Part 20

A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még karcsú és vont arczú, de egészséges szinű gyermek. S a gyermekek most is nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.

Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát: felöltötte duzmadt ujjú selyem réklijét, feltette fejére tornyos főkötőjét, a mire 35 rőf csipkét varrott fel a debreczeni masamód, s átrontott a szomszéd urához, épen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt nagy kegyetlenül, a miért az akként állt boszút, hogy a szomszédasszony beszédének bevezetéses teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.

A míg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy Évát minő czélra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan mint a másik, és az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy a kinek az Isten egy talentumot adott, használja fel azt az egyet, a kinek pedig tizet adott, használja mind a tizet…

– Au bau-bau! ásított közbe egy czifrát Kondor uram, mind tudom én azt már a bibliából! S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.

De hirtelen kiment az álom a szeméből a mint Daczosné asszonyom egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.

– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább taníttatom, hadd legyen végzett ember.

Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram. Fel is ugrott a lóczáról, s elkezdett a szobában végig járkálni, utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt s nagyot sóhajtva, ekként szólt:

– Hát aztán miféle szerzetnek akarja kigyelmed kitaníttatni?

Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit végre csak nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne rá nézve, ha pap lenne.

– Pap ugy-e? szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. Hát vegye a krétát szomszéd asszonyom és rója a zsoltár táblájára, a hogy mondom. Lajoska most 16 esztendős, és biennis diák; mikor sexennis diák lesz, akkor lesz husz; akkor elmegy akademika promóczióra; mire visszajön, lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vén leány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze: ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony nem veszi feleségül egy debreczeni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló fiatal csemetéi?

Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység; sírva fakadt, s azt kivánta, hogy inkább sülyedjen el mind a két ház, a hogy van, mint hogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát mondjon Kondor uram valami okosabbat.

Kondor uram pedig odavágta az asztalhoz bagó süvegét s azt mondta, hogy:

– Inkább legyen belőle prókátor, mert azon leghamarább általesik.

Daczosné asszonyom csakhogy meg nem csókolta erre a szóra.

– Hiszen Lajoska maga is az akar lenni! Böffenté ki örömében a titkot.

– Az akar lenni? szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette fejére s odaállt az ablakhoz és kinézett az utczára és folyvást csóválta a fejét, mintha az egész utcza tele volna pilinczkét játszó gyerekekkel, s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.

– Hát csak prókátor akar lenni? szólt visszafordulva szomszédasszonyához.

Annak a főkötője pedig erősen bizonyítá, hogy – «az ám».

– No hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreczeni prókátor.

– Miért ne?

– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan czímekkel illetnék fülem hallatára, a miket nem szeretek.

– Micsoda czímekkel? pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést vélt ebben felismerni. Mit ért ez alatt?

– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, a hol én lakom, a leányomat «tekintetes asszonynak» hívnák.

Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentes boltot.

Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitünő volt; aztán felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre jurátusnak; husz éves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a neve.

Ez történt 48 közepe táján.

A fiút épen haza várták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor uramhoz.

Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.

Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia: kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem épen ágyú: tüzérnek állt be a legény!

No iszen lett erre a szóra sírás-rívás odahaza!

Daczosné asszonyom épen nem úgy fogta föl a dolgot, a hogy a költők, meg a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska neki egyetlen egy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az egész szép világ!

– Katonává lenni! az egyetlen egy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna, naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelid volt, jó volt, itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifju! Tükre lehetett volna a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke, hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon közbakancsosnak, a ki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldséges kosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz kitlit öltse föl rá, s a szép lakkos ujdonat új topánkáját fölcserélje azzal a csunya fontos talpú bakkancscsal, a mit nem is az ő lábára mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni, mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlen egy Lajoskám.

Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom, csak az lett légyen, a ki hallgassa.

Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül nézte ezt az esetet.

– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való. Most veszedelemben van a haza, minden jó vérű fiatal embernek kardot, puskát kell ragadni, hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi, sohase látja többet. Azért kell épen a tanult fiatalságnak jó példát mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészinű attiladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a csákójuk piros lesz, azon is nemzeti szinű rózsa. Gyönyörűség lesz azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, mint hogy nekünk itten rusnya, idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, asszonynépek, menjenek majd férjhez a tülökorrú ellenséghez.

– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy máskép beszélne.

– No hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az enyim.

Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, a ki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem húzhatta.

– Nem bánom. Legyen úgy, mondá a szomszédasszony, letörölve könyeit. Én hát viszem Sárikát magamhoz.

– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz már most csak nekem van jogom.

A szomszédok tehát ilyeténképen kicserélték gyermekeiket.

Daczosné asszonyomnak természetesen jól esett, hogy özvegysége magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja; s Kondor uram naponkint rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a szemei.

– No már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?

– Hát mikor most láttam azokat az új honvéd-katonákat, a kiket itt keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram, teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakadt el az anyjától. De’iszen beszélhet én nekem szomszéduram arról a czifra kávészinű mundérről, a mit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi ruhája, mint egy vászon lebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan jár-kel a világban! Egész nap rájok foltoztunk Sárikával, s verset potyogtak könyeink a rongyos ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint a kinek legjobb kedve van. De mikor azt a nótát énekelték, a minek az a vége, hogy a szegény katona «csillagot néz vacsorára», akkor igazán elfacsarodott a szivem, s valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük. Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?

– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.

– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?

– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sánczoknál fekszik.

– Fekszik? kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.

– No ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.

Mert hogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának irja leveleit, az pedig a neki irt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki mi tűrés tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, a mit a tudós emberek egymás között irásnak neveznek, nem igen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig épen sehogy sem.

Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy ő kigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, a helyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szivét ne terhelje aggodalom.

Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert a mit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.

Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.

Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.

«Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoriczából, a mi igen jól ízlik a fris sertéspecsenyére, a mi úton-útfélen kinálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.»

E helyett pedig körülbelől ez állt valósággal a levélben:

«A sok sanyarúság után, a mit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, a hol megélhet az ember. Egy nagy kukoriczaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoriczával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.»

– Jól van! dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, a hogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kinálkozó pecsenyévé átváltoztatta. Tovább! – Sárika folytatta.

«Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgy, hogy a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon maradottakért.»

– A kegyes jó fiú! sohajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom. – Kondor uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát, mintha azt akarná neki mondani, hogy «te! ne igen hajigáld olyan messze a sulykot, mert majd észreveszik!»

Az állt tudniillik a levélben, hogy «már egy hét óta úgy szakad az eső, mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.»

Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, mikor Daczosnénak olvasott a fia leveléből.

Hanem következett azután valami, a hol neki is elmaradt a mást megtréfáló kedve; egyszerre csak összefutottak szemei előtt a betük, a mint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, még sem tudta élőszóvá változtatni, a mit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy Sárika most mindjárt sírva fakad s elárulja a jámbor csalást, maga vágott közbe:

– No hát nem látod, vagy nem tudod olvasni? «ma éjjel neve napja volt a generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk nagy illuminácziót, reggelig tartott a lakzi. Én fujtam a nagy trombitát, a mi annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal kinevezett tűzmesternek.» No hát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a levélről?

Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyunál, hol én szolgálok, három ember esett el; én helyt álltam emberül.

A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.

Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a tűzmester?

– No hát az, a ki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs; magyarázá Kondor uram.

– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.

Mert hogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia épenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna, hogy az ő fia ágyuk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még csak keserves világ!

Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborut is.

Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, bucsút vettek családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.

Lassankint még Daczosné asszonyom is hozzá szokott a háboruhoz. Egészen rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás kalappal lássa végiglovagolni az utczán, mint debreczeni lovas nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móczczal; koplalt szász vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt; segített városokat felgyujtani, s aludt aztán a leégett romok között; teleszedte kalapját golyóbissal, a mit mind rá lövöldöztek el, s eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.

És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint a miknél semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap Sárikával együtt; ez volt akkor a legátalánosabb asszonyi mulatság.

Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán hoztak róla. Nem igen volt postajárás. Debreczenben magyar kormány székelt, de a Tiszán túl czifra világ volt; mindenfelé portyáztak, verekedtek. Hanem aztán ha egy-egy futár a felső táborból odavetődött, az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől, ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.

Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból egyszerre olyan katona váljék, még pedig tüzér. Több csatában kitüntette magát, már hadnagyi rangot is kapott, még pedig érdeme után, nem barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál földalatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyustól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál hiján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarczali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyuit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe.

Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna el egy év alatt, mint a mennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt vett, mint katona.

És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya és leendő ipja.

Kondor uramnak különösen az tetszett leginkább az egész állapotban, hogy a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes asszony. Most minden ember «polgártárs», «polgárnő», nincsenek többé czímek. Nem is lesznek ezután. Minden ember azzá lesz, a mivé maga tudta magát megtenni. Az ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem foszthatja meg többé.

Lehetett-e más hitben valaki?

Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt is megtudták, hogy irt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a puskába fojtást.

Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délczeg egyenruhában. Valami debreczeni diák, ki rajzolni tudott, s most vele együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá; hanem azért Sárika mégis üveg alá tette és koszorút kötött rá örökzöldből.

Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.

Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.

A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól Debreczennek. Hanem hát ágyuval kellett maga előtt tisztogatni az útat, s nagyon sok útonállóval volt dolga.

Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok Debreczen fő útczáin; a ki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a muszkának ágyuval; ő neki meg a muszkák.

Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kivánhat magának az olyan ember, a ki a hátán viszi a borjút meg a puskát, meg hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg voltak főve ebben a pogány melegben, mégis csak megálltak, szembefordultak és harczoltak az ellenséggel.

A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony, leány: azt hitték, az ő ágyui jőnek.

Egyszerre haza érkezett, mikor épen nem várták; korán hajnalban, trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.

Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.

Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna, piros zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az attilának a színe alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helytt le volt szakadozva róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatlanúl ki volt szakadva, lábaira hosszú, czombig érő lovag-csizmák voltak húzva, azok is végig sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még ezt a sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az izzadságtól nem volt szine; s arcza fekete volt a napsütéstől és a portól, mint a sátoros czigányé.

Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arcz és dolmány, ott ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arczon a büszke öntudat és szeretet mosolygása.

E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult, átölelte két karjával, megcsókolta poros arczát, és sírt, mint a zápor.

– Isten áldjon, Sárikám lelkem; szólt a hadfi gyöngéden, ne érj most hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.

Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese arczát, nem csókolná-e meg azt a földet?

– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így, mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.

– Bizony, Sárikám lelkem, tiz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott veszett a vadkerti csatában.

– Boldogságos Isten!

Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanuló szobájába; hozott neki fris mosdóvizet, tiszta fehérneműt s aztán magára hagyva, sietett Daczosné asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.

Bizony, bizony, azt a napot, a mi akkor következett, talán jobb lett volna mindnyájunknak egészen el is aludni.

Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, sátkiáltozta a kerítésen édes apját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsipéssel odabenn, hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.

Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette és helyre igazította, de azután meg végkép leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.

– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból, dörmögé Kondor uram. Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.

– Hiszen majd lehet benne része! nyögdécselé a jó asszony. Majd estig, meg holnap, meg holnapután. Úgy-e, sokáig itt maradsz most, kedves, egyetlen egy fiam?

– Egy egész óráig, volt rá az igen komoly felelet.

– Oh, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.

– Egy óráig maradhatok, ismétlé Lajos, s arczán nem látszott semmi tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak, megöleljelek. Azután mennem kell vissza ágyuimhoz; ott a helyem.

– De biz innen nem eresztünk! szólt belecsimpajkózva fia karjába a hentesné. Innen ugyan egy tappot sem mégy, a míg ki nem beszéltük magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!

De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.