Part 16

Minden utczán állandó falragasz gyanánt lehetett látni a hosszúhajú hölgyet a Yucatan-Dracoena lapidaris betűglóriával feje körül, az omnibuszok falai azzal voltak kiragasztva; a ki leült ebédelni, az asztalkendője alatt a hosszuhaju hölgy reclameját találta; a gyalogjárdák itt egy lábnyira emelkednek a kocsiút felett, még ez emelkedés is tele volt rakva a hosszuhaj-termelő Yucatan-Dracoenával; mikor este a színházból tódult haza a közönség, az úton apró arany pénzek voltak elszórva, a ki azokat felszedte, először is tapasztalá, hogy azok aranyos papirosból vannak, és másodszor ott találta rajtuk a hosszuhaju hölgyet. Nagy meetingeken, a hol százezer ember volt jelen, léghajók emelkedtek a magasba, s azokból százezerével havazott alá a Yucatan-Dracoena hirdetménye; vándor pyramisok kivilágított betükkel járkáltak alá s fel az utczákon éjszaka, miken Bhealer et Comp. üzlete volt hirdetve, s az ember, mikor este haza ment s levetette a paletotját, bámulva tapasztalá, hogy a hátára van ragasztva a Yucatan-Dracoena-pomádé hirdetménye.

Hát még a hirlapi trombitálások! Nem is említem az állandó rovatokat, feltünő nagy betükkel, gömbölyü, vagy keresztbe fordított parallelepipedon alakban, vagy romboid mintába szedett sorokkal; a tömérdek bizonyítványt hírhedett nagy férfiaktól, elkezdve Napoleonon, az egyiptomi alkirályon, egész a Fidzsi-sziget kaczikájáig, a kik mind rettenetesen elhálálkodtak, hogy elvesztett hajzatuk visszanyerését egyenesen a Yucatan-Dracoena csodaerejének köszönhetik. Ezek már elhasznált fogások. Az értelmes olvasó beléjök sem botlik tőbbé. De vannak más módjai a védtelen olvasó megejtésének. Apróbetűs történetkék az ujdonságok közé beszúrva; egy kitagadott fiatal örökös regénye a feuilletonban, ki elvégre a kopasz nagybátyját azzal hódítja meg, hogy Yucatan-Dracoenával ujra dús hajzatot varázsol fejére (kapható Bhealer et Co.-nál New-York). Majd meg egy rémtörténet a jégbe leszakadt korcsolyázókról, kik mind odavesznek, mire a segély megérkezett, kivéve egy fiatal hölgyet, kinek hosszú haja akkor is a víz szinén lebegett, a kit annál fogva kihúztak a partra. (Használta a Yucatan-Dracoena kenőcsöt, Bhealer et Co.-tól New-York.) Majd meg egy roppant sensatiót gerjesztő hír: «ujabb lázadás!» (Mikor a régi is elég volt már!) Kétezer parókacsináló összeesküvése, kik demolirozni szándékoznak a keresetüket végképen megrontó Yucatan-Dracoena-hajkenőcsgyárt. (Bhealer et Comp. New-York.)

Hanem mindezeknél hathatósabb reclame volt miss Leona Danger maga.

Miss Leona Danger, a csodaszép haju hölgy volt a legsikeresebb reclame mr. Bhealer vállalatára nézve. Ő volt az, ki eljárt mr. Bhealer-rel tánczvigalmakba, hangversenyekbe, színházakba, meetingekbe, szóval a hol sok embert lehet találni; rendesen felbontott s hosszan leeresztett hajjal, mely megjelenését annál feltünőbbé tette. Rendesen mr. Bhealer vezette őt karján, s mindenki abban volt megnyugodva, hogy a hosszu haju miss a mr. menyasszonya.

Úgy tudom, hogy maga miss Leona is erről volt meggyőződve.

Mr. Bhealer pompás szállást tartott számára, melyben az irodalom és művészvilág celebritásai gyakran összegyűltek, felolvasásokat, hangversenyeket tartottak, s aztán hálából hirdették a hosszuhaju hölgy estélyeit, ki viszont élő hirdetménye volt a Yucatan-Dracoena-gyárnak.

A Yucatan-Dracoena-gyár egy év alatt ismeretes lett egész New-Yorkban, egész Amerikában, az egész világon.

Hatemeletes ház volt az, lefelé még két emeletet számítva pinczékben, s mind a nyolcz osztály sorában Yucatan-Dracoena-hajkenőcsöt gyártottak, hűtöttek, kevertek, tégelyeztek, csomagoztak s küldöttek a szélrózsa minden irányában lakó kopaszok számára. Legio volt a munkások száma, a kik ezzel foglalkoztak, s a legió munkás és a világ minden részéből eredő megrendelések felett, mr. Happy vitte a felügyeletet. Ő volt a titkár, a mindenhez látó csendes Comp., a mindenes. Ő ügyelt fel az üzletre kora reggeltől késő éjszakáig; ő lótott-futott detail-kereskedő után, ő tartotta evidentiában a collikat, ő vezette a főkönyveket, ő járt a Yucatan-Dracoena megszerzése után, s ő esküdött a vásárosoknak, hogy valóban saját maga hozta el Yucatanból vad indiánoktól megváltva, az igazi hajnövesztő Dracoena magot. És ezért az volt a jutalma, hogy esténkint neki is szabad volt megjelenni miss Leona concert spiritueljén.

Én is voltam ott egynehányszor.

Megvallom, hogy soha sem szerettem a humbugot, s a siker, mely ezt kisérte, épen nem vont magához, de érdekelt megtudni, hogy mi lesz elvégre is a hosszuhaju hölgyből?

A creol nő nem mindennapi műveltséggel birt s egészen méltónak tartá magát arra a szerencsére, hogy egykor mr. Bhealer nejévé legyen.

Én pedig meg voltam felőle győződve, hogy soha sem fog az lenni.

Mért gondoltam ezt? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon ember, a ki egy millió embert meg tud csalni, hogyan tehetné azt, hogy az egy millió egyediket is meg ne csalja?

Engem is rászedett; nem tagadom. Még én is használtam csoda hajkenőcsét, pedig bizonyos voltam felőle, hogy az nem használ semmit. Hogy pedig egy millió embert legalább megcsalt egy év alatt, az onnan könnyen kiszámítható, hogy másfél év mulva félmillió dollárnak volt birtokosa.

És mind ezt azért adózta neki a félvilág, hogy miss Leonának olyan szép hajfürtei vannak.

Mennyi hálával tartozott ő ezeknek a szép hajfürtöknek! Ha aranyba, gyöngyökbe foglalta volna, ha oltárszekrénybe zárta volna, ha térden járta volna körül, mint búcsújáró a csodatevő szent képet, megérdemlette volna. Ez volt szerencséjének megalapítója, a legmesésebb meggazdagodásnak aranybányája, a tündérországi szomorúfűz, melyről a szellő aranyokat ráz le levelek helyett; hanem azért én még sem hittem soha, hogy ő miss Leonát el fogja venni.

A hölgy nemcsak szép volt, de kedélyes is. Költői ábrándozás volt lelkületének alapvonása, s rejtett tüzü szemeiből látszott, hogy képes oly szenvedélyre, mely egy férfit őrültté tehet.

De hát mi köze volt mr. Bhealernek a szerelmi őrültséghez? Ő okos ember volt, s a hol csak lehetett, inkább mást tett bolonddá, mint magát.

Engemet, mint mondám, régibb ismeretségnél fogva gyakran meghítt magához. Én pedig őt nagy úr korában sem igen szerettem. Nem jól érzem magamat az ilyen hirtelen felcseperedett milliomosok fitogtató pompája közepett. De ő, a mint meggazdagodott, ismét fölkeresett s örömét találta benne, hogy egy olyan embernek mutogathatja mesés gazdagságát, a ki őt még nehány év előtt szegény legénynek ismerte. Iparkodott bizonyos családiasságot kötni köztem és saját környezete közt. Többször eljött hozzám is, s olyankor merész terveiről beszélt; mert a ki egy milliomot szerzett, annak soha sem elég egy milliom, annak másik milliom is kell.

Egy napon beszélgetés közben előhozta, hogy bizony ő neki is ideje volna már arról gondolkozni, hogy megházasodjék.

Ráhagytam, hogy bizony ideje volna.

– Lesz-e ön a házassági szerződésnél tanum? szólíta fel.

Ez egyenes felhivásra nem mondhattam mást igennél; s némileg meg is voltam vele elégedve, hogy tehát a hosszuhaju hölgy végre czéljához jut. Nem sokat nyer ugyan vele, mert az egész ember nem ér egy pipa dohányt; hanem azt már a hölgyek tudják, miért sietnek olyan nagyon bekötni a fejüket egy férfival, akármilyen legyen is az.

Azt mondtam neki, hogy szívesen leszek násznagya.

Azután a napot is megmondta, hogy mikor fog esküdni. Gondom volt rá, hogy aznapra úgy rendezzem ügyeimet, hogy rövid időre szabadulhassak tőlük. Az ilyesmi is kötelesség az életben.

A mondott nap reggelén maga jött el értem elegans fogatán mr. Bhealer. Vőlegényruhája sárgabaraczkszín bársony quekkerből állott, aranyozott gombokkal és fekete bársony pantallonból, fehér atlasz mellénynyel és azon korallgombokkal; úgy hiszem elég feltünő volt. Gomblyukába rózsacsokor volt tűzve, világos-kék szalaggal.

Miután tiszta fehér keztyüs kezével megszorítá kezemet, s háromféle illatszerrel beszagosította szobámat, melyet önmaga körül árasztott, fölkért, hogy lehessen olyan szerencsés engem saját fogatán mátkája szállására elvihetni.

Kész voltam rá. Felültünk egymás mellé, s én úgy vettem észre, hogy ismerősöm semmivel sem elfogultabb, mint szoktak vőlegények hasonló esetben lenni.

Hanem a mint a fogat megállt, s az inas kinyitá a kocsi ajtaját, csodálkozva tapasztaltam, hogy a ház, melynek kapujában leszálltunk, nem ugyanaz, melyben tudtommal miss Leona lakik.

No talán már ide költöztette.

Kérdezősködés nélkül engedtem magamat általa előre utasíttatni, a ház belsejébe.

A folyosón végighaladva, a földszinti parloirba értünk, a hol az amerikai vendégei látogatását szokta fogadni. Megjelenésünkkor egy segéd, vagy inas, vagy clerc, vagy nem tudom mi távozott a teremből, azzal a biztatással, hogy hirül fogja adni jöttünket.

Mi addig leültünk a kandalló elé egy pár hintáló székre.

Bhealer úr tréfálózott, hogy az idő különben is hosszas szokott lenni, mikor a hölgyek toilettjüket végzik; hát még mikor menyasszonyi toilettet végeznek, az épen végevárhatatlan. Egy arafátyol feltüzése maga megtart egy óráig.

Én jónak láttam megjegyezni, hogy soha életemben szebb arafátyolt nem tudok képzelni, mint a minő miss Leona sarkig leeresztett hajhulláma volt, mikor őt legelőször megláttam.

Mr. Bhealer azt mondta rá, hogy ez igaz.

Én okosabb themáról nem véltem beszélhetni, mint miss Leonáról, ebben az ünnepélyes órában.

– Ön valóban helyesen mondta nekem azt, hogy egy új Californiát fedezett fel; mert miss Leona csodaszép haja csakugyan az lett önre nézve. Ön két év alatt egy milliót sepert össze vele.

– Másfelet! igazítá ki szavamat mr. Bhealer. Igazán csinos kis aranyseprő bartwisch!

És nevetett ennek az ötletnek.

Kötelességemnek tartottam, hogy még több szépet mondjak neki menyasszonyáról. Hiszen egy vőlegényt csak kell biztatni ilyenkor egygyel-mással.

– Azt hiszem, hogy miss Leona Dangernek határtalan jó szíve még ritkább kincs egy hölgynél, mint ama rendkívüli szépség.

– No de még! tódítá mr. Bhealer. Hogy milyen derék jó szívű hölgy miss Leona, azt még csak ezután fogja ön tapasztalni. No majd meglátja.

– És ez a szív egészen az öné?

– Teljesen. Bolondul utánam. Ha tűzbe-vízbe küldeném, elmenne értem.

– Önt e szerint nem csupán hála köti e derék leányhoz, hanem egyuttal megérdemlett hajlam is.

– Kétségtelenül.

Ez egész beszélgetésünk alatt valami olyan sajátságos sardonikus mosolygással nézett rám a szeme szögletéből mr. Bhealer, mintha ő volna az, a ki engem most valami nagyszerű megtréfáltatásba belevisz.

Most egyszerre robajos selyemsuhogás hallatszott felettünk, csalhatatlan előjele annak, hogy hölgyek közelítenek. Mi felugrottunk székeinkről, mr. Bhealer megrántotta kabátom szárnyát: «most azután egy szót se többet miss Leonáról!» sugá fülembe, s azzal karomnál fogva előre tolt, hogy az érkezőknek bemutasson.

A csigalépcsőn, mely a felső osztályokból a parloirba vezetett alá, egész csoport selyembe és illusionba öltözött hölgy, s utánok egy sereg idegen férfi szállt alá, kik közt épen csak miss Leonát nem láttam sehol.

Mr. Bhealer sorba bemutogatott mindenkinek; elébb egy vastag urnak, azután egy sovány asszonyságnak, azután egy vöröshaju kisasszonynak, meg egy hamis fürtös kisasszonynak; de a kiknek neveire én mind nem emlékszem, mert a mint a szőke kisasszonyhoz érve, azt úgy ismerteté meg velem, mint miss Lidia Corinthot, jövendőbeli eljegyzett menyasszonyát, ez engem annyira zavarba hozott, hogy azontul nem hallottam semmit.

Az igaz, hogy mis Lidia Corinth is szép hölgy volt, hanem olyan sajátszerű szépség, a mihez én soha nem tudnék hozzászokni. Ha tíz esztendeig feleségem volna is, azt hinném, hogy valami idegen asszony. Tökéletesen olyan arcz, a mely, ha azt mondja valakinek: «ma nem vagyok itthon» hát elhiszik neki. Az ember mindig az ajtón kivül hiszi magát mellette.

Micsoda más volt miss Leona Danger, mikor az eszkimó boutiquejében legelőször is megpillantottuk! Szegény Leona! Hát a te szép fekete hajfürteid ennek a sárga frizurának a számára termették a gyémántokat?

No, hanem hát ez nem az én gondom. Engem tanúnak híttak ide, nem drámabirálónak. Mit avatkozzam én a más dolgába? Eredj, vidd a menyasszonyodat; bánom is én!

A rövidleges bemutatás után következett, hogy kocsira üljön a násznép s induljon a templomba.

A krinolinokat előre bocsátva, s nagy életveszedelemmel bepakolva a hintókba, mi ketten a vőlegénynyel leghátul maradtunk, a hogy szokás, s ezuttal nem az ő urifogatába, mely a menyasszonyt vitte, hanem egy bérkocsiba jutottunk.

Ez volt a nászmenetet bezáró utolsó kocsi, hanem a mint egy párszor a bérkocsis hátrafelé integetéseiből kivehettem, még valami más kocsi is jött utánunk, s a bérkocsis tartott tőle, hogy az a rúdjával beüti az ő hintaját hátul.

– Mi az? kérdé mister Bhealer.

– Egy boxcab.

– Ki ül benne?

– Egy miss, feketében.

– Feketében. Az nem hozzánk tartozik.

– Vinné az ördög, a hova tartozik; de mindig belénk ütközik a rúdjával, mikor a többi kocsitól nem mehetünk

– Mondja ön neki, hogy kerüljön el bennünket.

– Mondtam már, de nem fogadja meg.

– No hát maradjon.

Én azonban csak még sem állhattam, hogy mr. Bhealernek szemére ne hányjam ezt a hűtelenséget. Hisz ez még amerikai szempontból is czudarság.

– Ön tehát miss Leonát ott hagyta a faképnél?

– No az természetes, szólt mr. Bhealer, igen előkelő képet csinálva. A boltjának czimtábláját csak nem veheti nőül az ember.

– De mikor önnek az a boltczímtábla olyan jól jövedelmezett.

– Hát mondtam én, hogy hűtlen leszek hozzá, mint boltczímtáblához? Én gazdagon fizettem őt eddig, gazdagon fogom fizetni ezután. Jó barátok leszünk s meg fogjuk becsülni egymást.

– De ön házasságot is igért neki.

– Azt nem tagadom. Irásba is adtam.

– Hátha önt be fogja perelni?

– Akkor is csak ott lesz, a hol most. Két feleséget csakugyan nem vehetek, ha csak a «sós tó» mellé nem vándorlok ki; a biróság vagy arra fog elitélni, hogy bizonyos évdíjt fizessek az elhagyottnak, vagy egy meghatározott összeget, s én föltettem magamban, hogy a mit a törvényszék meg fog miss Leonának itélni, én kétszerannyit fogok fizetni. Ez reménylem, hogy gentlemanlike van mondva. Lássa ön, mr. Bhealernek is van nemes gondolkozásmódja.

Én pedig szerettem volna mr. Bhealert kidobni a kocsiból, ott, a hol legnagyobb volt a sár.

Hanem azt ugyan nem bántam meg, hogy nem tettem.

Nehány percz mulva a mi kocsink is a templom elé ért, a mögöttünk jövő boxcab szintén.

A mint hátra tekinték, láttam, hogy egy hölgy szökik le belőle, párducz-elevenséggel, ki fekete ruhát viselt, egészen mexikói divat szerint, bokán felül érőt, s fején a kalap helyett hosszú fekete rebosot, a kreolnőket annyira jellemző fátyolt.

Én rá bámultam. Ez Leona volt, és még sem volt Leona. Az ő méltóságteljes arcza, az ő villámló tekintete volt az; az ő bájosan szilaj mozdulatai, az ő nyugtalan ajkfölvetései; de hol volt a csodaszép hosszu haj?

Ez a hölgy rövidre volt nyirva, kurta hajfürtei a reboso alól kiszabadulva, szabadon repkedtek homloka, égő arcza körül.

Itt baj lesz, gondolám magamban, s iparkodtam egy lépéssel hátrább állani.

A hölgy azonban sebes, ruganyos lépésekkel elhaladt előttem, s a baraczkszín bársonykabát után indult.

A násznép egész parádéban összecsoportosult már a templomajtó előtt, s épen csak a vőlegényre várt, hogy induljon az imaházba. Mr. Bhealer épen vis-à-vis állt már menyasszonyával, miss Lidia Corinthtal, midőn egy izmos kéz hátulról megragadta a baraczkszín bársonykabát gallérját s megállásra kényszeríté annak tulajdonosát.

Mr. Bhealer ijedten fordult vissza, de még jobban megijedt, mikor a gallérját fogó kéz birtokosnéját megismeré.

– Az Istenért! Mit akar ön?

– Hogy mit akarok? Te áruló! Azt majd mindjárt elmondom neked.

S azzal a másik izmos kéz a reboso alól egy kegyetlen hajlós rhinoceros-bőr lovagkorbácsot húzott elő.

Mr. Bhealer észrevevé, hogy itt hajótörés veszedelme forog fenn, s hirtelen elővevé tengerészi flegmáját, tekintélyével remélvén a boszús hölgyet lefegyverezhetni.

– Miss! ön takarodjék haza rögtön! kiáltá boszankodva Leonára, mintha éreztetni akarná vele, hogy ő neki gazdája.

Hanem abban a perczben olyat húzott miss Leona a fején keresztül a rhinoceros-szíjjal, hogy a szép sima czilinder rögtön összehorpadt, s a tulnan bevágó ostor végecskéje egy kikeresett helyecskén a szája mellett belecsippentett a képébe, úgy, hogy onnan mindjárt kiserkedt a vér.

No mondhatom, hogy ez bolond egy helyzet volt. Akármely más országban is kellemetlen volna hasonló vitába keveredni egy hölgygyel; annál inkább Amerikában, hol a nőnem különösen az állam és minden egyes polgár védelme alatt áll.

Annál fogva mister Bhealer csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy az első ütközet után megváltoztatta a csatarend homlokát, s a hátát tartva a dühöngő hölgy elé, a fülére rántá a bársony kabát gallérját; akármi történjék az utóhadával.

A bájos furia pedig nem is kérette magát nagyon a folytatásért, hanem a kegyetlen rhinoceros-korbácscsal olyat húzott a hátán végig egyet hosszában, másikat keresztben, hogy annál különbet ugyan senki sem kivánhat magának vőlegény korában.

A harmadik ütés után aztán eldobta a korbácsot, sirva fakadt, eltakarta az arczát: futott a kocsijához vissza.

Minthogy pedig a bársonyfélén az ilyesmi nagyon meglátszik, annálfogva mr. Bhealernek a hátán úgy nézett ki az a két keresztbe vágott huzás, mint a keresztülhuzott számlákon szokott látszani, a mire azt irják, hogy «pour a quit».

No hanem azért ez a kis intermezzo ne zavarja meg a díszes nászünnepélyt. Hasonló incidensek a tulsó hemisphæriumon nem tartoznak a rendkívüliségek közé, s aztán inkább egy szép hölgytől három pofot, mint egy férfitől felet; praktikus szempontból felvéve pedig épen még lucrativusnak is nevezhető ez a «fatal accident», a mennyiben ily «self satisfaction» után most már a biróság semmi kárpótlást sem fog megitélni az elhagyott jegyesnek, s így a szökevény hátára rótt krixkrax csakugyan «pour a quit» s valóságos száz procent nyereség.

Tehát csak bementünk a templomba. A tapasztaltabb hölgytanúk már a jelenet elején befutottak oda, magukkal ragadván a menyasszonyt, ki ott az előteremben egy kissé elájult, s így állítólag se nem látott, se nem hallott a jelenetből semmit, a mi a templom előtt végbe ment; hanem azért egész accuratessel felocsudott akkorra, mire a vőlegény ismét előkerült, ki ugyan elég elfogulatlan ábrázatot igyekezett mutatni; de a mi neki ismét igen nehezen sikerült ama bizonyos kis hosszukás daganat miatt, a mi az arcza közepétől a szája szegletéig sötétvörösen lenyult, s ott egy kis vérző repedésben végződött, melyet a tisztelt vőlegény himezett zsebkendőjével folyvást takargatni kényszerült.

Átkozott gondolat is volt az, a ki legelőször kitalálta, hogy a rhinoceros bőréből lovag-korbácsokat lehet csinálni.

Hanem hát a pap nem kérdezte azt, hogy mit takargat a tisztelt keresztyén polgár azzal a zsebkendővel az arczán, mialatt az esketési formát utána mondja az oltár előtt; hanem hivatalosan tudomásul vette, hogy az az egymás kezét tartó pár minden egyházi dogma és polgári paragrafus rendi szerint szereti egymást, meg is áldotta őket, be is írta nevöket a boldog házasok nagy könyvébe s azzal haza eresztette a násznépet a szülői házhoz, a hol úgy gondolom, hogy valami nászlakomának kellett volna következni.

Csak gondolom. Mert nem volt részem benne. Visszatéret a vőlegénynek a menyasszonynyal lévén szokás együtt haza kocsizni, én részemről a zsemlyeszínhaju nyoszolyólánynyal és annak mamájával jutottam egy hintóba. A zsemlyeszín kisasszony folyvást kiváncsian tudakozódott tőlem, hogy mi történhetett odakinn? mert ő nem látott semmit, nagyon ártatlanka volt szegényke, s szeretett volna nem az lenni; a mamája pedig, ki átellenben ült, folyvást fénymázos topánaimon taposott s basiliscus tekinteteket lövelt rám, nehogy valamit elmondjak, a mi igaz. Én aztán hazudtam keresztyéni kötelességből egész hazáig. Azt mondtam a kisasszonynak, hogy a drastice megjelent hölgy Bhealer úrnak édesanyja, a ki nem akarja megengedni a fiának, hogy megházasodjék, mert még kiskorú; nem tudom, elhitte-e?

A lakodalmas házhoz megérkezve, én kötelességszerűen karon fogva bevezetém a rám bizott hölgyeket a parloirba, onnan felmentünk az ebédlőbe, ott egy hosszú asztal erősen meg volt terítve hideg sültekkel, kocsonyákkal és felczifrázott czukorsüteményekkel, a torták óriási dombjai közül, mint fiók münsterek tornyai magasodván ki a sok góthidomú palaczk-nyak.

Hanem daczára ennyi biztató körülménynek, a vendégek, kik az asztalt körülállották, rettenetes savanyú ábrázatokat mutattak egymásnak, s olyan távol tarták magukat a süteményektől, mintha mindenki attól félne, hogy ha egyszer valamihez hozzányul, ő is valahonnan a levegőből egy pofont kap. Sem menyasszony, sem vőlegény nem voltak jelen, sem az elébbi szülői, hanem csak álldogált a vendégsereg magára hagyatottan, s várta, hogy kezdjen beszédet valaki, és a mellett úgy érezte magát egyenkint mindenki a társaságban, mint a ki szeretne olyan valaki lenni, a ki nincs itt.

Jó egy óráig bámultunk így tetszésünk szerint hol egymásra, hol a tortákra, hol a mennyezetre, s még sem jött senki.

Egy óra mulva előkerült végre mr. Bhealer. Most már a hosszú daganat be volt ragasztva az arczán æquivalens flastrommal, a mi úgy tűnt fel, mintha fél bajuszt ragasztott volna magának, s ekként igen derült kinézést adott tekintetének.

Kinálta a vendégeket, hogy lássanak hozzá, egyenek, igyanak, legyenek vígan, mindjárt jön a házi úr is, az asszonyság mulhatlan teendők által van elfoglalva.

Nekem pedig fogcsikorgatva súgott oda: «Mi pedig osonjunk innen, mihelyt szerét tehetjük, félek tőle, hogy az az átkozott Medea még fölgyujtja a Yucatan-Dracoena-gyárt. Képesnek tartom arra is!»

Nagyon hajlandó voltam az indítvány elfogadására, s mihelyt lehetett, eltűntem; Bhealer utánam.

– Hát a mistress? kérdém tőle.

– Azzal nagy baj van most. Mihelyt felé közelítnek, azonnal elájul. A mióta haza jöttünk a templomból, tizenkétszer ájult el, ugyanannyi ránézésem folytán. Most már nem akarok eléje jönni hamarább, mint ez a bolond huzás innen a képemről elmulik. Menjünk hozzám, szörnyű szükségem van rá, hogy egy palaczk búfelejtőt igyam ezen a szép napon, egy pár magános jó barát társaságában; ön szives lesz eljönni velem, majd felhivjuk mr. Happyt, s az megnevettet bennünket. Átkozott nászünnep! S hogy kiabált a fülembe ipamuram, meg napamasszony! No ez nem nekem való mulatság!

(De épen neked való mulatság! gondolám magamban, mialatt a Yucatan-Dracoena-gyár pompás épületéig hagytam magamat általa kocsiztatni.)

Ott kiszálltunk és felmentünk a mr. szállására.

A comptoirszolga meglátta mr. Bhealert, s azt kérdé tőle, hogy talán duellálni volt?

Azt leszamarazta s kergette, hogy menjen Happyért s mondja meg mr. Happynek, hogy hozzon fel mr. Happy a pinczéből egy tok veuve Cliquot-t.

Mr. Happy nem sokáig váratott magára, alig ültünk le a kandalló mellé, már topogott be a szomszéd teremből.

Mr. Happy ezúttal egy araszszal magasabbnak látszott lenni, úgy feltartotta fejét s úgy ágaskodott lába hegyére. A hóna alatt hozott ugyan valami tokot, de az nem hasonlított semmi pinczetokhoz. Engemet meg sem látott, hanem egyenesen mr. Bhealer elé plántálta magát, olyan közel, hogy az orraik érinthették egymást.

Mr. Happynak a szája ezúttal nem volt nyitva, hanem inkább összeszorítva, mint az olyan embereké, kik a sirást akarják visszafojtani. Látszott, hogy valami nagyot akar mondani, de nem jött a nyelvére.

Tehát képes beszédhez folyamodott. Felnyitotta reszkető kezekkel a dobozka tetejét s belemarkolva, kihúzta abból – miss Leona gyönyörű szép levágott haját.

S a mint azt a sajnálatra méltó nagy kárt oda tartá főnöke elé, a kisded emberke szemei megteltek könyekkel.

Végre kitört belőle a szó.

– Látja ön ezt? Ön cselekedte ezt! Ez volt az ön őriző angyalának a szárnya, a mit elvesztett.

– Vigye az ördög az egész őriző angyalt, ordítá rá mr. Bhealer, kinek nagyon jó oka volt miss Leonára haragudni. Vonuljon ön előlem, vagy kilököm önt hajastól együtt.