Part 19

A syndicus veje szintúgy nyelte a mondott szavakat. E percz óta nem volt nyugodalma, szüntelen fészkelődött, mintha hangya-kupaczon ülne, alig várta, hogy a vacsorának vége legyen, rögtön búcsuzott, azt mondta, hogy a feje fáj, a felesége otthon rosszul van, meg dolga is van még ma s több afféle hazugságot.

A syndicus, látva, hogy veje készül, szinte fogta a kalapját, mert szeretett volna bár tovább is ott maradni, de félt egyedül haza menni a sötétben; egyszer már ily alkalommal az ördögök elkapták s a szomszéd határban tették le, tehát ő is elment a veje urával.

A mint a hosszú, sötét, sáros utczán botorkálnának végig, szorgalmasan az utcza közepén járva, nehogy valaki véletlenül megrohanja őket, egyszerre a kis syndicusnak fejéből valami láthatlan kéz kiüti a kalapot.

Szétnéz, semmit sem lát: «Der Deifel», mormogja magában, s összeszedve a leütött kalapot, odábbmegy; alig halad tíz lépésnyire, ott meg valami láthatlan láb gáncsot vet neki s hasra ejti.

Valami dolga végett hátul maradt veje látva ipa-urának elestét s tapasztalásból tudva, hogy az ilyesmi lakomák után máskor is meg szokott történni a jó uron, futott nagy sietve, hogy majd felemeli. A mint azonban odaért, hol az öreg úr fejéből kiüté valami a kalapot, miután egy fejjel magasabbnak termett az ipánál, az átkötött zsineg épen a kiáltani akaró száján akadt keresztül, majd megfult tőle, de ketté harapta.

– Mörder! ordítá a tiszti irnok s miután nádbotjával előre-hátra ütött, magát védelmezve futott odább hosszú bakugrásokkal s egy percz mulva olyan bukfenczet vetett az utcza közepén, hogy majd berugta lábaival az eget.

A syndicus hallva, hogy valaki szalad utána, szintén nem vette tréfára a dolgot, hanem hirtelen lába közé vette az utczát s nyargalt rajta végig, a kalapját megint kiütötte valami a fejéből, azt fel sem vette többet, hanem csak a két tenyerét tartotta maga elé, hogy mikor esik, ne épen az orrára essék.

Hanem a vejének meggyült a baja a sok láthatatlan kezekkel-lábakkal; alig szabadult ki az egyikből, már a másik várt rá; itt egy elkapta a hosszú lábát s levette róla a czipőt, amott a másik az orrába kapaszkodott, úgy hogy az ipa már haza ért, míg ő folyvást a zsinegördögökkel harczolt.

A jó syndicus lélekzetfogyottan rogyott le az utczaajtóban, odakapott sebesen az oroszlánfejű zörgetyűhöz, hát akkor meg valami ismeretlen vadállat kapaszkodik bele nyolcz éles körömmel és éles fogakkal, nagyot visítva a fülébe, s villogtatva két fényes zöld szemét.

– Vermaledeit! ordítja a holtra rémült ember, s kiragadva magát az éles körmök közül, rugtat visszafelé, szemközt jövő vejét megragadja lajblijánál fogva s czipeli magával. Oda ne menj! Ott az ördög áll silbakot kilencz porontyával, ni hogy fénylik a szeme.

És azután megtette még egyszer mind a két férfiú ugyanazt a tourt visszafelé, melyen idáig jött láthatlan kezeken és lábakon keresztül.

Félóra mulva visszaértek, a honnét kiindultak, a polgármester házához. Beestek az ajtón, sáros volt mind a kettő és halálsáppadt az ijedtségtől.

Beszéltek iszonyú dolgokat repkedő ördögökről, vasvillás kisértetekről, hétfejű sárkányokról, s más rettentő tüneményekről, mik őket visszakergették.

A vendégek becsületére legyen mondva, a két kisértetlátót mindenki kinevette s voltak okok, miknek elfogadásában mindenki megegyezett az összesározott ruhákat illetőleg.

Az asszonyok azonban annyira el voltak rémülve a két megkergetett előadásától, hogy már most világért ki nem mertek volna menni az utczára, a minek az lett a következése, hogy mindnyájának ott kellett hálni a lakomát adó úr házánál, a ki nagyon megbántva érezte volna magát, ha valaki azt a kérdést intézte volna hozzá, hogy tud-e mindenkinek hálóhelylyel szolgálni? Kisvárosi házaknál minden szobában legalább három ágy szokott lenni, a miből szükség esetén ismét komplét másik hármat lehet szerkeszteni.

Mikor tehát elálmosodtak a vendégek, szépen lefektették őket. A férfiak, kiket egy szobába összefektettek, rögtön elkezdtek külömb-külömbféle hangnemekben horkolni, míg az asszonyok a másik szobában sokáig vijjongtak, sikoltoztak és kaczagtak, mint szokták, a hol sok asszony van egy rakáson, lefekvés előtt.

Mikor már mindenki aludt, a gyertyákat eloltogatták, az én hadnagyom szép csendesen fölkelt, megnedvesítette a gyertyák hamvait, hogy meg ne gyuljanak, s azután mindenik alvónak össze-vissza cserélgette ruháit és csizmáit, egynek-egynek két különfajta csizmát postirozva az ágya mellé, s az öltönyöknek az egyik ujját, úgyszintén a nadrágoknak egyik szárát szorgalmatosan kiforgatva.

Mikor mindez istentelenség systemába volt szedve, jelt adott nekem az ablakon át, mire én hazamentem, s szállásunk ablakából a zsinegeknél fogva elkezdtem a harangokat félreverni.

A harangszóra felugrik a hadnagyom fektéből s elordítja magát: «Tűz van!»

Kiáltásaira mindenki fölébred, hallják a félrevert harangszót, ijedten talpra ugrálnak és keresik a ruháikat.

Mikor valakit az álmából azzal költenek fel, hogy «tűz van!» különben sem szokott valami nagyon eszén lenni, hát még a mikor az ember előtte való egész nap ivott.

A nők is felugráltak ágyaikból; ki a férjét, ki az apját kiáltotta, a kinek egyik sem volt, az is kiáltott valakit, az én fránya hadnagyom pedig mindenkinek, a ki kiáltott, azt felelte, itt vagyok.

A férfiak közt ezalatt tökéletes volt a zür-zavar. Itt az egyik nyakig esett egy nem az ő lábára szabott csizmába, míg szomszédja mind a két fülét lerepeszté a felmenni nem akaró lábtyűnek. A mi pedig a lábravalókat illeti, azt mindenik hatszor kifordította, hatszor befordította, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik szára tul van, a másik innen. Hát még a kaputokkal mekkora vita volt! Senki sem tudta egészen magára venni, böködte, turkálta az öklével, de nem talált a másik ujjára.

A harangok egyre kongtak és a káromkodásnak nem volt vége-hossza.

– Gyertyát! gyertyát! világosságot! ordíták minden szegletből eszeveszetten.

Végre találtak egyet, nekifogtak, hogy majd meggyujtják. Az persze sehogy sem ment, minthogy a bele meg volt nedvesítve. Az emberek egymás kezéből kapkodták ki a gyujtószereket, mindenik esküdött, hogy csak ő tudja meggyujtani.

Végtére-valahára a konyhából vagy honnan, behoztak egy égő gyertyát. Az asszonyok visítozva futottak szét a világosság elől, s ki mit kapott, hirtelenében vette magára.

Hanem a férfiak gyönyörűen voltak kosztümirozva. A syndicuson a veje frakkja volt felöltve, mely hosszúnak ugyan oly hosszú volt, hogy a körme vége sem látszott ki belőle, de a mellett oly szűk, hogy majd megfeszült benne. A pantalonnak az egyik szárába csak valahogy beleerőszakolta magát, de a másikba sehol sem találva a bejárást, azt csak amúgy törökösen csavarta a dereka körül öv gyanánt, és a csizmáinak féloldalán járt.

A syndicus veje ellenkezőleg úgy kongott az ipja mondurjában, mint a mogyoró a hajában. Bőnek elég bő volt a kaputja, még egyszer beleférhetett volna, de az ujjai csak a könyökéig akartak érni s a rettentő kamásli, a hányat lépett, annyiszor leesett a lábáról.

A többi vendég sem volt exquisitusabb állapotban.

Mindeniknek volt magával valami baja s a kisértetien kongó harangszó egynek sem adott időt észrevenni a fatalis tévedést.

Végre mégis annyira tudtak menni, hogy kijutottak az utczára. Nagy zaj volt mindenfelé, de tüzet nem lehetett látni. Szaladtak az emberek alá is fel is, mindenik a vele szemközt jövőtől kérdezve, hogy hol ég? egy sem tudott rá felelni, az utczák zsinegzete a rohanó tömegektől nemsokára széttépetett, s az okosabbak át kezdték látni, hogy itt bizonyosan valami csintalan gonosz csont űzi istentelenkedéseit s felmentek a toronyba, megnézni, hogy ki harangoz? Ott természetesen nem találtak senkit, összekerestek minden zeget-zugot, de csak nem találtak senkit; igértek neki ütleget, huszonöt botot, igérték, hogy ledobják a toronyból, a láthatlan harangozó mind e kecsegtetésekre sem jött elő s a mint a circumspectusok eltávoztak a toronyból, rögtön ismét elkezdte a harangokat kongatni.

Újra felrohantak, még egyszer olyan dühösen, újra nem találtak senkit.

Igy háromszor négyszer rákezdtem a harangverést, az emberek kétségbe voltak esve, csaknem imádkoztak, hogy ne harangozzon már, akárki az ördög van odafenn.

Nagy sokára lelték meg a harangnyelvre kötött spárgát, a mikor magam is felszedtem a sátorfát, s iparkodtam szépen odább állni a lőcs árával.

Természetesen a spárga nyomán a szállásunkra jutottak s ebből kitudták az egész gonosz csíny okozóját.

– De már tréfának ez csakugyan sok attól a fránya hadnagytól, szólt méltatlankodva az egyik.

– De nem addig van az, hogy tréfa! kiálta egy másik. Nem csupán tréfa van itt.

– Hát mi még?

– Hát az még, hogy mi itt lótunk-futunk, keressük eszeveszetten a tüzet a sötétben, azalatt a feleségeink egyedül ott vannak mind egy rakáson.

– Nos, aztán?

– Nos, aztán a hadnagy meg sehol sincs, hát bizonyosan az is ott van.

Most következett még csak az igazi ijedtség és sakkermentirozás. A családfők rohanva rohantak a polgármester háza felé, nagy üvöltéssel, ott a hozzátartozóik azzal a kérdéssel faggatták őket, hogy «el van már oltva?» mit ők igen méltan szörnyű rossz néven vettek s kutatták aztán a hadnagyot padláson, pinczében és ágy alatt, s kiki rettenetes gyanus pillantásokkal bandzsalgott a maga élete párjára.

Pedig most az egyszer minden ok nélkül gyanusították az én ártatlan hadnagyomat, mert ő azon pillanatban, midőn a gyertyát behozták, kiosont a szobából, hazajött, lóra ült s a zavar alatt elvonuló hadsereg után nyargalt; fél óra mulva én is követtem per avia et devia.

A tréfa által azonban tökéletesen czélt értünk; e város népessége, oly sajátságos mulatság által lévén elfoglalva, csak másnap vette észre, hogy a katonaság azon éjjel mind elvonult, senki sem tudta merre.

Csak a syndicus veje képzelte, hogy ő igen jól tudja, s nem is késett a hadnagyom szavai után értesíteni az illető parancsnokokat, hogy Törökország felé tartunk, mely értesítés, hogy nem téveszté el hatását, bizonyítja az, miszerint másnap a szászok fővárosában voltunk.

* * *

Kanikula volt már, ruházatról nem kellett gondoskodni. Három hónap óta nem kaptunk lénungot.

Egyszer egy szép napon a hadnagyom rettentő sürgetéseire csakugyan küldtek pénzt. Tizenöt darab százas bankót.

A ministerialis hivatalnokok fizetéseit tizenötkrajczárosokban adták ki; a mi napi élelmünkre valót száz forintosokban. Persze, abban a faluban, a hol állomásoztunk, semmi sem lehetett könnyebb, mint tizenöt darab százast apró pénzre fölváltani.

Míg a hadnagyom azon ógott-mógott, hogy mi módon oszsza el ezt a kevés nagy pénzt sok kis részre, jön egy futár hozzá, s egy levelet ad neki által…

A hadnagyom elolvasta a levelet és szörnyen felkaczagott rá, azzal összehivatta a katonaságot, melynél egyedül ő volt tiszt, miután két kapitány és egy őrnagy szüntelen sétálni volt és azt sem tudta, merre jár a zászlóalj, hanem mindent az egyetlen hadnagyra bizott; ott a katonáknak tudtára adta, hogy a lénungot épen jókor küldték meg a számukra s elővett egy ollót, meg a százasokat, egyenként odahívta a katonákat s mindeniknek vágott egy darabot belőle. Másképen nem oszthatta ki.

Azzal fütyölve, danolva bejött a szobájába, nevetett, viczczelt, kötekedett, bolondozott velem, s azt kérdezte, hogy van-e itt valami száraz ruha valamit feltörülni?

Én azt feleltem, hogy «van».

– No hát eredj ki, hozd be.

És folyvást nevetett és bolondozott, igen jó humorban volt, de siess, kiálta utánam.

Bizonyosan tudtam, hogy valami tréfát fog velem elkövetni, valami famosus ostobaságot, oly hamisan, oly bohókásan, oly ravaszul mosolygott, mikor kiküldött.

Míg a ruhák között keresgéltem az előszobában, valami fegyvert hallok elsülni a szobában. Ráakadva a keresett ruhára, benyitok hozzá. Az iszonyú füsttől nem látok semmit.

– Mit törüljek fel? kérdezem.

– Ezt a vért itt! szól a hadnagyom, előttem fekve a földön, melléből bugyogott ki az élet piros forrása, kezében tartotta a pisztolyt és a levelet.

Abban a levélben tudósították a világosi eseményekről. Hét percz mulva meghalt.

Igy tréfált meg engemet utoljára az én hadnagyom.

Ilyen fránya ember volt az én hadnagyom.

MÉG SEM LESZ BELŐLE TEKINTETES ASSZONY.

(Elbeszélés.)

Kondor János uram tisztességes polgár ember volt Debreczen városában; hivatására nézve hentes mester. Ott lakott a Nagy Péterfia-utczán, saját házában; czifra czimere nem volt ugyan, a mi az embereket az utczáról behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, a kinek valami igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a nagy bécsi szederfáról, a mi kihajolt a kerítésen át az utczára.

De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt sonkáinak, pörkölt szalonna-oldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő kolbászait, gömböczeit hirlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok messze földön.

Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreczeni kolbász az azért. Kondor János uram ismerte is mindazokat a mende-mondákat, a mik a külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti kedvenczeinket annál kivánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s azért az olaszok olyan rossz katonák, a kik azzal élnek. Hát a német frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg ilyen volt; a ki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít hozzá egy szabólegény, s kérdi tőle: piros szalag volt a kis kutya nyakán úgy-e? Az ám. No hát itt van! szólt a szabólegény, egy kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé. Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De épen rémséges eset volt az, a mit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János uram, pedig könyvből olvasta, a melyikben a történet is le volt rajzolva fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a jámbor párisiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak, kik az idegenek húsából lakmároztak. A mit végre az angol kolbászokról hallani, az épen leirhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan dolgokkal táplálják, a minőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, a mitől világít sötétben a hurka, mint egy csomag krajczáros gyufa, s a ki eszik belőle, soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel lettek volna már fedezve, a miket csak a mult években találtak fel a németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna csak Kondor János uram nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leirhatatlan, fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha senki a jó debreczeni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan készül? elkezdve a kukoriczának sertéshussá átalakításától, egész annak czitrommal, fokhagymával, vagy majorannával összekevert állapotában bekövetkező behüvelyeztetéseig.

Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, a mit űzött. Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi megelégedése.

Csak egy fogyatkozást érzett: azt, hogy egyetlen gyermeke nem volt fiú. S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.

Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére lehetne bízni az üzletet, a hogy tett ő vele is az apja, avval meg a nagyapja és így föl, ki tudja hányadiziglen? Hanem már ő utána nem következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni, a ki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piaczon fentartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.

Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.

Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette biz ezeket az Isten.

Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába. Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni. Irni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek mulhatatlan tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és mit tettek az őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no még a physica sem árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a «Tytire, tu patule recubans sub tegmine fagi» versére vágni a kolbásztölteléket, mint apósa szokta, ki szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy tudjon valamit, nem hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki épen megrontani a termetét a tanulással; nem kivánja tőle senki, hogy eminentiát hozzon haza kalkulusában, elég ha tisztességes «primát» szerez, csakhogy épen «szekundába» ne essék. Igy is végigjárhatja a klassisokat, egész fel a physicáig. Hanem ott azután «megállj! jobbra át!» mert ott már a jus következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert eltörik a lábad.

Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert, prókátort, birót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került, biró elé került, kétszáz forintjába került, a min vehetett volna egy egész bodzafa-erdőt. Ettől fogva tüzet fujt a prókátorok ellen, pedig nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de már ő azért csak a prókátorokra haragudott.

Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen tanult, hanem kitünő eszű gyermeknek mutatkozott.

Eleinte tetszett az Kondor uramnak, a míg csak annyiba ment a tréfa, hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az examenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végig hallgatni könybe lábbadó szemekkel; hanem a mint Lajos kezdett kinőni kabátjaiból s belenőni a diák tudományokba, a mint elkezdték «humanissime»-nek híni, s a professorai jövendölgették, hogy ebből nagy ember lesz, hova-tovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli ipa ura.

– De mi a gutának neki úgy erőtetni a derekát a nagy tudákossággal, zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal; minek az egy leendő hentesnek? elég volna neki az is, a mi ráragad, ha mindennap feljár az iskolába. De éjjel-nappal a könyveket bujni! Ide áthallik korán reggel, még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: «vocalem breviant alia subeunte latini». Hát bánom én, bánja a szomszédasszony, bánja egész Debreczen városa, akár rövidítik, akár nyujtják a maguk magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy mi az a magánhangzó?

Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a «sertvés», mert az hangzik magában is.

– Jól van. Mássalhangzó meg aztán ugy-e bár a «harang», mert ahhoz kell még egy másik, a ki a nyelvét hozzá üsse. De mi a tatárnak azt a gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd meglássa nászasszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom, hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.

Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét, hisz a nélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, a melyiknek a tetejéről le ne szedné a rigófészket, laptázni is olyan jól tud, hogy a «longá»-ban mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi két garasossal, a mi pedig a birkózást illeti, arra épen nem szükség őt biztatni, mert vasárnaponkint olyan ütközeteket játszanak a temetőben, hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig egész bombázást követtek el ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiut, s aztán mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy meg fogja a lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.

Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak a mondó volt, hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a tudományba, s prókátor lesz belőle.

Lajoska azonban évről-évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz. Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak, Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.

– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, examenkor én bucsúztattam el a klassist a konrektortól; azt mondták, pap válik belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.

– No no, ne mondjon szomszéd uram olyan nagyot, feddé őt szomszédasszonya kegyesen. A püspök úrnál?

– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenő napom, vasárnap; neki meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikácziót mond, én gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadtságot a homlokáról; ha pedig valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad engemet felkölteni.

Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg végül, hogy más útja is van a nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például senátor Debreczenben.

– A hányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, a ki két keze munkája után el nem tud élni.

– No – vagy indzsellér.

– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.

– Vagy hát doktor…

– Az meg épen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár, magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skárlát üt ki, a kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle. De ’isz az én unokáim apja doktor nem lesz.

Már pedig nagyon valószinű volt, hogy ha Isten úgy rendelte, hogy Kondor uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más, mint Daczos Lajos.