Part 18

A hadnagyom odajött a füttyentésre; mire odaért, már akkorra én lefüleltem a lábatlan állatot, a köpenyegemet borítottam rá, abba tekergettem, meg sem mozdulhatott.

Haza vittük, előkerestünk egy nagy skatulyát, abba beleráztuk, ráraktunk egy csomó papirost, hogy ne mozoghasson, s azzal a skatulyát bekötöztük spárgával, a spárgák végeire iszonyú hivatalos pecséteket ütöttünk, s szép lapidaris betűkkel felirtuk a skatulya tetejére:

2000, azaz kétezer p. forint tizenötkrajczárosokban.

A skatulyát elől hagytuk az asztalon, s vártuk rá az örményt.

Épen apropos az nap délután belátogatott hozzánk. A hadnagyom eltávozott, s én egy pillanatra kifordulva a szobából, mire visszatértem, az örmény szemközt jött rám, s a skatulya már nem volt többé az asztalon.

– Elmegyek, mondá, majd máskor jövök; és sietett odább.

Kis idő mulva szaladtam.

– Ugyan kérem, nem látott az asztalon egy ilyen skatulyát? kérdezem kétségbeesett hangon.

– Hogy miképen láttam volna édes lelkem? Bizony oda sem néztem én. Én nem tudom: maguk engemet tolvajnak tartanak, vagy mi? nekem az orczám kiég, ha magukhoz jövök, a nagy szégyen miatt. Hiszen, ha engem olyannak hisz, nem bánom, vizitáljon meg itt az utczán az egész világ előtt, ha talál-e nálam valamit?

Rettenetes nagy kürtős köcsög kalap volt a fején. Tudtam, hogy abba van téve a skatulya, hanem nem bántottam, sőt én kértem tőle engedelmet, s hagytam haza menni, később távolról követve, hogy észre ne vehessen.

Haza ment az örmény, bezárkozott a szobájába feleségével együtt s tanakodtak. Én meg oda lopóztam az ablakhoz, s a terebélyes sárgarépa-muskátlibokrok mögül lestem, hogy mitévő lesz?

Az ember elővette kalapjából a skatulyát, szemei még egyszer akkorára nyiltak fel örömében, midőn ismét és ismét elolvasá a ráírt 2000 p. forintot tizenötkrajczárosokban.

Hirtelen krétát kapott a kezébe, s elkezdte az ajtón számolni, hogy ha a boltos tizenötkrajczárosokért minden százra 25 garas ágiót ad, mennyit nyer rajta?

Elszomorodott, a summa kevésre ütött ki. Letörülte. Harmincz garast fog kérni.

– Miért ne kérnél ötvenet? szólt a felesége. A boltos szükében van a váltópénznek, megadja.

Hát azután mit tegyenek a pénzzel?

Az örmény marhába akarta verni, a felesége azt vitatta, hogy első dolog az ő számára három öltöző ruha selyemből. Ezen összevesztek. Az örmény megverte a feleségét, s azután, hogy megengesztelje, kénytelen volt neki négy öltöző ruhát igérni, meg egy rókatorkos mentét. A többiből azután marhát vesznek. Azt megint eladják jó drágán s borokat vásálnak rajta.

Ebben aztán mindketten megnyugodtak, s hozzáláttak a skatulya felbontásához.

– Ugyan össze-vissza van kötözve. Látszik, hogy féltős jószág van benne. Még sem nyilik, még a pecsétek tartják. Hozz egy gyertyát, fel kell olvasztani.

A gyertya sütötte a skatulya oldalát, képzelhetni, hogy a benn szorúlt élő állat rossz kedvét mennyire emelte a sütögetés.

Végre engedett a födél, a skatulya kinyilt a házastársak kezei között, s abban a pillanatban mint a tüzes istennyila ugrott ki belőle a másfélrőfös kigyó, sziszegve és nagyokat csapva a farkával.

– Jaj szent ezek és amazok! segítsetek! ordítá az örmény, székestől együtt hanyatt esve ijedtében, míg a felesége metsző sikoltással szaladgált köröskörül a szobában, rázva magán a ruhát, s minden lépten azt gondolva, hogy rajta van a kigyó.

Az pedig futott sziszegve sebesen hol ide hol amoda, felmászott a falra, megint visszaesett, az örmény feleségestől rá-rátapodott a szaladás közben, s ha olyankor aztán feltekergőzött a lábaikra, ordítottak, mint a kit sütögetnek.

A kigyó előlük, ők a kigyó elől szaladgálva oly contratánczot jártak, hogy csak azt sajnálom, hogy nem volt a ki lefesse.

Végre a kigyó felfutott az ágyra, ott belebújt a dunnákba, s a gyilkos lármára összefutott szomszédok rátörték az ajtót a házastársakra, kik akkor már kékre, zöldre ijedve jobbra-balra dültek a falnak, s csak annyit tudtak mondani, hogy ott az ágyban a kigyó.

A felhányt dunnák között csakugyan meg is találták a szép állatot, mire az még mélyebben a szalmazsákba bújt be; az örményre még csak akkor következett el az ijedtség, a mint látta, hogy jóakarói a szalmazsák szétbontásához fognak.

– Jaj, ne bántsák, kiáltá odaugorva. Ne bántsák azt a szegény kigyót, hadd legyen ott szegény. Hisz az is az Isten állatja. Majd elmegy magátul is, ha itt nem akar maradni. S azzal taszigálta el az ágytól a szomszédokat.

– Ne veszekedj Gergucz, mondá az egyik. Csak nem akarsz tán rajta hálni?

– De én szeretem a kigyókat nagyon, nem akarom, hogy az én házamnál valami állatot kínozzanak.

– Gergucz, te bolond vagy. Hisz az elébb ordítottál, mint a veszett állat féltedben. De, ha nem akarod, hogy megöljük, hát majd kifordítjuk a pitarban, s menjen a merre akar.

Végtére is Gergucz ellenkezései daczára kifordították a szalmazsákot a tornáczban. A kigyó egész öntudattal iramodott tova az udvarban a gyepű bozótjai közé.

Az örmény nem bánta volna, ha a többi tárgyak is utána szaladtak volna, mik a szalmazsákból kihullottak.

Mindazon eltünt ingóságok, órák, melltűk és pisztolyok, miket a hadnagyomtól aprónként ellopogatott, s mik ez ideig nyugodalmasan pihentek a szalmazsák fenekén.

* * *

A hadnagyom, mint minden rendes katona, ki nem állhatta a guerillákat.

Egy pár rossz hírbe jött csapat egészen elrontotta ennek a névnek a renomméját.

Ezek szüntelen ott jártak, a hol nem volt ellenség, a népséget sarczolták, maguk közt semmi fegyelmet nem tartottak, s mikor aztán beszédre került a sor, mégis ők voltak a legvitézebb emberek a világon.

Mikor mi csatáztunk, természetesen nem értünk rá ütközet után minden bornyut és patrontást összeszedni, a mit az ellenség elhányt, s akkor ezek a jó fiúk, mindenütt a sarkunkba következve, eljöttek, összeszedték a sok mindenféle ottmaradt czókmókot s míg a mi vezérünk alig találta érdemesnek a csatáról tudósítást írni, ők rettenetes bulletint küldtek Debreczenbe az általuk elfoglalt lőszeres talyigákról és szuronytokokról.

Parancsokat mindenütt a mi hadvezérünk nevében osztogattak, pedig aztán, ha valamit akart nekik parancsolni, hogy ide vagy oda menjenek, rendesen azt felelték, hogy ők önállóan működnek s viselt dolgaikról csak a kormánynak felelősek, nem is fogadnak el parancsokat, csak egyenesen a hadügyminiszteriumtól.

Azután maguk között minden harmadik embert megtettek kapitánynak, a legszájasabbat nevezték őrnagynak, úgy, hogy utóljára több volt köztök a tiszt, mint a közlegény.

Végtére is nagyon megunták a rendes csapatvezérek alkalmatlankodásaikat, s ismerve a hadnagyom leleményességét, felszólíták, hogy adjon azoknak az embereknek valami foglalkozást.

Egy alkalommal tehát elévette komoly képpel az egyik csapatvezért a hadnagyom, s vezérsegédi állásánál fogva felszólította, hogy akar-e most egy hasznos szolgálatot tenni a hazának?

De hát, hogy ne akart volna!

– Tehát tudja mit? Vonuljon a csapatjával arra az erdős hegyre. Az ellenség ama tulsó hegyről ezen akar lopva átvonulni, hogy hadseregünknek hátába kerüljön. Ön meg ne mozduljon onnan. Rakasson éjjel tűzeket az erdő közt, hogy az ellenség azt higyje, miként ott egy nagy erős tábor tanyáz. A hegyen csak egy szakadékos sziklás mély út vezet keresztül, ha az ellenség minden ijesztgetés daczára is megkisértené az ezen keresztülnyomulást, ön adjon nekünk hírt, s mi önnek segélyt fogunk küldeni. Még egyet igérjen meg nagy férfiú!

– Szóljon ön. Én kész vagyok mindenre a hazáért!

– Ön igen tüzes és vakmerő ember. Igérje meg ön nekem, hogy bármennyire furdalná is önt a csatavágy, támadólag semmi esetre sem lépend föl az ellenség irányában.

– Igérem, becsületszavamra! Felele az hősi accentussal.

– Én tudom azt, hogy az öntől nagy áldozat, nagy lemondás, de a hazáért úgy hiszem megteendi.

Azután a másik guerillavezért vette elő a hadnagyom, azt meg a tulsó hegyre utasította, hogy majd, ha meglátja az ellenség tüzeit az innenső hegyen, rakasson ő még egyszer annyit mint amaz, de a világért meg ne támadja s csak akkor vonuljon vissza, ha amaz túlnyomó erővel közelednék.

Megigérte az is szentül, hogy szigorúan fog ragaszkodni az ajánlott defensivához.

A mi seregünk odább vonult, a két guerilla szerencsésen elmaradt, ott őrzötte mind a kettő a két átellenben lévő hegyet és rakta az őrtüzeket, egyik többet, mint a másik. Éjjelenként szörnyen illuminálva látszott mind a két hegy.

Pár nap mulva két rendbeli hadi bulletin érkezett hozzánk.

Egyiket az innenső guerillavezér írta.

Ilyen formák voltak benne:

– Kiküldött kémeink az irányukban fekvő ellenség számát 20–24 ezer emberre teszik, 80 ágyuval és tíz röppentyüvel.

– Mult éjszaka az ellenség rohamot kisértett meg az elárkolt hegyi út ellen. Mi vitézül visszavertük. Két ágyuját elfoglaltuk, de lovak hiányában magunkkal nem hozhatván, kénytelenek voltunk a tengerszembe vetni.

– Az ellenség részéről számosan elestek és megsebesültek. Azoknak számát, minthogy szekerekkel vitték, tudni nem lehet, egyébiránt kétszáznál mindenesetre több.

– Mi közülünk csak a vezér kapott sebet. Egy veszélyes kardvágást a tyukszemére, mely miatt most seblázban fekszik s a csapat főtörzsorvosa kétségesnek találja felgyógyulását.

– Kitüntették magukat X. kapitány, Y. főhadnagy és Z. alhadnagyok, kik mindnyájan bámulatos vitézséggel küzdöttek a golyózápor közepett.

– Egyébiránt lőszerünk a hosszas csatázásban igen megfogyott, minél fogva bátorkodunk vagy ezer pengő forintot igényelni.

Stb.

A tulsó guerillavezér bullentije szinte az napról szólt ilyen formán:

– Mult éjszaka személyesen indulék ki az ellenség irányábani recognoscirozásra.

– Számát körülbelől tizenkét ezerre tehetem, melynek fele lovasság.

– A mult éjszaka egész erejével ki akart bennünket erős positionkból verni.

– Két óráig tartó czélirányos tüzelésünk által azonban e törekvése meghiusíttatott.

– Az ellenség visszavonulása után egy kirohanást próbáltunk meg, mely alkalommal sikerült egy gyanus egyéniséget elfognunk, ki is egész vakmerőséggel szénégetőnek állítá magát, de a ki bizonyosan valami titkos emissarius lehet.

– Utólagos jóváhagyás reményében huszonötöt csapattam a férfiúra.

Stb.

A tudósításokat hozó futárok mindegyike kivallotta, hogy bíz ők azon este hallottak valami nagy lövöldözést a tulsó hegyen s arra ők is elkezdtek lövöldözni s ekkép puskáztak egymásra két álló óráig félmértföldnyi távolságból. Különben panaszkodtak nagyon, hogy a positiók igen rosszul vannak választva. Az embernek nincs hová bemenni. Három mértföldnyire nincsen falu közel. Nem kapni sem enni, sem inni. Az ember ott ázik s még csak nem is kártyázhat. Jobb szeretnének valami népes városba rendeltetni, az ő feladatuk különben is nem a csatázás, hanem a pecsovicsok összefogdosása. Egyébiránt, ha segítséget nem kaphatnak, bizony nem tudják, hogy sokáig fognak-e ott maradhatni?

A futárokat azzal az utasítással küldtük vissza vezéreikhez, hogy csak tartsák magukat, a meddig lehet. Azt hittük, hogy addig úgy elmehetünk előlök, hogy utól nem érnek.

Hasztalan reménység. Már harmadnap megint ott voltak nálunk. Egyszerre érkezett meg mind a kettő, egyszerre referálták, hogy az ellenség oly túlnyomó erővel támadta meg positióikat, miszerint ők, nehogy körülfogattassanak, czélszerűnek látták odább tenni a főhadiszállást.

Rövid időn mind a kettő folyamodott alezredességért.

És, hogy meg nem kapták, annak bizonyára nem ők az okai.

* * *

Egy időben egy szász városkában rettenetes rosszúl fogadtak bennünket.

Ami egyébiránt a szász vendégszeretetet illeti, az már a régiek előtt is ismeretes lehetett, különben nem mondaná azt a példabeszéd:

«Ez a világ szállást igen szászosan ád;

A szomszédba kerget, mikor nem akarnád.»

Az én hadnagyomnak különösen rossz szállást rendeltek a templom háta mögött. A szoba mélyebben feküdt fél ölnyivel az utczánál, az ablakba benézegettek a libák, olyan alacsony volt, s a sár oly örökkévaló volt előtte, hogy semmi időben és semmi oldalról sem lehetett az ajtóhoz téli csizmák nélkül férni. Végtére, hogy semmi se hiányozzék az örömből, az átelleni toronyban reggel elkezdték a harangozást, s harangoztak elszántan és makacsúl késő estig. Éjnek éjszakáján végezték a harangozást azokkal az éleshangú harmoniátlan kolompokkal.

Egy halottra elharangoztak három napig is, úgy, hogy utóbb a hadnagyom által hivatalos kötelességemmé lett téve, minden reggel és este imádkozni a szászok életéért együtt és különvéve; nehogy valaki azalatt, míg mi ott tanyázunk, meghalálozzék csupa boszantási passióból, hogy azután három napig harangoztathasson magára óránkint három verset azokkal a visító harmóniátlan harangokkal.

A városban mindennek háromszoros ára volt, míg ott voltunk, később plane bezárták a boltokat, s ha valami szolgálatot kelle megvásárlani, az ember apai anyai jussát oda fizethette érte.

Egyszer fuvarosra volt szüksége az uramnak. Odahivat két furmányost. Az ajtóban mind a kettő összebeszélt, hogy egyik se kérjen kevesebbet, mint a másik s egyik se engedjen belőle. Úgy tettek.

Volt a hadnagyomnak egy fortélyos kulacsa, melynek belseje meg volt osztva, úgy, hogy ha az ember a száján egyet csavarintott, tetszés szerint vizet vagy bort itathatott belőle.

Mikor látta, hogy nem boldogul a furmányosaival, elővette a kulacsát, megkinálta vele az egyiket.

Vigyorogva vágott az a másiknak a szemébe, mintha mondaná: a borát megiszszuk, de nem engedünk.

Nagyot húzott a szász a kulacsból. Tetszett neki. Vette a nyaka a jóféle somlait hosszú kortyokban. «Igen jó bor», mondá.

Ekkor egyet fordított rajta a hadnagyom, mintha a száját törülné meg a kulacsnak, s a másiknak nyujtá.

Nagyot lélekzett a szász s a szájához tette a kulacsot és egy rettentőet nyakalt a legrosszabb vasszagú kutvízből, a minőt csak ingyen kapni lehet.

Mérgesen kapá le a kulacsot szájáról, de nem mert szólni, csak úgy háta mögött mutogatta az öklét a pajtása felé.

A hadnagyom elereszté őket, nem tudva megalkudni velök.

A mint kiléptek, neki esik egyik a másiknak: – Hát te mért mondtad, hogy bort ittál? mikor abban a legczudarabb kutvíz volt.

– Nincsen eszed. Bor volt az, még pedig igen jó.

Mind a kettő érezve állításának igazságát s azt vélve, hogy a másik luddá akarja tenni, addig allegáltak, míg utóbb is ökölre került a dolog, aholott is midőn eldögönyözték volna egymást, visszajöttek, kiki a markában hozva a maga bevert orrát, s elkezdtek daczból egymásra liczitálni lefelé. Utoljára kettő közül a mérgesebbik ingyen vállalta el a kivánt szolgálatot, hogy a pajtását megtruczczolja.

Mind ezeken kivül még szinészek is voltak abban a szép városban, természetesen németek.

Én nagyon hiszem, hogy a német szinészek közül azok, a kik jók, igen jók, de hogy azok, a kik rosszak, igen rosszak, azt már nem csak hiszem, de tudom is.

Én furirsitz létemre bizony nem vagyok valami noble izlésekhez szokva, de a mi kevés æsthetica rhetorikát végzett koponyám belső falaira ragadt, szörnyen ellenkezett ezekkel a vidéki buffoneriákkal.

Soha annyi aljas comœdiát, meztelen kétértelműséget és szinfalszaggató páthoszt, mint a mennyi az itteni Gratia templomában napirenden volt.

Hanem azért el kellett a szinházba járnunk, mert mit csinálhatott keresztyény ember egyebet az unalmas pihenő időben.

Egyidőben, hogy nekünk is kedvünket keressék, valami magyar vitézi játékot adtak elő a helybeli múzsák; irta-e valaki vagy nem, azt nem tudom, meglehet, hogy csak úgy beszélt benne mindenki, a mi eszébe jutott, vagy a sugó maga improvisált valami drámát, a mit restelt leirni, s csak úgy könyv nélkül diktált el.

Denique az van benne, hogy a magyarok verekesznek a törökkel s híven a históriához hol az egyik veri meg a másikat, hol a másik az egyiket.

Az összes szinpadi személyzet mindenestül együtt csupán nyolcz darabból állván, ebből a két ellenséges hadsereget minden mesterséges átváltoztatásokkal sem lehete kiállítani, felszólíták tehát a hadnagyomat, hogy vagy egy pár bajuszos legényt a századjából engedjen át a mai ütközetre magyaroknak, majd ők a maguk Flitterstaatjából kiállítják a törököket.

A darab igen szépen ment. Az emberek kiszaladtak, beszaladtak, kiabáltak, lövöldöztek s egyenként mindenik különös strategiai fortélyokkal iparkodott legeslegközelebb juthatni a súgólyukhoz.

Vége felé az fordult elő, hogy a magyarok felmásznak egy papiros-sánczra, onnan megostromolnak egy ponyvaerősséget, azon ez egyszer visszaveretnek s azután fognak megint új erővel a csatához.

Pompás volt nézni a mi kifent bajuszu honvédeinket, mily ügyetlenül viselték magukat ebben a festett csatában, az elibök állított komédiás generális szörnyű minden félét beszélt nekik, a mihez nem voltak szokva s csak nézték, hogy kit üssenek már?

Végre ostromra vezényelék őket. Már ekkor volt öröm, nagyot rikkantva rohantak a papirossáncznak, alig lehetett őket visszatartani, hogy be ne bökjék az oldalát.

Egyetlen lajtorja volt a sáncznak támasztva, azon kellett volna az egész hadseregnek felmászni.

A honvédek törték magukat a; lajtorjához legelső volt, a kit megláttam rajta, az én vén Gergő bátyám, a ki már húsz esztendő óta szolgál, s még sem vitte fel a káplárságig, mert sem ír, sem olvas, de annál többet iszik.

Mikor már annyira volt, hogy a bástya párkányába megkapaszkodhatott, egy istentelen honvéd kirántotta alóla a lajtorját, s a haragos vitéz ott maradt függve két kezénél fogva a bástya oldalán.

Odafenn a törököknek úgy kellett volna tenni, mintha a magyarokat visszavernék. Kiabáltak is Gergőnek, hogy retiráljon.

– Hova ördögbe retiráljak? mikor elvitték alulam a létrát.

A honvédek majd megpukkadtak nevettükben odalenn.

– Adjátok ide azt a létrát, kiálta le Gergő, mert mindjárt szétbontom a festungot!

Utoljára is mit volt mit tennie? leugorni röstelt, kapta magát, felmászott solo a bástyára, ott végig sétált valamennyi török armádia között, s úgy jött le túlnan a coulissák mellett.

Már ez a casus maga is nagyon elvadította Gergőt, hát még a rákövetkező tableau, a mikor a törökök kirohannak a várból s a magyarokat visszanyomják.

Gergő bátya szeretett mindig elől lenni, ennélfogva természetesen ő kapta a legtöbb ütleget, míg neki egyátalában nem volt instructiója azokat vissza is adhatni.

Az én hadnagyom az orchestrumnak dűlve nézte kaczagva a jelenetet. Mikor már látta, hogy mindjárt legyőzik a magyarokat, rákiált:

– Gergő, ne hagyd magad! szuronyt szegezz!

Annak se kellett több. Megfordítja erre a szóra a dárdája boldog végét, végig sújt vele a legközelebb álló háromlófarku basán, az elnyaklik tőle, mint a megütött kuglibáb, azzal a nagyvezért belöki a súgólyukba, s elkezdi istenesen püfölni a spáhikat, janicsárokat és mamelukokat egymásután.

Hej megfordult erre a török hadsereg, bújt ki hová tudott. Gergő valamennyit bekergette a garderobba, azután meg neki fordult a magyar hadseregnek, azt is széjjelverte, míg utoljára egy maga maradt a csatatéren.

Képzelhetni azt a furórét, a mit ez a jelenet a közönségnél előidézett.

Ötször hítták ki egymásután az összes szini személyzetet, ötször kellett nekik ismételni a végjelenetet s másnap és harmadnap egymásután közkivánatra ugyanazon darab adatott újra, a czédulán alul-fölül nagynál nagyobb betükkel lévén kitéve:

«Gergő urnak utolsó előtti vendégszerepe» és ismét: «Gergő urnak legeslegutolsó föllépése».

* * *

Vezérünk egyszerre elkezdette sánczoltatni a várost.

Rendesen éjjel ástuk a sánczokat, a mikor atyánkfiai a szászok rendesen azzal bosszantottak bennünket, hogy kijártak oda nézni bennünket.

Egy alkalommal a hadsereg nagy részének titokban össze kelle húzatni s titokban ismét elvonulni a városból; de hogy maradhatott volna ez titokban, mikor ez a kiváncsi nép mindig ott őgyelgett s referált a császári generálisoknak minden mozdulatjáról a hadseregnek.

Az én fránya hadnagyomnak kelle ismét valamit kigondolni. Névtelen czédulákat szórt el az utczán, melyek a várost felgyujtással fenyegették azon éjszakán, melyen épen a seregeinknek össze kelle vonatni.

A lakosság megrémült s a hatóság a térparancsnokhoz folyamodott, kérvén, hogy intézkedjék, miszerint ilyesmi meg ne történhessék.

Az komoly képet csinált a dologhoz s kirendelte a hadnagyomat egy századdal czirkáló őrjáratra a város utczáin, hogy minden gyanus kóborlót fogjon el azon éjszakán.

A rettegett éjjel valamennyi circumspectus szépen mind otthon őrizte a házát, vizes kádak és öntözők mellett, s ha valaki vakmerősködött kiütni az orrát az utczára, azt a hadnagyom fogdosta el személyválogatás nélkül, s hordta rakásra a városházához.

Az éjjel elmult, a nélkül, hogy tűz lett volna. A hatóság nem gyözte a hadnagyomat magasztalni erélyes felvigyázásáért (vagy hatvan embert behordott a városházához), s másnap estére a polgármester meginvitálta magához egy kis barátságos mulatságra.

De megdicsérte őt a vezér is, mert azon éjszaka összehúzhatta a városban egész sergét a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Nagyobb feladat maradt azonban másnap este szintoly észrevétlenül az egész sereget kilopni a városból.

E nap estejére sajátságos megbizásokat kaptam a hadnagyomtól.

Először be kellett vásárolnom, a mi csak zsineg volt a városban, mind.

Azután, mikor az esteli harangszót húzták, felmentem a toronyba a harangozó fiúkkal, s mikor vége volt a három versnek, igértem nekik valami pénzt, ha felmennek a gerendák közé s fognak nekem bagolyt.

A fiúk felmásztak, én az alatt a három harang nyelvére rákötöttem a három zsinegköteg egyik végét s azokat lehajigáltam a sötét utczára.

A fiúk nagysokára elfogtak egy fülesbagolyfiút s hozták nagy örömmel.

Én kifizettem nekik az árát s a köpönyegem alá kapva a tudós szárnyas férfiút, leballagtam velök a nyaktörő lépcsőkön, jójczakát kivántunk egymásnak s mentünk jobbra balra.

Odalenn megkerestem a lehajigált zsinegcsomagokat s átellenbe lévő lakásunk ablakán bevettem.

Azzal elmentem utasításom szerint a syndicus lakásához, ki szinte a polgármesternél volt lakomán ez este annak az ajtaján volt egy nagy oroszlányfejű kapukopogató, ahhoz az én ártatlan bagoly-madaramat hozzákötöztem, s azután a velem hordott zsinegekkel elkezdtem az utczákat összekötözni, először egyik ablakvastól a másikig, hogy az azon menőnek az orra akadjon fenn benne, azután egyik pinczeablaktól a másikig, hogy a lábát rántsa ki alóla.

Az utczák csöndesek voltak már és sötétek. Az eső esett Mindenki otthon volt és vacsorált, csak néha ment egy-egy vargainas végig, a kit borért küldtek, dalolva, fütyölve féltében.

Lámpás az egész városban csak a városház előtt égett, az sem sok kárt tett a sötétségben. Nekem tehát szépen sikerült spárgával az utczákat mind elbarricadozni, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Ezalatt vigan folyt a lakoma a polgármester házánál. Valami czigány húzta erősen a kállai-kettőst, a vendégek össze-vissza kiabáltak, a mint szoktak jól evett és jól ivott emberek.

A hadnagyom tartotta mesével, anecdotával a companiát. A syndicus, egy kis potrohos ember, majd-majd hanyatt esett nevettében, míg veje ura, a tiszti irnok is megpróbált egy pár grimászt csinálni a nélkül is furcsa ábrázatjából, a miből azt kellett volna megtudni, hogy nevetett.

Erről az emberről mindenki jól tudta, hogy kém, hanem azért nem törődtünk vele. Nálunk a kémek nem sok veszedelmet tehettek, miután a történteket és történendőket a vezéren kívül senki sem szokta tudni.

A hadnagyom e közben nemcsak másnak, de magának is kivánva mulatságot szerezni, elkezdett arról beszélni, hogy bizony nemsokára elhagyandjuk a várost.

– Hová mennek, hová? kérdezék nem titkolható örömmel az urak, még kevésbbé titkolható szomorúsággal az asszonyságok.

– Hja bizony, az Isten tudja.

– De már mégis. Hiszen mi el nem áruljuk. Mi mind jó barátok vagyunk itt.

A syndicus veje csupa fül volt, úgy hallgatott.

– Bizony, alkalmasint Törökország felé.

– Hogy-hogy?

– Először is azért, mert másfelé mind el van zárva az utunk, másodszor, hogy a törököt segítségül hívjuk, azután, hogy fegyvert hozzunk be, s végtére: ha megveretünk, hogy ott hajóra ülhessünk s elmenjünk Amerikába.