Part 2

A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.

A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni e követelő zsibajhoz.

Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre, két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók közönsége felé.

Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás, ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik, hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy óriási gólya.

Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási szörnyeteg.

E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.

Don Yaime megtaszítá könyökkel Don Alfonzót.

– Ez a te madarad!

A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha előveszi a búskomorság.

Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül lépni?

A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a hivatalos kérdőpontok özönét, az alatt fejét behúzta két szárnya közé, s nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és így állt féllábon a haragos alcade előtt.

Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.

– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék Ninifa!

Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve, minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok; hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.

Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve, lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a bohóczot.

Ninifa ott állt a nép feje felett.

Úgy tapsoltak neki, mint egy diadalmas hősnek.

És most mit csinál Chinchilla herczeg?

Hahaha! Chinchilla herczeg?

Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta énekelni.

– Most figyelmezz oda, mondá Don Manuel veje urának.

– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.

– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer hang a sorompókon. A sátormennyezetekben aggódva gondolák sokan, vajjon melyikünk lesz ez a Don Argosz?

A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:

«Manzanares kék vizébe Hullatják a jázmin bokrok Illatos virágaik. Manzanares kék vizébe Mártogatja fehér lábát Az apácza. Hahaha!

Manzanares kék vizében Tolvaj pontyok elkapkodják A fehér virágokat. Tolvaj mór jön csónakával És a vizből elragadja Az apáczát. Hahaha!

Sír a lányka és siratják; – Csak tanitvány vala ő még; Milyen angyalt veszt az ég! Mór nevet. Majd megtanitják Őt szeretni! Milyen angyalt Nyert a földnek! Hahaha!

De meghallja a sikoltást Hős lovag Chinchilla herczeg És meglátja a leányt. S szól: e drága kincs sem égnek, Sem pokolnak igy ne jusson! Hanem nekem. Hahaha!

Nyolczan voltak a berbérek, Mind erős, kemény kalózok, És Chinchilla egyedül. Csónakon ők, ez lóháton És elkezdte őket üzni Hős Chinchilla. Hahaha!

Vizközépen utólérte A kalózt jó lova hátán; A rabló nevette csak; A ki vizen csónak ellen Lóháton jösz hadakozni, De bolond vagy! Hahaha!

Hős Chinchilla dárdarudját Csónak oldalába döfve Felfordítja a kalózt. Nyolcz rablót ott hagyja veszni, S kihalászsza kengyelébe Az apáczát. Hahaha!

A reszkető szép leánykát Betakarja köpenyébe Úgy szállítja vissza őt. És hazáig nedves haját Hogy száradjon, melengeti Csókjaival. – Hahaha!»

A sokaság a refraineknél utána nevetett a bohócznak.

Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami nagyon nagy.

Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott hozzá:

– Hol van már Don Argos? Halljunk Don Argosról!

– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a románczot:

«Don Argos százéves ifjú, Neki minden tagja száz: Keze, lába és szeme. Százlábu az ütközetben, Százkezű az osztozásnál A Don Argos. Hahaha!»

Don Alfonzo itt már kezdé csinyján érintve találni gyönge oldalait.

«A megmentett szép leánynak, Kit neveltek szűz apáczák, Vőlegénye Don Argos. Eljön érte, el is viszi, És azontúl, nejét féltve, Százszemű lesz. Hahaha!

Őrzi szemmel, zárja kulcscsal, Várat épittet körüle, S maga benne a kapus. Halálhirét hireszteli S meggyászolja, csakhogy senki Ne keresse. Hahaha!

Don Argos az egérlyukra Is féltékeny; hátha onnan Jön elő a csábitó? Don Argos még a madárra Is gyanakvó, hátha az hord Izenetet? Hahaha!

Meglát egyszer bástya ormán Éjjel esett hóba nyomva Óriás madárnyomot. Ragad íjat, puzdrát, kopját És megindul üzni-verni A lábnyomot. Hahaha!»

A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet ismerni.

A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében, szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.

Közbe-közbe egy kicsit kelepelt is.

Azután gúnyos orrhangra csufitva dalát, folytatá:

«S mig az nyomot üldöz, addig Hófehér hölgygyel beszélget A Chinchilla herczege. S mire hazatér Don Argos, Nemcsak százszemű, hanem már Százszarvu is. Hahaha!»

A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a magas kerítésen keresztül kimenekült.

A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat. Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz, hahaha!»

Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott róla.

Ily arczulverő gúnyra szavakkal beszélni nem lehet.

Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott, egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje, apja és testvére.

Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat; egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.

Illik-e ez?

Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!

Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér, mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.

Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek holtát csak dajkája titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva untalan.

Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?

Minek jönnek ellene méreggel és karddal?

Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az apa és a testvér.

Donna Palomba úgy fél mind a háromtól.

Az apa oly kegyetlen, a testvér oly szivtelen, a férj oly féltékeny!

– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.

A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte, villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül, annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!

– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?

Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a tüneményes délibáb.

Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.

– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? Önt újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg. Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?

Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény reszkető asszony!

Az apa kegyetlenül hagyta rá:

– Úgy van! válaszszon!

Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei között válogathat.

A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom! védelem!

A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat várni tőlük?

Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.

– Légy nyugton, hugom, szólt hozzá, én majd megszabadítlak.

Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez mégis védni fogja őt.

– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem, hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.

Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a legkegyetlenebb.

– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki volt?

Mindhárman rivallva, kiáltozva rohantak az egyetlen gyönge asszony ellen.

És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta, hogy ezt meg birja védeni.

– Nem!

Ez volt a rövid válasz.

– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel? Bátyáddal? Férfiakkal?

A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és szelleme felszabadult.

– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre, kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged, Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét, te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s apád egy galileai zsidó volt!

Ah, ennyi arczulütés egy asszonytól, ennyi hatalmas férfinak!

Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek arcza.

– Némulj el!

Egyszerre három kard hegye fordult a nő szive felé.

És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui mosolylyal emelve ég felé, rebegé:

– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak, és meghalok érted.

Ezt jól is mondta, mert abban a perczben meghalt.

A három feldühített férfi kardvasa egyszerre járta át dobogó keblét.

Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.

– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé kardjáról.

– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.

– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz, melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk közt lesz.

A másik kettőnek megtetszett a terv. Jó lesz az így.

Ha az élő asszony el nem árulta szeretőjét, majd elárulja a halott.

Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli hivására három fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát az a Chinchilla herczeg?

III.

Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.

A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt. Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.

Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.

A szél tánczol a hómező felett.

Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el egykor.

Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult hajszállal csiklandani.

Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.

Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak többé és letépik a fák gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak többé.

S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.

És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival megéreztetni indul?!

… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz, mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető, megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?

A szél hordja a Guadaramán a hópelyheket.

Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott virrasztanak mellette.

A boszú és a gyalázat égő pirja nem engedi érezniök, milyen hideg van!

A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz, kebelfojtó illattal.

A kriptán belül élnek, de nem beszélnek.

Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard markolatja.

– El fog jönni, bizonynyal el fog jönni ide.

A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá fel, el fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.

El fog jönni, meg fog jelenni itt!

És akkor neki is meg van vetve már az ágya.

Egy koporsóba jut mind a kettő.

Legyen nekik, a hogy kívánták.

Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a közel erdő lombtalan ágaival.

Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.

E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.

Paripadobaj ez.

A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.

Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu kilincséhez.

Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.

Itt jön a Chinchilla herczeg!

A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán, hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná, hogy maradjon hát örökre itt.

A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.

Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.

– Oh, Palomba, kedves Palomba!

A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.

– Hozott Isten, Chinchilla herczeg!

Az éjféli látogató felszökik helyéből.

– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s három kard hegye szegül a lovag szíve felé.

A Chinchilla herczeg letépi magáról köpenyét s elhajítja a hóra.

– A király! rebegik ketten, percznyi megdöbbenéssel.

– Transtamare Henrik! kiált haraggal Don Calatayud. Annál jobb!

S azzal mind a hárman egyszerre rárohannak.

A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs ember, a ki segítsen a megtámadottnak!

De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a harczba.

Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.

A fehér mezőn csak egy alak marad állva, a többi lefeküdt.

Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.

KERÜLD A SZÉPET!

(Beszély.)

Radziwill János herczeg tökéletes mintája volt annak, a mit a középkorban lovagnak neveztek. Bátorsága a csodatevéssel határos; férfiui erőben fölülmulatlan, szíve érzékeny, mint egy gyermeké, lelke áhitatos, mint egy aggé, és elméje oly éleslátó, mint szemei. Testgyakorlatokban, vitézi tornákban első hős, csatákban nevetve harczoló, s a hogy elmondhatta magáról egy éktelenül gazdag úr, hogy az ország egyik határától a másikig utazva, mindenütt saját házában hálhat meg, úgy elmondhatta Radziwill, hogy a mely városban megfordult, mindenütt imádkoznak érte. Férfiak ellenében büszke, hölgyek iránt kedélyes, tréfában kifogyhatlan, soha sem boszus, soha sem nehéz haragú, valódi bálvány egy férfiban. Hangja csengő, mikor szeliden szól, dörgő, mikor indulattól átmelegül, s képes magát lágyan behizelegni minden szívbe.

Valóban, mikor Radziwill János herczeg lován ült, sisakrostélyát leeresztve, akkor minden hölgy szerelmes lehetett belé.

Hanem aztán, mikor lováról leszállt, és sisakját letette, akkor vége volt minden csalódásnak; termetének aránytalansága kitünt; rövid lábai s hosszú kezei voltak, térdén alul értek ha leereszté, s arczát egészen elcsúfította a himlő.

Már aztán lehetett ő derék ember, okos ember, vitéz katona, bölcs államférfiú, nemes szív, költői kedély, hű, önfeláldozó lélek, sőt igen gazdag ember, az mind nem ér semmit, idomtalan volt a termete, s rút volt az arcza; semmi remény, hogy valami regényhőst lehessen belőle idomítani.

Nem is sokáig fog alkalmatlankodni elbeszélésünk folyamában; ő kezdi, s aztán mint szerény, nemes lélek, visszavonul s nem követeli, hogy beleszólása legyen az általa megindított történetbe.

Radziwill herczeg a mult század közepén Rómában lakott; már több mint tizenkét évet töltött ott saját palotájában.

E palotának egyik szárnyát ő lakta, a másik női lakásul volt berendezve.