Part 17

Ez a szó felnyitá mr. Happynél az ékesen szólás zsilipjeit; kétszer a kezefeje körül csavargatá a hosszú hajfonadékot, oly fenyegető mozdulattal, hogy én mr. Bhealerre nézve aggódni kezdtem, hogy no most következik a második bajusz!

– Micsoda? kiált mr. Happy, ön az ördögnek ajánlja azon angyalt, ki önt a paradicsomba emelte, és ezt a hajat, melyen ön a cloakából a mennyországba kapaszkodott fel; kit ön megcsalt, csúful elárult, kit a halálba űzött; mert tudja meg ön, hogy miss Leona e perczben útban van Sherman táborába, hogy ott mint önkéntes amazon, vagy tábori kém, a hazáért feláldozza drága életét. És önnek, háládatlan, itt küldi ezt az elpusztított mennyországot, egy ország büszkeségét, ezt a dicső hajat; megvette ön, legyen az öné; de tulajdonosnéja nem adta el önnek magát, az önt megveti és semmivé teszi!

Mr. Bhealer kezdett szintén dühbe jönni, háromszor is közbe kiáltott: «Mr. Happy!» de a kis quakkernek élesebb szava volt, elnyomta az övét.

– Mr. Happy!

– Igen is, az én nevem mr. Happy. Én adtam az első dollárokat ön szerencséjének megalapításához. Én szereztem meg önnek az áldozatul esett drága kincset. Én lótottam futottam városról városra az ön gyalázatos dracoenájának hirdetésével. Én emeltem az ön üzletét oda, a hol az most áll. Én esküdtem mindennap százszor, pedig quakker vagyok, hogy az ön szere az egyedül csalhatatlan. És én azt nem az ön két szeméért tettem, hanem azért az angyalért, a ki ezt viselte.

És a kicsiny ember e szónál arczához emelte a szép levágott hajat; egészen belé temetkezett, s úgy hiszem, hogy sírt is közbe.

Mr. Bhealer pedig szekrényéhez sietett; felnyitotta annak szárnyait, kivett belőle egy pár keresztbe kötött csomagot, s oda dobta az asztalra mr. Happy elé.

– Itt van önnek a tízezer dollárja, két évi kamatjával együtt, aztán meg félévi titkári fizetése. Mától fogva el van ön bocsátva a Yucatan-Dracoena-gyárból; – alá is út, fel is út!

Mr. Happy rendbe szedte magát e szóra. Látta, hogy itt kemény szívű férfival van dolga.

– Igen? El vagyok bocsátva a dracoena-gyárból. Elvihetem a tízezer dolláromat?

– Elviheti! S még azt a kóczot is tetejébe.

– És ezt a kóczot is! No jól van. Nem esküszöm többet, mert quakker vagyok; de mondom önnek, bizony mondom, hogy elviszem az ön feje felül ezt a házat is.

Azzal bevágta maga után a kis ember az ajtót és odább állt.

Magam is nem sokára követtem, s örültem nagyon, mikor ismét otthon találhattam magamat a boltomban.

Soha sem megyek többet életemben násznagynak senki esküvőjére.

A következő napok megmutatták, hogy mit értett mr. Happy a boszúállás alatt.

Szemben a Yucatan-Dracoena-gyárral egy boltot bérelt ki, s annak a kirakatába üveg alá kitette miss Leona levágott haját. És azután minden hirlapba beiktatta ezen hirdetményt:

«A Yucatan-Dracoena nem létezik! Mr. Bhealer hajkenőcse nem egyéb, mint disznózsír, zsályalé és krumpliszesz. Ezer dollár jutalom annak a vegyésznek, a ki abban valami egyebet is fel tud fedezni. Miss Leona Danger haja nem volt igazi, csak álhaj. A ki nem hiszi, megláthatja mr. Happy boltjában, vis-à-vis a Yucatan-Dracoena (???) gyárral.»

És ez minden hirlapban megjelent, minden utczaszögleten, minden szinházban és hangversenyben ugyanoda volt ragasztva, a hol mr. Bhealer hirdetményei pompáztak, mint a hogy jár fütyülve a kis ichneumon mindenütt, a hol a nagy krokodiluss riogatja szét a falánk fenevad elől a zsákmányt.

Eleinte mr. Bhealer azt hitte, hogy roppant gazdagságával agyon nyomhatja a kicsiny ellenséget, s még nagyobbszerű modorban feküdt neki a reclame-csinálásnak; hanem én úgy tapasztaltam, hogy az egyszer elvetett skepsis nagyon buján növekedik, az olvasó szeme inkább megakad azon a kis «Óvás»-okon, a mik az ő hosszú «attestatumai» után következnek, mint a charlatan kiabáláson.

És mr. Happy lerázhatatlan ellenség volt. Mr. Bhealer nem kereshetett magának olyan zúgot, a hol ő rögtön nyomában ne lett volna. Úgy hiszem, egész vagyonát képes volt rá költeni az ő leálarczozására.

Én aztán e reclame-háborút kivéve, mely az olvasóközönséget sok ideig derültségben tartotta, évekig nem hallottam mr. Bhealerről semmit. Menyegzője óta én sem voltam feléje soha, ő sem látogatott el hozzám.

Úgy egy pár év mulva egy szép reggelen ismét csak betoppan a boltomba.

Urias és leereszkedő volt mindig. Külsejére nézve nagyszerű és gentlemanlike.

– Minek köszönhetem a szerencsét?

– Hja bizony, tisztelt barátom, szólt széttekintve boltom falain. Nekem erre a boltra lenne szükségem, s én önt innét ki akarom árverelni.

– Egy év mulva lehet, addig szerződésem van.

– Mit is fizet ön egy évre? Négyezer dollárt? Én nyolczezeret igértem a háziúrnak.

– Jól tette, uram, hát csak végezze el vele.

– Apropos! Mi az ára önnél a legdrágább havannahnak?

– Százötven dollár egy ládikával.

– Ugyan kérem, legyen szíves egy ládikával a szállásomra elküldeni, majd a titkárom átveszi és kifizeti.

– Meglesz.

Azzal kezet szorítottunk.

Már menni akart, mikor eszébe jutott, hogy tárczáját pénzestől, szivarostól otthon felejtette.

– Ugyan kérem, adjon ki vagy öt darabot abból a ládikából.

Felbontottam a ládikát s odaadtam belőle a kivántat.

A ládikát azután elküldtem egyik segédemtől a szállására. Segédem amerikai gyerek volt, praktikus fiú, nem sokára visszajött a ládikával, s azt mondta, hogy annak az úrnak a titkára nem fizette ki a ládika árát, s ő visszahozta azt.

Másnap megint eljött mr. Bhealer, szörnyen csodálkozott rajta, hogy a titkár nem fizetett. Persze nem volt előre értesítve. No majd holnap utasításba fogja neki adni.

Azzal ismét elvitt öt szivart a magának kiválasztott ládikából.

A titkár ismét nem fizetett.

Ez így ment még egy pár nap; mr. Bhealer minden nap talált ki valami okot, miért nem fizet a titkárja, s mindig elvitt öt darab szivart.

A hatodik nap aztán yankee-segédem a mistress ajtaján csengetett be, s annak a szobaleányától kért magyarázatot. Az aztán el is mondott mindent.

– Ne adjanak önök mister Bhealernek semmit, hisz annak semmije sincs. A gyár rég megbukott; ha a mistress nem exequáltatta volna a neki móringolt részét, az sem volna neki, a hol korhely titkárával együtt meghúzza magát. A mistress ad neki naponkint fél dollár költőpénzt; aztán meg a kit a régi ismerősök közül itt-amott rászedhet.

Tehát mr. Happy boszúja még is csak sikerült! Szegény miss Leona hajával le volt vágva a szerencsefiának mesés talizmánja. Koldus lett; minden koldusok között a legnyomorultabb; a saját feleségének a koldusa, a kiért miss Leonát megcsalta.

Következő nap megint eljött hozzám, megint azzal a titkáros mesével.

Ezúttal röviden bántam el vele.

Megfogtam szépen a karját s azt mondtam neki:

– Mr. Bhealer, mondok én önnek valamit, de ne adja tovább. Azt mondom én önnek, mr. Bhealer, hogy ön egy semmirekellő bankrott gazember, s hogy ne jőjjön ön hozzám többé szivart válogatni.

Erre a szóra mr. Bhealer félrecsapta a kalapját, megfordult a sarkán, s mintha nem is neki beszéltek volna, fütyörészve odább ment…

Ugy-e furcsa merkantil-regény volt ez, tisztelt olvasóm? A legfurcsább benne az, hogy ez mind így történt valósággal.

A FRÁNYA HADNAGY.

(Egy furirsicz naplójából.)

1850.

Soha olyan embert, mint az én hadnagyom volt!

Nem azért, hogy az én hadnagyom volt, de olyan víg embert soha sem láttam életemben.

Mikor magához fogadott, azt gondoltam szörnyű morózus képéről, no ez valami ugyancsak agyonharaplak úr lesz egyszer, hanem csakhamar át kezdtem látni, hogy ő azt a vadalmába harapott ábrázatot csak úgy kölcsön kérte s az alatt a legvígabb szívet hordja rejtve.

Ha én olyan szépen tudnék irni, mint a poéta és a tudós urak, gyönyörűséges regényt csinálnék az én gazdám viselt dolgaiból; de hiába, én azt nem tanultam, nem értek hozzá, ennélfogva csak annyit teszek, hogy leírok egyet-mást, a mi vele történt, össze-vissza, egybefüggés nélkül, a mint az a katonaéletben meg szokott történni.

Meglehet, hogy ezeket a históriákat nem fogják azok az urak, a kik többet tudnak, mint én, valami mesterséges szépséggel formáltaknak találni, de hiszen én azt nem is kivánom, csupán csak meg akarok emlékezni az én hajdani gazdámról, a ki hadnagy volt a honvédeknél; a kik ismerték, tudhatják, hogy milyen nagy gavallér volt a leányok körül, s milyen jó katona volt a háborúban.

* * *

Erdélybe tettek bennünket egy újonan alakított zászlóaljhoz, mely még nem volt egészen felszerelve.

Csak a puska hiányzott még, meg a tölténytartó. Köpönyegje senkinek sem volt; egyébiránt az egész ármádia annyiban volt uniformis, hogy mind mezitláb járt.

Az én hadnagyom sokat panaszkodott a kapitánynál, a ki egy incarnatus cseh erdőmester volt valaha, később kávés Pesten, míg a leányának a férje őrnagygyá lett a zászlóaljunknál s az megtette kapitánynak. Tehát ennek, mondom, sokat panaszkodott a hadnagyom, hogy a szegény katonák fáznak, adjanak nekik legalább köpönyeget. De mind hiába, az őrnagy urak elkártyázták a pénzt, a mit a kormány a csapatok fölszerelésére küldött s a sok unszolásra végre is a jámbor cseh exkávés egy bonmotval fizette ki a hadnagyomat, melyet állítólag Napoleon mondott a katonáinak, mikor Egyptomban leszakadt róluk a ruha és zúgolódni kezdtek.

«Avecd pain et du fer on peut aller a Chine.» Annyit tesz körülbelől, hogy: «vassal és kenyérrel Chináig el lehet hatolni.»

Az én hadnagyom ezt a sort leiratta velem százötvenszer külön papirosra, azután kivitte a legénysége közé: «No fiaim, itt a köpönyeg,» s feltűzködte a vállaikra gombostűvel.

Még csak csizma kellett.

Csakugyan kaptunk is egy szép reggel háromszáz darab újdon-új suvixos iskátulát.

Engemucscse! ez jó gondolat, mondá a hadnagyom, csizma helyett suvixot küldeni! S másnap, hogy a kis szürke generális szemlét tartott a sereg felett, a mi századunk gyönyörű fényesre kisuvixolt mezitlábakkal defilírozott el a vezér előtt, hátul mindenkinek sarkantyú volt pingálva a sarkára krétával.

A vezér először nevetett, azután pedig összeszidta az őrnagyunkat.

Az őrnagy is nevetett először, s azután összeszidta a kapitányt.

A kapitány végre elkezdett veszekedni az én hadnagyommal, a hadnagyom pedig ő vele, s miután az egyik magyarul, a másik németűl nem értett, egyik sem végzett semmit a másikkal.

Utóbb is úgy szoktunk el a mezitláb járástól, hogy egy oláh falut dicsőségesen elfoglalva, az oláh menyecskék ott felejtett piros csizmáiban honosítottuk meg lábainkat, s azóta piros csizmás regementnek csúfolták századunkat.

Könnyű volt nekik beszélni onnan az üveges hintóból.

* * *

A legelső csatában nem sok tennivalót találtunk. Messziről lövöldöztek felénk, nekünk csak állni kellett.

Az ujonczkatona kapkodta jobbra-balra a fejét, a mint valami láthatatlant fütyölni hallott a levegőben.

– Ne kapkodd a fejedet öcsém, kiálta rá olyankor a hadnagyom, mert még bele találod ütni valami golyóba.

Volt köztünk egy öreg süket ember. Erővel eljött velünk, hogy ő golyóbist visz haza a gyerekeinek játszani. Negyven esztendő óta nem hallott már egyik fülére sem. Csak úgy kézzel-lábbal lehetett vele beszélni.

Egy pillanatban nyolcz ágyút sütöttek el az ellenség részéről egyszerre. Rengett bele hegy völgy. A süket erre szétnézett és azt mondta, hogy valahol elsült egy puska.

Mi felénk azonban egy messziről irányzott golyó kezdett gurúlni. Már rég leesett röptéből a földre, gurúlva szép egyenesen s csak olykor ugorva egyet, ha véletlen kavicsba ütődött.

A hadnagyom intett az öregnek, hogy ott jön a golyóbis, fogja el szaporán.

Az sem volt rest, lekapta a nyakából szűrzekéjét s a mint a golyó odaért, hirtelen lefülelte vele, mint az ürgét szokták.

Hanem a golyónak az a szokása, hogy még fáradt korában is jól birja magát; mire a mi emberünk elkiáltotta magát, hogy «fogom», már az akkor tíz lépésnyire volt tőle, szörnyű lyukat ütve a ráborított köpönyegen.

Ez azután szaladt utána, kergette messze földre, hol előtte járt, hol utána, míg végre vagy ötszáz lépésnyi távolban csakugyan elfogta s hozta vissza nagy triumphussal. Otthon persze azt mesélte, hogy rajta volt a köpönyeg, mikor kilyukasztotta a hatfontos galacsin.

A második csatában már egy ágyút vettünk el az ellenségtől.

A szerencsétlen nagyon közel jött hozzánk, s mielőtt ránk lőhetett volna, a hadnagyom elhitette a legénységgel, hogy az a mi ágyúnk, melyet mindjárt elfog az ellenség, ne engedjük!

Nem is engedtük, nekiiramodtunk; ránk lőtt egy párszor, de soha sem talált, s míg ideje lett volna bámulásából magához térhetni, már útban voltunk vele hazafelé. Az egészet kevesebb időbe került megtenni, mint leirni.

Azóta nem csufolta senki a piros csizmás regementet, sőt nemsokára puskát is adtak a kezünkbe. Lőni persze bajos volt egynémelyikkel, de ütni mind igen alkalmasok voltak.

* * *

Végre-valahára megértük, hogy a kapitányunkat elmozdították a zászlóaljunktól.

Áttették őrnagynak valami még nem létező zászlóaljhoz.

Ennek az örömére az egész együttlévő tisztikar lakomát rendezett.

Senki sem szerette szegényt, a tiszteken kezdve a legapróbb dobosig, magyarúl nem beszélt, csatába soha sem ment, jótékony czélokra soha nem adakozott. Csaták napján mindig kólikát kellett neki kapni, vagy ha előre megérezhette a salétromot, elküldette magát futárnak Debreczenbe; csakugyan addig is járt oda, míg ki nem nevezték őrnagynak, számfelettinek valamelyik garnisonba.

Mikor Komáromot feladták, csupán ott háromszáz darabból álló számfeletti őrnagy-gyüjtemény találtatott.

Tehát egy szép reggel a mi exkávés kapitányunkat utolérte a promovirt und amovirt.

Soha Közlöny érdekesebb nem volt előttünk, mint a mely e jó hírt hozta, még akkor sem, mikor a «külföld» rovat alatt három hétig semmi egyébről, csak a californiai bányákról értekezett.

Ez estét rendkivüli szertartással kelle megünnepelni, s minthogy az új őrnagy nem szándékozott kineveztetése áldomását megtartani, maga a tisztikar tartotta meg azt. Látszott, hogy vannak, kik ez előléptetésnek jobban örülnek, mint maga az előléptetett.

Azon közben az én fránya hadnagyom volt a tisztikar által megbízva azon szeretetreméltó kötelességgel, miszerint az új őrnagy utolsó tisztességtételére valami rettenetes jó tréfát gondoljon ki.

Mikor már vége felé járt a vacsora, előszólíták a hadnagyomat, hogy lássuk már a medvét.

– Mivel teendjük az új őrnagyra nézve emlékezetessé e napot? kérdezék tőle.

Ő felelé igen komolyan:

– Fáklyás zenét fogunk neki adni.

– Fáklyás zenét! kiáltá egy az asztal végéről.

– Talán macskazenét akartál mondani? replikázott egy harmadik.

– A legünnepélyesebb fáklyás zenét… ismétlé a hadnagyom, s komoly, mogorva vonásaiból előre lehete látni, hogy az valami fölséges mulatság lesz.

A czimborák teljhatalmat adtak hadnagyomnak minden szükséges intézkedésekre s egy óra mulva útban volt az ünnepélyes menet az ujdonsült őrnagy szállása felé s ott nagy dob- és trombitaszóval megállapodott.

A dobszóra és fáklyavilágra ijedten dugta ki fejét az ablakon az ujdonsült őrnagy, akkor bújt ki az ágyból, a paplant a nyakába vette, hogy meg ne hüljön, s a hálósipka nyakáig volt tarkójára húzva.

A mint tehát fejét kidugta, rettenetes éljenkiáltás fogadta minden oldalról, s a dob és trombita ujra megzendült.

Az ember meg volt lepetve. Ennyi tiszteletet ő nem várt s erősen iparkodott azokra az érdemeire visszaemlékezni, mik ez enthusiasmust előidézték. Azonban fejét azért egész majestással hajtogatta jobbra-balra, miáltal a hálósipkán a fehér czafrang hol előre, hol hátra ugrott.

A zene elhallgatott, az én hadnagyom felállt egy szalmaszékre és monda a megtiszteltnek egy ilyen szép, körmönfont dikcziót:

– Tisztelt férfiú, érdemes kávéfőző morva hazánkfia!

A megtisztelt egy szót sem értvén a hozzá intézett nyelvből, levette a hálósüveget a fejéről és rendkívül hizelkedőnek találta a megszólítást.

Az én hadnagyom folytatá magasztos ábrázattal:

– Nemes emberbarát, ki soha egy csirkének vérét sem ontottad ki, mégis őrnagy lettél, légy üdvözölve általam! Nem akarom szerénységedet az által megpirítani, hogy érdemeidet elősoroljam; hallgatok. Ámde emléked fenmarad azoknak hálás sziveiben, kiknek két havi lénungját szépen elköltötted. S bár ha elmégy is, itt maradnak a be nem fejezett számadások, mikről reád emlékezünk.

Az érzékeny hang, melylyel e szavakat hadnagyom elmondá, sürű könyeket idézett elő a kávés őrnagy szemeiben, valami olyast látszott rebegni, mintha ő ennyi magasztalást nem érdemlene. A hadnagyom az eddigi magasztos hangból a hősibe ment át.

– De bár ha szivünk forró óhajtása az volna, hogy akkor lássunk, mikor a hátunk közepét, reméljük, hogy ott, hol a jutalmakat fogják osztogatni, veled ismét találkozunk. Oh, te csaták hőse, ki elől jártál, mikor retiráltunk, s fedezted a bagázsiát, mikor előre mentünk!

Az őrnagy egészen el volt ragadtatva. Igérte, hogy a hazáért mindenre képes volna, de mindenre!

Végtére siralmas, fájdalmas accentussal szólt a hadnagyom ekképen:

– S minekutána azt kivánnám tenéked, hogy áldjon meg tégedet az ég, mint a suhai malmot (notabene: hétszer ütött bele a ménkű egy nyáron), felhíva érzem magamat, társaimnak (itt az egész kompániára mutatott) azon őszinte óhajtását tudatni veled: vajha megláthassák egykoron a mi szemeink a te elevenen való mennybemeneteledet!

A megtisztelt szívére nyomott kézzel esküvék, hogy neki nincsenek ezeknél forróbb kivánságai.

Erre megzendült a Rákóczy-induló, a szónok és a megtisztelt egymás nyakába borúltak, az új őrnagy zokogva állítá, hogy ő annyira el van fogódva, hogy egy okos sententiát nem bir előhozni, hanem majd, ha a tisztelt urak beveszik Pestet, keressék föl az ő kávéházát, most a felesége főzi benne a kávét, mert a család férfitagjait az őrnagy sógor mind megtette kit kapitánynak, kit élelmezési biztosnak, ott tehát igen olcsón fognak reggelizhetni és ozsonnázhatni.

Ez igen érzékeny bucsúvétel után ünnepélyesen megvált az egész tisztikar a promoveált collegától, a kit, miután senki sem szeretett, maig is meghagytak abban a hitben, hogy őt az ő zászlóalja, mikor megvált tőle, fáklyás zenével tisztelte meg utoljára.

Később csakugyan megtudtam, mintegy fél év mulva, hogy micsoda zászlóaljhoz tették át a derék emberbarátot.

Volt abban a zászlóaljban egy őrnagy, három kapitány, két hadnagy és négy közlegény.

Voltak-e valaha többen is, s átszökdöstek más zászlóaljhoz, vagy eredetileg ez volt-e a zászlóalj létszáma? azzal nem szolgálhatok.

* * *

Egyszer Debreczenbe voltunk rendelve. A vendéglőben lakó tisztek panaszkodtak, hogy van köztük egy olasz, a ki egész éjjel énekel és fistulázik, senki sem alhatik tőle.

– Ha csak ez a baj, mondá a hadnagyom, bízzátok rám, megszöktetem én innen.

S éjjelre tehát beköltözött az olaszszal tőszomszéd szobába, szépen levetkőzött, lefeküdt, nekem pedig meghagyta, hogy el ne aludjam, mert majd sokat fogják nyitogatni az ajtót.

Éjfél után vetődött haza az olasz s mint rendesen szoká, a helyett, hogy lefeküdt volna, kinyitott ajtót, ablakot s elkezde valamennyi alvók gyönyörködtetésére szebbnél szebb áriákat énekelni, egymásután tizenötféle operából.

Az én hadnagyom erre felült az ágyban s várta, mikor az olasz a legérzékenyebb andantéba kezdett keseredni; akkor elkezdett gyalulni és fürészelni a szájával.

Oly élethíven tudta e hangokat utánozni; minden furást, faragást, gyalutaszítást, fürészelést, az asztalosmesterséget reprezentáló minden czikornyákat, hogy a ki kivülről hallgatta, megesküdhetett rá, hogy odabenn egy igen szorgalmas asztalosmester dolgozik valami sietős munkán.

Az olaszt szörnyen confundálta a harmoniátlan fürészelés. Elhallgatott. Várta, hogy mikor lesz vége. Az én gazdám pedig egyre gyalult, fürészelt és faragott.

Végre nem állhatta az olasz, bezörgetett:

– Sacramento! mit csinálnak ideát?

Nem kapván feleletet, azt gondolta, hogy itt az emberek oly nagy munkában vannak, hogy nem hallják a szót, s azzal fogta a gyertyáját, lement a vendéglőshöz, fellármázott valamennyi kellnert, marqueurt és szobaleányt.

– Istentelenség! istentelenség! istentelenség!

– Mit jelent ez a háromszoros istentelenség, signor? kérdé a felriadt vendéglős.

– Először istentelenség az, hogy egy hôtel garniban meg van engedve, hogy egy asztalosmester műhelyt állítson fel, másodszor istentelenség az, hogy egy asztalosmesternek meg van engedve, hogy még ünnepnapon is dolgoztassa a legényeit, harmadszor és utoljára istentelenség az, hogy meg van engedve egy asztalosmesternek, hogy éjfél után egy órakor felkeljen mind a hat legényével együtt, s fúrjon, faragjon, gyaluljon és fürészeljen, mintha soha több nap nem lenne.

A korcsmáros szemet szájt tátott e beszédre s kérte az olaszt, hogy mutassa meg, melyik szobában lakik itt az asztalosmester hat legényével?

Az olasz egyenesen hozta a hadnagyomhoz.

Benyitnak hozzá. Ő fekszik a fal felé fordulva és horkol. Én intek, hogy lábujjhegyen járjanak, fel ne költsék.

Szétnéznek gyertyával, látják, hogy itt sehol gyalunak, fürésznek vagy asztalosműhelynek nyoma sincs.

– Kegyed álmodott, mondá a vendéglős az olasznak.

– Santo Diavolo! Álmodtam a mennykőt, a másik szobában lesz.

S azzal mentek, a másik szobában lakókat fölverni, azután a harmadikat, sorban valamennyi vendéget mind fölzavarták, mindenikkel kinyittatták az ajtót, a mi néhol nem ment minden késedelem nélkül. Az asztalosműhelyt nem találták sehol, hanem annál több szitkozódó, káromkodó félálmos embert, kik ugyancsak emlegették a hóbortos csendzavaró teremtését s kergették kifelé a szobáikból.

Utóbb is meg kellett neki nyugodni abban, hogy asztalosokkal álmodott.

Visszament szobájába, de nem énekelt, lefeküdt mérgesen és sokáig dohogott, míg végre el tudott aludni.

A mint a hadnagyom sejteni kezdé a szuszogásból, hogy szomszédja aludni készül, rögtön elkezde ismét gyalulni, fürészelni, fúrni, faragni, mintha heten dolgoznának egyszerre nagy sietős munkán.

– Sacramento! ordíta dühösen ágyából felugorva az olasz s most az egyszer kivont karddal rohant át hozzánk. Ajtónkat készakarva nyitva hagytuk, hogy bejöhessen.

– Ki fürészel itt? ordítá toporzékolva.

A hadnagyom úgy tett, mintha most ébredne fel álmából.

– Mi lelte önt? kérdé a dühösködőt.

Az nem felelt semmit, hanem miután sehol sem veheté észre a zajt okozó instrumentumokat, szitkozódva visszahúzódott és lefeküdt.

Harmadszor is fölébreszté a fürész-concert.

Már ekkor nem szitkozódott, hanem kérve könyörgött, hogy akárki legyen az az elkárhozott lélek, mely őtet fürészhangban kisérteni följár, pusztuljon a mélységes pokolra; mely kivánsága be is teljesült, miután egy nagy viaszgyertyát igért az elkárhozott lélek üdvösségének.

Korán reggel elhurczolkodott az olasz a vendéglőből s esküdve bizonyítá, hogy ott őtet egy legió elkárhozott lélek kisértette asztaloslegények képében.

* * *

Egy időben sokszor meglopták a hadnagyomat. Vagy egy, vagy más elveszett a szobájából és sohasem tudtunk a nyomára akadni, hogy kinek a kezéhez ragadt?

Végre egy örmény vargát kezdtünk gyanuba venni, a kivel a gazdám dolgoztatni szokott, s ki e végett sokat járt a házhoz, de erre sem lehetett világosan kisütni a csinyt.

Valahányszor benevolum alá vettük, mindig oly szent képet tudott vágni: én nem láttam, én nem nyulok semmihez, én soha egy gombostűt sem vettem el, nekem, ha utánam hajigálnák sem kellene a másé, stb. eff.

Egyszer azonban egy pár kedves, emlékbe kapott pisztolya tünt el a hadnagyomnak.

– De már ez több mint kettő, ennek végére kell járni, mondta, s egy szép fényes délután kilovagolt velem az erdőbe, ott a lovakat egy fához megkötöttük s azzal elindultunk az erdőben a harasztos közé, a hol legsürűbb volt a hullott falevél.

– Keress nekem egy kígyót, de nagyot, szólt a hadnagyom, s ha találtál, füttyents.

S azzal elindultunk éjszaknak, délnek, felkutatni az erdőt egy kigyóért.

Nem sokat kellett fáradnunk, az az erdő tele volt ilyen szeretetreméltó paradicsomi állatokkal, s nemsokára megpillantottam egyet. Szép nagy állat volt, csigaformán összetekeredve feküdt egy fa tövében, a nyirkos zöld mohában és aludt; zöldpikkelyes bőre aranyat és pirosat játszott a rásütő verőfényben.