Part 15

A helyiségnek valóban előnyére vált, hogy éjszaka jöttünk azt látogatni, mert így nem tüntek fel az emeletek kormos falai, csak a pompát és fényt láthattuk, mely a boltnyilást környezé. A pompa állt három vég vörös katunból, melylyel a portale falai be voltak függönyözve, a fény pedig tizenhat fotogen-lámpából, melyek egy óriási olajfestményt világítottak meg köröskörül, a mi a bolt mélyedését elfogta, mely ismét szellemdúsan körül volt tűzködve a világ minden nemzeteinek zászlóival, maga a kép pedig ábrázolta miss Leonát, a ki török salavarival, creol rebosoval, spanyol dolmánykával és lengyel négyszögű sipkával lévén ellátva, eléggé feltünő szépség volt a vásznon, a nélkül a hosszú fekete haj nélkül is, melyet már a festményen két szerecsen fiu emelt utána, mint uszályt, és még azoknak is vigyázniok kellett, hogy rá ne lépjenek.

Hanem még mind ez nem volt arra elég, hogy a közönség figyelme megállíttassék ilyen városban, mint New-York, a hol minden bolt fényben uszik, és minden ember fut az utczán; még azon kívül négy tarka papagály is volt a boltajtó elé kifüggesztve, a mik a járókelőket kiabálásaikkal figyelmeztessék, s a kalapokra hajigált almahéjjal költsék fel a neutrális közönyt. S ha mind ez intézkedések hagytak még fönn valami hiányt, azt kitölté a tisztelt hölgy mutogató vállalkozójának becses személye, ki maga eszkimonak felöltözve állt az ajtóban, kékre és pirosra festett lárvával az arczán, egyik kezében csengetyüt tartott, a másikban trombitát; egyszerre csengetett és trombitált, azután rá kezdett declamálni, elmondta hölgye szép tulajdonait, rendkívüli ékesszólással, és «biztatta a járókelőket, hogy jöjjenek be a rendkivüliséget megtekinteni, a minőt soha többet öt penceért nem fognak látni ebben az életben».

Amerikában igen természetesnek találják, hogy ha valakinek valami eladnivalója van, mentül többet harangozzon, trombitáljon és ha czikkének kelendőségét jobban biztosíthatja azzal, ha eszkimónak öltözik, hát még azt is megtegye.

Az eszkimónak igen jó szemei voltak; a mint a lámpadicskör sphærájába értünk, nem csak azt ismerte fel az én barátomon, hogy az már egyszer volt itt, hanem azt is, hogy ismét ide jön s még egy neophitát hoz magával, a minthogy beértünkkor ismerős mosolygással fogadott bennünket. Ha mosolygást említek, senki se vegye annak, mintha már elfelejtettem volna, hogy az imént álarczról beszéltem, mely az ál-eszkimó arczát fedte, sőt inkább ez álarcznak volt olyan elmés mechanismusa, hogy ha azt belülről, az illető arczizmaival és fejbőrével mozgatá, tudott igen szépen mosolyogni, homlokát ránczba szedni és egyéb művészi arczjátékkal kisérni az előadást. Tehát az eszkimó-álarcz mosolygott; helyet csinált előttünk, hogy beléphessünk a boltmélyedésbe, odavezetett bennünket egy oldalvást épült emelvényhez, melynek vörös katunos asztala előtt kékselyem viganós asszonyság, hamis szőke fürtökkel őrizé a bejáratot; annak lefizettük az öt centet, s azután az eszkimó félre hajtott előttünk egy vörös katunfüggönyt, s azon át bebocsátott bennünket miss Leona Danger szentélyébe.

A szobában az obligat vörös katun-draperián kívűl ismét nem volt egyéb, mint egy kis kerek asztal, azon egy fotogen-lámpa, mellette egy támla-szék, abban ült miss Leona Danger, élő valóságában.

Az eszkimó itt letette álarczát, s most a többi grönlandi kosztüm közül egy nyugalmas, kiborotvált, phlegmatikus arcz tünt elő, valóságos yankee typus, melynek vonásai csak akkor változnak el egy kicsit, mikor egy csomó bagót bedug a képe féloldalába.

Meginvitált bennünket, hogy lépjünk a misshez közelebb, és vegyük érdemleg szemügyre e természeti csodatüneményt, a ki valóban az is volt.

A misst nem találtuk ugyan abban az ethnografiai quodlibetben öltözve, melyben a vászon és photografiák hirdették, hanem az csak előnyére szolgált. Egészen divatszerű világos szalmaszín selyemruha volt rajta, mely termetének ifju karcsuságát kiemelé, természetesen állig érő szabással, s a mellett igen kedvező ellentétet képezett a rajta végighullámzó fekete hajsátorral, mely valóban a földet seperte, midőn a hölgy a karszékben ült, s midőn beléptünkkor egy perczre üdvözlőleg felállt, a ruhája szegélyeig takarta körül, mint egy fekete arafátyol.

Miss Leona Danger arcza szép, nemes idomokkal birt; kissé kreol szinezetű volt: ajkai finom metszésén is e faj typusa látszott. Szemöldei vékonyan rajzoltak valának, de koromfeketék. Szemeiről ez első látás után nem beszélhetek, mert azokat ottlétünk alatt fel nem emelte. A mint bennünket üdvözölt, ismét leült. Kezébe vett egy könyvet és olvasott. Hosszú selyem szempillái oly messze vetették árnyékaikat, hogy mikor olvasott, olyan volt, mintha aludnék. Olybá vett bennünket azontul, mintha ott sem volnánk. És igaza volt. Öt penceért nem tartozott nekünk egyébbel, mint hogy a haját megnézhessük.

Hanem ehez azután teljes jogunk volt, a mibe az eszkimó formaszerint bele is vezetett bennünket.

Előbb sebesen pergő beszéddel elmondá a tisztelt hölgy élettörténetét: atyja persze generális volt, természetesen a csatában esett el, anyját szokás szerint megölték a lázadók, s hogy roppant vagyona a forradalomnak esett áldozatul, ez napi renden levő dolog. Már születésekor oly hosszú fekete haja volt, hogy a keresztelés alkalmával be kellett fonni, azontúl mindig termete növekedésével maradt arányban, szüntelen túlérve husz centimeterrel a sarka hegyén. Hogy ez a haj öt font és huszonöt centigramm szárazon, ha olajoznák nem volna képes a fején viselni, de nem is érte azt soha semmiféle kenőcs, miss Leona hajához soha nem járult semmi egyéb, mint tiszta hideg víz, melylyel haját háromszor szokta napjában megmosni; de az csak átszürt víz lehet, a miben semmi mineralia és vegetabilia nincsenek.

Azután rászabadított bennünket, hogy tekintsük meg közelebbről is a csodaszép hajzatot, tapintsuk meg kezeinkkel, összefogta az egészet s felhivott, hogy a közepén átfogott hajzatot két maroknak dolgot ád összeszorítani, azután belemarkolt abba, meghuzogatta előttünk, hogy lássuk, miszerint az mind egyenesen a fejbőrből van kinőve, azután kényszerített bennünket, hogy öt ujjainkkal, mint fésüvel dúljuk végig a dús hajat, meggyőződendők arról, hogy nincs mesterségesen szaporítva, azután kifogott három-négy szálat belőle, azt hosszan végighúzta előttünk, hogy lássuk: nincs az összeragasztva, nincs kitoldva, az mind valódi, eredeti, antik!

Miss Leona Danger mind e mesélés, czibálás, simogatás, fésülgetés, magasztalás és bámészkodás alatt folyvást közönyösen olvasott a kezében tartott könyvből, mely, a hogy egy perczre belenéztem, valami Sensationsroman lehetett; az őt nyilván jobban érdekelhette, mint látogatói.

Kérdeztem tőle: «szép az a regény?» Megbólintotta fejét és azt mondta: «yes»; hanem azért nem tekintett fel a könyvből.

Vége lévén a «séance»-nak, ismét ajánlottuk magunkat; a hölgy egy perczre ismét felemelkedett helyéről, az eszkimó ismét feltette lárváját; kikisért bennünket, de már nem mosolygott, mert megkapta az öt penceünket; hanem újra elkezdett csengetyüzni, trombitálni és deklamálni, be is deklamált rögtön utánunk három fiatal yankeet, a kiknek épen fészkelődött a zsebükben az öt pence.

– Nos? hát? Mit szól ön hozzá? Kérdé mr. Bhealer, ismét esernyőm alá furakodva.

– A haj valóban gyönyörű.

– Hát nem gondolja ön, hogy ha azt a kincset valami okos ember az eszkimó kezéről elüthetné, valódi kaliforniai aranybányát nyithatna vele?

– No, biz ebből öt pencével naponkint bevehetne ön husz-harmincz dollárt, s ha mindig jól megy az üzlet, ha a hölgy soha sem beteg, s ha a bolt árát, meg a hölgynek fizetett salariumot levonjuk, maradhatna belőle évenkint 3000 dollár; csakhogy az kissé mégis kellemetlen fogna önre nézve lenni, hogy eszkimónak felöltözzék, s napestig a boltajtajában fujjon áriákat a «Lammermoori Luciá»-ból egy szál trombitán.

Mr. Bhealer nagyon kinevetett e véleményemmel. Ugy a fogai közül szokott nevetni, s a fejét rázogatta közben.

– Nem érti ön azt. Fiatal kedély. Semmi üzleti szellem. Magyar kereskedő. Ez a Treaty valóságos bolond, hogy rá nem jött arra, a mire én. (Treaty volt az ál-eszkimó neve.) Ugyan mondja ön, mit fog ön csinálni, mikor most haza megy?

– Levetkőzöm és lefekszem.

– Az igaz; de mikor levetkőzés előtt meg fog ön állani a tűkör előtt, hogy haját az éjjeli sipkahálóba bekösse, azt fogja mondani, ejnye de átkozott ritka ez az én hajam ahhoz a másikhoz képest! És aztán eszébe fog jutni, hogy mit beszélt az a hülye Treaty? hogy miss Leona Danger haja attól nőtt meg, hogy mindig tiszta vízzel mosta, melyben semmi mineralia és vegetabilia nem találtatik. És ön erre azon fogja magát észre venni, hogy előkészíti a carbon plastique golyóját, mely czélszerű vízszűrő most minden háznál van már, s vizet szűr magának a holnap reggeli mosdáshoz, s azontúl háromszor napjában mosni fogja vele a fejét.

– Az bizony meglehet.

– No lássa ön, milyen élhetetlen némely ember! A sors a markába nyomja neki a quinternohoz való számokat; de ő nem ért hozzá, berakja extratora mind az öt számot, s azzal is beéri. Ezt az anecdotát valami európai anecdotagyűjteményben olvastam. Nem mindig azé a haszon, a ki az ötletet felfedezte, hanem azé, a ki azt gyakorlati erőre emelte. Fulton feltalálta a gőzhajót s százezer dollár adósságot hagyott hátra; James Watt tökéletesítette azt, s hagyott maga után két millió activát. Ez az élhetetlen egész nap trombitál, rekedtté kiabálja magát, elmondja tízezer embernek, az a tízezer százezernek, a százezer egy milliónak, hogy a csodaszép hajú hölgy mindennap tiszta hideg vízzel mossa a fejét, s erre a tízezer, a százezer, meg az egy millió egy esztendeig mindennap háromszor a kútszivattyú alá jár a fejét zuhanyoltatni; holott ha ez a nyomorult minden egyes bámulónak azt mondaná, hogy ime, a mitől ez a haj ily csodaszépre megnőtt, egyedül a Yucatansziget vad népei által ismert füvekből extrahált kenőcs; ára egy tégelynek csak egy dollár: hát az az egy millió ember mind behajigálná hozzá ajtón ablakon át a maga egy dollárját.

– Van benne valószinűség.

– Most már kezd ön engem érteni.

– Sejtek egy kicsit hozzá.

– Itt most tehát csak az a főfeladat, hogy lehessen a hosszú hajú hölgyet elütni az eszkimó kezéről?

– Úgy látszik. Tehát hogyan?

– Még nem tudom; de majd holnap reggel megmondom önnek s akkor tovább beszélünk ez ügyletről.

Másnap nem láttam az én emberemet, de harmadnap annál korábban eljött.

– Kitaláltam már a nyitját, mondá midőn az első szivart a szájába dugta, és így csak fél szájjal beszélt hozzám, a másik féllel a szivart fogta.

– Vajjon?

– Az eszkimó nem tud spanyolul. Ezt tegnap fedeztem fel.

– Az nagyon valószinű, hogy az eszkimók nem tudnak spanyolul.

– Miss Leona Danger pedig tud spanyolul, mert anyja creol nő volt. Én tegnap háromszor is elmentem miss Leonát meglátogatni, mindannyiszor vittem magammal egy új látogatót. Treaty már azt kezdi hinni, hogy colporteurjévé szegődtem, s rövid idő után rabattot kérek a behordott látogatóktól, tíz után egy tiszteletpéldányt. Én pedig mindannyiszor, a míg ő az ujonnan érkezettet felvilágosítja miss Leona családi és egyéb körülményeiről, magával miss Leonával suttogtam spanyolul, s megtudtam tőle a következő dolgokat. Hogy miss Leona nagyon unja magát ebben az életmódban, hogy Treaty nagyon rosszul fizeti őt havonkint 80 dollárral, hogy már Treatynak van kötelezve szerződésileg hat esztendőre, s a szerződés megszegése esetén tartozik neki fizetni háromezer dollárt. Ezt mind az eszkimó hallatára beszéltük spanyolul. Ő azt gondolta, hogy én mulatom magamat a szépséggel. Én azután a következő ajánlatot tettem a szépségnek: én adok önnek havonkint háromszáz dollárt; tartok önnek hat szobás szállást; elviszem önt minden hangversenybe, színházba, tánczvigalomba, kérni fogom önt, hogy mutassa magát mindenütt, a hol a szép hölgyek megbámultatják magukat, és nem vesznek érte öt kispénzt, s mindezért csupán csak egyetlen egy dolgot kérek öntől.

– S azért az egyetlenegy dologért az ajtón kívül helyezte önt miss Leona Danger.

– Azért sem helyezett az ajtón kívül. Ne tessék balra magyarázni a dolgot. Ez az egyetlen viszontszolgálat semmi más nem lesz, mint hogy miss Leona Danger mondja mindenkinek azt, hogy ez a bámulatos szép haj akként növekedett meg ilyen hosszúra, hogy folytonosan mr. Bhealer Yucatan-dracœnamag-olaj-hajkenőcsét használta; s bizonyítsa ugyanazt egy hozzám irt elismervényben, melyet én kinyomathassak.

– De hát mi a csoda az a yucatan-dracœna?

Mr. Bhealer magasra felhúzta a szemöldeit erre a kérdésre s kicsücsörített szájában előre tolva az égő szivart, azt látszott inteni hamis szemhunyorítással, hogy ne beszéljünk erről ilyen nyilvános helyen.

– Már hiszen akármi legyen a Yucatan-dracœna, annyi bizonyos, hogy ezen a módon értékesítve, megér – egy milliót. Érti ön már?

– Értem.

– És mind ehhez nem kell egyéb, mint egyelőre rongyos tízezer dollár.

– Már most nem értem.

– Dehogy nem. Háromezer dollár kell az eszkimó szerződésének megváltására, kétezer dollár kell miss Leona szállásának bebutorozására, ötezer dollár hirlapi hirdetésekre, reklamatiókra, falragaszokra.

– Hát a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-gyárra mi marad akkor?

– No még az is kitelik belőle. Egy szóval: lesz ön «csendes Co.»?

– Köszönöm uram; nem leszek «csendes Co.».

– Jól meggondolja ön, mielőtt elutasít?

– Már meggondoltam, s ha ráérek, még egyszer meggondolom.

– Jól van, holnap megint eljövök.

– Szivesen látom.

Másnap csakugyan megint eljött.

– Nos, meggondolta ön, hogy lesz-e a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-vállalatnál csendes Co.?

– Újból meggondoltam és maradok a tegnapi határozatom mellett.

– No, mert nagyon sajnáltam volna, ha ön mást határozott volna, s én kénytelen lennék adott ajánlatomat ön irányában megtartani, miután már nincs szükségem az ön tizezer dollárjára; valaki más fogja azt nekem kölcsön adni.

– Gratulálok hozzá. Szabad kérdeznem, hogy ki?

– Mért ne? Maga a tiszteletre méltó miss Leona Danger.

– De hiszen annak a vagyonát tisztára felprédálták a lázadók.

– Igaz. Hanem ő neki meg szintén kölcsön adja a nagyon tiszteletre méltó mr. Happy.

– Hát az ki?

– Ez egy igen tiszteletre méltó quakker kereskedőnek a fia. Holnap azt is el fogom ide hozni.

– Szokott az is szivarozni?

– Mondtam, hogy quakker; vallása tiltja a dohányozást.

– Akkor mit csináljak én vele, ki csak dohánynyal kereskedem?

– Majd megmondom. Ez egy barátságos szivesség, a mit öntől kivánok. Mr. Happy úgy látszik, hogy bele van bolondulva miss Leona szép hajába. Ezt nem tiltja a quakker vallás. Mr. Happy azonban egészen önzéstelen és szerény ifju. Arra, hogy férjül kinálkozzék miss Leonának, nincs elég forgalmi tőkéje; mert hogy valaki egy ilyen csodaszépséget eltarthasson Amerikában, ahhoz nagyon sok pénz kell, miután a selyem drága; hanem annyi pénze mégis van mr. Happynak, hogy tízezer dollárt ajánlhasson a hosszúhajú hölgynek abból a czélból, hogy váltsa meg magát vele ez életmódtól, mely utoljára is csak a pokol útjára vezet s kezdjen valami szolid üzletet, valami okos compagnonnal, a ki a pénzt nem vesztegeti el, sőt mr. Happynak abból bizonyos raisonable kamatot is fog fizetni.

– Ez a mr. Happy tehát egy tökéletesen okos és a mellett becsületes ember.

– Tökéletesen az. Már most az a mr. Happy, megtudva, hogy miss Leonának volna in petto ilyen rentabilis vállalata, azt szeretné megtudakolni, hogy vajjon én az az ember vagyok-e, a ki ilyen vállalathoz megbizható chef leend?

– De hát mit felelhetek én neki e tárgyban? Hiszen én a világon semmi egyebet nem tudok önről, mint hogy két év óta árutáramba jár szivart vásárolni, folyvást Porto-Ricot vesz, darabját 25 centeért s mindennap megfizet Én többet nem tudok önről.

– Csak annyit mondjon neki. Abból ő meg fogja tudni hogy két év óta folyvást egy helyben lakom, tehát solid ház vagyok és kitartásom van, és a mit egyszer elkezdtem, azt folytatom, hogy sem nem nyomorgok, sem nem prédálok és hogy rendesen szeretek fizetni. Többre neki nincs szüksége.

Másnap tehát eljött másodmagával.

Mr. Happy alacsony czingár ember volt, akkora fejjel mely egy nálánál sokkal nagyobb embernek volt szánva. Különösen a homloka szörnyen emeletesnek indult és széles volt, míg aztán az álla felé mindig keskenyebbre szorult össze az ábrázatja, mintha az építőmesternek már akkorra kifogyott volna a materialéja; s azon fölül a haja is középen lévén elválasztva, olyan alakja volt a fejének, mint a hogy a szívet festik. Ez is jellemzé azt a férfit, a ki gyakran összezavarja a fejét a szívével. Azonkívül nagy méla világoskék szemei voltak, szüntelen oly felvont állapotban, mintha a szemöldökeit akarná meglátni velük; kicsiny, mindig nyitva tartott szája volt, melynek csakugyan nagy szüksége lett volna arra, hogy legalább egy szivarral be legyen dugva.

Beléptekor egy nagy kötött shawl volt a nyaka körül tekergetve, úgy hogy félig az arczát is eltakarta, mindamellett oly félénken tekintett maga körül, mintha attól rettegne, hogy valaki meglátja, hogy ő egy dohányos boltba lép; s azonnal is oly módon látszott magát érezni ezen a helyen, mint mikor a keresztyén embert először viszi a kiváncsiság egy zsidó templomba s ott nem tudja, hogyan tartsa magát, hogy el ne árulja, hogy először van itt, hanem csak látni és hallani jött ide és mind ennek elárulásával meg ne sértse valahogy azokat, kik a látottakból és hallottakból a maguk részére egészen komoly dolgot csinálnak.

Soha szebben ártatlan potykákat ki nem horgásztak egy szál czérnával a tóból, mint a hogy mr. Bhealer kihorgászta miss Leona hosszú hajszálaival mr. Happy zsebéből a dollárok tízezerét.

Az én yankeem odáig vezetve a találkozás ügyét, a hol az én ismerős mosolygásomat, melylyel mint régi vevőm elé járultam, elnyerheté, rögtön megmutatá, hogy vannak saltusok nem csak in natura, hanem az üzletben is s mielőtt valakit szóhoz engedett volna jutni, úgy mutatott be engemet mr. Happynek, mint azt az urat, a ki szíves lesz az ő szerződésüket mint tanu előttemezni. Ez által egy fokkal előbbre tolta a kifejlődést, a mennyiben én azt hittem, hogy mr. Happyvel már egészen rendben van az ügye s csupán csak tanút keresnek, a ki hitelessé tegye az átadást; mr. Happy viszont azt vélhette rólam, hogy én a legszorosb összeköttetésben állok a nagyon tisztelt gentlemannel, a kit pedig nekem egyátalában nem volt szerencsém bővebben ismerhetni, mint a hogy ismerheti egy dohánykereskedő a naponkint nála vásárlót egy olyan nagy világvárosban.

De hát jól van, nem az én feladatom, s bizonyosan más sem tenné, hogy midőn valaki dollárjainak elkezd szárnya nőni s kezdik magukat kirágni a zsebéből, mint a selyempillangók a selyemgubókból, hogy e természetes átalakulásukban őket meggátolja. A ki nem tud a pénzre vigyázni, nem is érdemli meg, hogy pénze legyen.

Némiképen tehát csak az én barátságos mosolygásom inaugurálta azt, hogy mr. Happynek a pénze mr. Bhealernek valahára már egyszer pénzt látott porte monnaiejébe került.

Mr. Happy ugyan a mellett állt, hogy ő ez összeget egyedül miss Leona Dangernek kivánja átadni, ő aztán tegyen vele, a mit tetszik; hanem erre mr. Bhealer azt mondta, hogy az tökéletesen mindegy, s még csak velünk sem jött, midőn én mr. Happy kivánatára, mint tanu elmentem miss Leonához, hanem megvárt a boltomban.

Mr. Happy az úton csak mind azon tudakozódott, hogy miféle vallásu vagyok? s nagyon sajnálkozott rajtam, hogy azon amerikaiak közé tartozom, kiket a római kérdés nagyon érdekel.

– Igen kár, igen nagyon kár, mondta mr. Happy. Ha ön mi hozzánk járna ájtatoskodni, mindnyájan az ön boltjában vásárolnók dohánykészleteinket.

– De hisz önök vallása tiltja a dohányzást.

– Nem is teszszük az utczán; hanem otthon igen. Magam is vennék öntől egy ládikó Havannaht, ha jövő vasárnap imaházunkban láthatnám.

– No majd meggondolom.

E térítési intermezzo közben elértünk ama bizonyos bódéig. A veres ponyvák, a tarka vászonfestmény mind be volt már szedve, s az eszkimó sem volt eszkimó többé. Mr. Treaty annak rendi szerint értesítve volt már a csapásról, mely vállalatát fenyegeté; de az őt egy cseppet sem zavarta meg. Ő megkapja a maga kárpótlását, s majd fog magának valami más világcsodát, a mit odább mutogasson.

Miss Leona sem fogadott már ezuttal bennünket abban a fésületlen toiletteben, a miben első izben volt szerencsém őt tisztelhetni; pompás hajzata ezuttal be volt fonva s két csodaszép tekercsben köríté fejét, mint valami bámulatos aczél korona. Mikor így be volt fonva a haja, úgy látszott, mintha szép fejét saját terhe huzná lefelé; búskomoran féloldalt hajlott az, s ezzel egészen más kifejezést adott arczának, mint az elébbi vad-indián tekintet volt.

Engem meglátva, rám ismert, s ismerősen üdvözölt; első szava is az volt hozzám, hogy: «ön jó barátja mr. Bhealernek?»

Ez a kérdés oly érdekes tekintettel volt kisérve, hogy én tartózkodtam volna rá nemmel felelni, abban a hitben, hogy azzal valami gyöngéd érzelmet találok megsérteni.

A pénz átadása után búcsut vettem; most már kezet is szorított velem a csodaszéphajú hölgy, s én azon vettem észre magamat, hogy a nélkül, hogy valami bűnöm volna benne, bele vagyok fonva ennek a pompás hajnak a fonadékaiból szőtt és font szövevénybe.

Bhealer a boltomban várt reám. Mondtam neki, hogy a pénz már miss Leona kezében van; mire ő azzal a valódi mosolygással, a mit ez a szó: «pénz» képes előidézni, szorította meg kezemet s elkezdett hálálkodni, szörnyen igérve, hogy e mostani barátságomért, mely a Yucatan-Dracœna-hajkenőcs-gyár megalapításában oly lényeges szolgálatot tett, Bhealer et Comp.-t örök hálára kötelezem le, s Bhealer et Comp. fog találni egy év alatt alkalmat, hogy háláját bebizonyíthassa irányomban.

Szerettem volna már Bhealer et Co.-t lerázni a nyakamról, s azt a kétkedésemet fejeztem ki előtte, hogy vajjon a tisztelt hölgy, ha már a hozzá való pénz a kezében van, s a titoknak is birtokába jutott, nem fogja-e a firma első felét kijátszani, és saját kezére kezdeni el az ő hajára alapított üzletet?

Az én yankeem szánalmasan nézett rajtam végig, mintha azt akarta volna mondani: «Azért jöttél te ide Magyarországból, hogy egy yankeenek tanácsokat osztogass?»

– Ne busuljon ön a felől. A miss nem csal meg engem. Én a missnek azt ajánlottam, hogy ha a dracoena-gyár két év alatt kellő felvirágzásba jut, akkor én őt nőül veszem.

– Ah, tehát «regény» lesz belőle!

– By God! (Ezzel pedig Amerikában nem azt szokták kifejezni, hogy «az ám!»)

– Én úgy tudom, mondám neki, hogy Amerikában a házassági ajánlatokat igen szigorúan szokták venni a hatóságok, s azokkal tréfálni nem igen lehet.

Ezzel már hangosan kinevetett. Felcsapta a kalapját, félválról annyit mondott, hogy «jobban tudom én azt!» s azzal egy rövid «God bye»-val eltávozott.

Egy esztendeig nem láttam azután.

De ha azt mondanám, hogy az alatt nem is hallottam felőle, akkor ugyan ellenkezőjét állítanám az igazságnak.

Mr. Bhealer ez utóbbi találkozása napjától kezdve egy esztendeig lehetetlen volt az embernek valami beszédet végighallgatni, valami hirlapot végigolvasni, valahol lélekzetet venni, a nélkül, hogy Bhealer et Comp. nevét és a Yucatan-Dracoenát ne hallotta volna az ember; hogy a villával, kanállal bele ne szúrt volna, s hogy a mindennapi levegővel, mely addig csak kőszénfüstből állott, a Yucatan-Dracoenát is be ne lélekzette volna.