riadalban el ne szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldult homokban.

Vakmerő kisérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk, hogy jól hallhatá, a mint a kozákok diadalmámorukban az orosz hymnuszt énekelték, egy-egy «hurráh» kiáltással a trombitaszót is túlharsogták. És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a porondban.

A föld úgy dübörgött már a közeledő paripák lábai alatt.

Lajos már arczaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elől lovagolt őrnagyuk, egy széles képü férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros sörényű fehér paripán, a mi Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet alatt, hogy szerette volna – lelőni.

Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s egy pattanással nyergében termett.

A kozákok alig voltak már ötven lépésnyire mögötte.

Most aztán sarkantyúba kapta lovát s igyekezett előre küldött ágyúit utólérni.

Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most alatta; arról fittyet hányt volna minden üldözőnek. Ez a másik csak egy közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva. No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőtetett nyargalástól, s azok elől még elmenekülhetett; hanem az a szép piros sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét, pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.

Mikor húsz lépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört németséggel:

– Add meg magad!

Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: «cserélhetnék csak veled lovat, majd én fognálak el!»

Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött, újra rákiáltott keményen:

– Add meg magad!

– Majd mindjárt, felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, czélzott, s nyargalva, nyeregből rálőtt üldözőjére.

A lövés után a szép fehér arab mén hirtelen két hátulsó lábára ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.

Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről feltápászkodó őrnagyot s «szerencsés utat» kivánjon neki.

A kozák lovak elől könnyű volt már elmenekülnie.

Többet vissza se nézett feléjök, míg a város alá nem ért, ott meg már annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.

A város főutczái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű menekvők összezavart tömegétől. E tömegen keresztül nem volt reménye Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok; azért egy mellékutczát választott, hogy mint a ki igen jártas szülötte városában, majd eléjök kerül, mire a főtérre fognak érkezni.

A mint Lajos egy mellék utczán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatánál egy csapat kozákkal találkozik szembe.

Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelől bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utczák tömkelegében s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttára megdöbbenve, mint az maga, a mint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak.

Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, a kik ellene jönnek? hanem a mint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? a kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha korcsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyél-ütéstől.

Egyszer aztán eltört a kardja. No most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, s mind a ketten lovastól hanyatthomlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Biró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában épen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, a mik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.

Igy is tudta az útat Debreczenen keresztül. Mikor kis botos volt a kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta, hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette hogyan? Vagy azok is ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előre siettek. Az volt a terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, a míg az orosz sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.

E közben Debreczen minden utczája megtelt már a riasztó rémséggel. A magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.

Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény azt sem tudta, hová legyen? Egyszer a pinczébe, máskor a padlásra akart bujni, s szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.