Part 14

Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött, a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére; évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e tenni?

Hol kérdezősködjünk?

Legelőször is idehaza.

Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még most is.

Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt. Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne. Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről, melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes pályakörét.

Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni faluról-falura, különösen Segesvár környékén.

Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz. Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban? másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?

Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?

A MAGYAR «ÚR» AMERIKÁBAN.

(Egy amerikai magyar kereskedő elbeszélése után.)

Azért tettem macskaköröm («–») közé ezt a szót «úr», mert Amerikában vannak ugyan gazdag «emberek», de ez a szó «úr» európai bevett fogalom szerint nem létezik. Ott ezt csak, mint minden emberrel közös czímet használják, miszter ez és amaz, az államtitkár, a szabó, a csizmadia, a milliomos, a napszámos; miszter a kereskedőnek az inasa, az apának a fia; hanem, hogy valamelyik ura volna a másiknak, abból ugyan semmi sincs. Az államfő nem ura az állampolgároknak, a farmer nem ura a béresének, a biró nem ura a fogolynak, a férj nem ura a feleségnek, az apa nem ura a fiának. Itt senki sem úr valaki másra nézve, s a míg rabszolgák voltak, a rabszolgatartó sem volt úr, csak «gazda» a rabszolgára nézve, valamint hogy nem úr senki a szántóvető igásjószágaival viszonyítva, hanem csak tulajdonos.

Tehát itt úr nem lehet senki és legkevésbbé tekintetes úr.

Eleinte nehezen nélkülözi a magyar ember a «kisztihandot» és «euer gnadent»; hanem utóbb aztán nagyon jól esik, hogy nem kell érte borravalót fizetni. Rettenetes furcsa is az odahaza nálunk, hogy valaki borravalót adjon valakinek azért, hogy az a valaki őt úrnak hireszteli, pedig meglehet, hogy az a valaki nagyobb úr, mint ő.

De azon kezdem, hogy itt nem is ér arra senki, hogy úr legyen. A szegény el van foglalva azzal, hogy pénzt csináljon, azért, hogy élhessen, a gazdag ember meg azért, hogy még több pénze legyen. Mindenkinek dolga van «to make a monney»: pénzt csinálni. A ki nem dolgozik, annak a neve «rowdie», szelid fordításban annyi, mint «betyár». A kávéházakat csak rowdiek lakják.

Legtöbb magyar hazánkfia, kit politikai számüzetés vagy kevésbbé jó firmájú balszerencse Amerikába űzött, csakhamar bele találta itt magát az életbe, s levetkőzte az urasággal járó fogalmakat. Többeknek jól megy a dolga, többen nehéz munka után élnek; vannak köztük hires katonák, kik most kitünő iparosok, egy nevezetes politikai kapaczitásnak patense van igen népszerű fogyasztási czikkre, melyet saját felügyelete alatt készíttet; másik híres megyei férfiu nagyszerű szőlőültetvény és bortermelés által küzdé fel magát; egy volt kormányférfi tősgyökeres falusi farmer; többen emigrált oppositionalistáink közűl igen jól bánnak az ekével; egy könyvárus tábornok lett, s most petroleumkutakat szivattyúz; egy hős hazánkfia pedig érdemessé tette magát a szabadság-háború alatt nyolczezer dollárnyi nyugdíjra. Fut, fárad és boldogul a magyar ember is Amerikában.

Egyszer az ötvenes évek elején betoppan a dohányraktáramba egy ismerős alak, szakasztott mása azoknak, kiket a váczi-utczán mindennap láthatunk déli 12 és 2 óra között flanirozni, szem elé csiptetett monoclival, félrevágott kalappal, kifogáson felül álló nyakkendőcsokorral, fénymázos czipőben, a járókelő beau-mondet critizálva, legújabb operák dallamait fredonirozva, mindenkinek ismerősen köszöngetve, a félvilággal «per tu»; és soha semmi dologban. Ha valaki kérdi, hogy mik ők? nem tudja senki. Urak. Fiatal urak. Örökké fiatal urak.

– Szervusz Guszti! hát téged mi hord itten? Úgy megfogyott már Haynaunak a tennivalója, hogy te rád is kerül a sor?

– Kutyavilág van ott barátom! szólt az én ismerősöm. Nem állhatja azt ki tisztességes ember tovább. Végünk van úgy is, nem lesz már a magyarból semmi. Megesz a német. De még a német hagyján; de a sok veszekedett zsidó. Nem lehet azoktól már maradni Magyarországon, barátom. Most még az adós személyfogságot is behozták.

– Értem. Ez volt a végső csapás. Tovább nem lehetett tűrnöd a haza elnyomatását.

– Igazad van. Eljöttem örökre. Barátaim között odahaza egy kis «nemzeti kölcsönt» csináltam, s eljöttem vele Amerikába.

– S mihez fogsz itt kezdeni?

– Majd széjjelnézek.

– De itt a széjjelnézegetésben meghalsz ám éhen, kedves barátom.

– Ah, ne félts te engem. Tudom én, hogy Amerikában dologhoz kell látni, nem fogok én itt lebzselni, mint otthon, majd találok valami rangomhoz illő foglalkozást.

– Például?

– Hát beállok valami farmerhez ispánnak.

Az én barátom jó köpczös legény volt, de már kezdett kissé túlhizni, s úgy tudom, hogy a gyaloglást soha sem igen szerette.

– De hát értesz te valamit a mezei munkához?

– Valami gyapottermesztő farmerhez megyek, a hol a rabszolgákra kell felügyelni, majd elbánok én azokkal.

S a kezében levő sétapálczával érthetőleg mutatta, hogy milyen szakértőleg el fog azokkal bánni.

– Tudod, sok jó barátom van itt Magyarországból, azok majd elrekomendálnak valakihez.

– No bizony, hát jól teszed, ha mentül elébb hozzálátsz, mert majd elfogy a pénzed.

Az én Gusztim csakugyan nyakába vette Amerikát s elindult «conditiot» keresni.

Két hónap mulva megint betoppan hozzám szörnyen echaufirozott állapotban, hanem azért még mindig hibátlan toiletteben.

– Hát már kitelt az ispánságod? kérdém tőle, nem igen bámulva azon, hogy úgy van.

– Üsse meg a kő a ti bolond amerikai rendszereteket. Hiszen el kell itt az embernek veszni közöttetek. Nem birják itt az embert felfogni.

– Hol jártál mindenfelé?

– Hát legelőször is elmentem báró Majthényihoz, régi ismerősöm otthonról. Gondoltam, hogy majd ott kipihenem magamat egy kicsit. Nagyon is szivesen látott, a mint megérkeztem hozzá, fiával együtt; igen kedves derék emberek. Mondtam, hogy itt akarok nálok maradni egy ideig. «Soha se jöhettél volna jobbkor» szólt a báró. «Maradj velünk, a míg tetszik, mi épen ma végeztük el itthon az aratást, holnap megyünk a fiammal együtt a szomszéd farmbe segíteni, nagyon jól fizetnek: öt dollár a napszám. Te is beállhatsz velünk, szivesen vesznek». Én csak hanyatt estem ijedtemben! Micsoda? hát egy magyar mágnás, egy volt főispán tíz forintért napszámra jár aratni? közönséges paraszt munkában törni a tenyerét! De hisz az én tenyerem nem arra született. Engem otthon nem ahhoz szoktattak, hogy ha valahova látogatóba megyek, meginvitáljanak öt dollárért napszámba. Alig vártam, hogy elaludjanak a háznál; Isten hozzád kapufélfa, úgy elszöktem tőlük, mintha soha se lettem volna ottan. Én ugyan nem megyek kévét kötni, ha éhen meghal is Amerika.

– Hát aztán hol jártál?

– Hát a merre csak vasuton el lehet menni; de mind bolondok itt az emberek, mind azt pretendálják, hogy az ember mindennap szolgálja meg, a mit megeszik. És még mit eszik! Hétfőn megsütnek egy ménkő nagy darab húst nyersre, s szombatig mindig rájárnak. Becsületes bor sincs az egész országban. Veszett volna el Columbus, mielőtt feltalálta. Én itt ki nem állom. Otthon mégis csak más világ van. Aztán azóta már sokat szelidült a német.

– Haza mégy, ugy-e?

– Azt teszem biz én. Majd az itteni ismerősök között egy kis «nemzeti kölcsönt» nyitok, s csak egyszer a tulsó parton lehessek, soha képpel se fordulok többet Amerika felé.

– Na azt ugyan jól teszed.

Ott aztán a magyarhoni ismerősök között létrehoztuk számára a nemzeti kölcsönt, melynek segélyével szépen visszavitorlázott a boldog óvilágba.

Két esztendeig aztán nem láttam, azt hittem elég volt ennek ennyi Amerikából.

De nagyon csalatkoztam benne. Egy este felzörget valaki a szállásomon, s a ki betappog hozzám, az senki más, mint az én Guszti barátom.

De már ezúttal nagyon is át volt változva. Nem jött úrnak öltözködötten, nem hozatta maga után hordárral a bőröndjét, egészen amerikaiasan volt kosztümirozva, s a batyut maga czipelte a lépcsőkön fel.

– No, ugy-e elbámultál rajtam, hogy megint itt vagyok. Ne félj, most már egészen más forma ember vagyok. Egészen amerikai ember fogok lenni. Gseftelni fogok! Azért is megmutatom, hogy gazdag ember leszek. Ha eddig mindig engem csaltak, ezután majd én fogok csalni mást. Ez az igazság a világon.

– De hát kedves barátom, nem kezdhetted volna ezt el odahaza?

– Csak az otthonról ne szólj többet. Ott már nem lehet megélni becsületes embernek, ott csak úgy élhet meg az ember, ha vagy beáll Bezirkernek, vagy zsidóvá lesz, vagy elmegy rabolni. A legnagyobb urak, a kiknél az ember eddig csak elvolt úri módon, mind tönkre mennek; mind összehúzzák magukat; nincs semmi mulatság, semmi kereset; eszes ember, mint én, nem maradhat ott meg. Rávettem magamat, hogy még egyszer átjőjjek a tengeren. Otthoni barátaim egy kis nemzeti kölcsönt raktak össze a számomra, s most azzal elkezdek egy kis üzletet, kicsibe, de csinosan. Te is kicsibe kezdted ugy-e? No hát. Majd megládd, hogy milyen szolid ház leszek én itt. Most is nem szálltam fogadóba, hanem hozzád, hogy megtakarítsam a szállásbért.

Ezt ő már virtusnak tartotta, s megkivánta tőlem, hogy kidicsérjem érte.

Másnap megkérdezte tőlem, hogy mit fizetek üzletemért mint boltbért; mondtam neki, hogy kétezerötszáz dollárt.

Azzal elment s három napig nem láttam. Harmadnap előkerült, s diadalmas orczával mondá, hogy már vett egy dohányüzletet, már most ő is velem fog konkurrálni, csak hogy ő szerencsésebb alkut tett, mint én, mert százharmincz dollárért jutott az üzletéhez, polczostul, szivarostul, boltajtóstul.

Én sejtettem, hogy valami silány üzletet csaphatott, s elmentem vele az új szerzeménybe.

Messze a világ háta mögött, egy szűk piszkos utczának rozzant épületében volt egy fakó ajtaju bolt, de már a feliraton ott ragyogott Guszti barátom neve aranyos betűkkel.

Szörnyű büszke volt rá, hogy ő belőle már most boltos lett.

Gondolom várta is tőlem, hogy mondjak olyasmit: «ez mégis nagyszerű; ez mégis rendkivüli eset, hogy egy ilyen dandy, egy ilyen híres gavallér, aztán most egy boltos! Csodálatos a sors!»

Hanem én nem mondtam neki semmi ilyest; a helyett műértő birálat alá vettem a boltja belsejét és meglévő készleteit.

– Kár volt ilyen félreeső helyet választanod; mikor az ember üzletet kezd, ne azt nézze, hogy mi az olcsóbb? hanem, hogy hol van nagyobb forgalom? De most már benne vagy, hát csak azon légy, hogy a publikumodat kiismerd. Úgy látszik, itt matrózok laknak, azért sokkal több bagónak való dohányra lesz szükséged, mint szivarra, hanem ha utána látsz, tisztességesen megkeresheted a mindennapi kenyeredet.

Azzal aztán, hogy jól kezdődjék a napja, magam is vettem tőle egy csomag szivart, mit a legelső szemközt jövő matróznak rögtön elajándékoztam, mert nem megenni való volt, azaz, hogy «csak» megenni való volt. Mikor az én Gusztim az első fél dollárt bekasszálta, homlokon ütötte magát tenyerével és megrázta a fejét.

– No ez mégis bolond egy figura. Én, a ki otthon mindig a trafikát szidtam, most végre magam is trafikás vagyok.

Biz ez hihetetlen egy történet, de csak az a vigasztalás benne, hogy majd úgy sem soká tart.

Fél évig kiállta az én Guszti barátom, hogy a trafikjától meg nem szökött. Én ezt is csodáltam nagyon. Valamint hogy semmit sem csodáltam, mikor félév mulva ismét berontott hozzám, s mint ki dolgait jól rendezé, végigvetve magát a pamlagon, azon kezdé, hogy:

– No én már készen vagyok.

Gondoltam én azt előre.

– A mennydörgő mennykő csapjon bele valamennyi trafikás boltba! Majd én ott állok nekik reggeltől estig és strázsálom, hogy mikor jön egy fogatlan vén boszorkány két cent ára fekete tubákért, mikor hoz az ördög megint egy óra mulva egy kátrányos ingü matrózt egy pofára való bagódohányért; néha egész délelőtt sem jön senki; máskor meg hatan is jönnek, hatfélét is kérnek, s míg az egyiket keresem, a másikat ellopják. Éjfélkor is feldörömböznek egy szál szivar miatt; se éjjelem, se nappalom. A lábam is megpókosodott a sok álldogálásban. Aztán micsoda kereset! Hónap végén mindig kevesebb a bevételem, mint a mi a kiadásom volt: én nem tudom hova lesz? de soha sem üt össze. A kereskedő is megcsal. Én biz felhagytam az egész bolond tréfával, s eladtam a trafikámat harmincz dollárért czakumpak.

– Lásd kedves barátom, mondám neki, az amerikai meggazdagodásnak ime ez a titka, hogy neked kellett volna annak az egyik embernek lenned, a ki harmincz dollárért megvette az üzletet és annak a másiknak, a ki százharmincz dollárért eladta, de semmi esetre sem annak a harmadiknak, a ki százharminczért vette s harminczért eladta.

– No hát sülyedjen el az egész Amerikátok! Zsidók vagytok valamennyien. Ezer perczenttel nagyobb zsidók, mint az otthonvalók, mert azok legalább nem kényszerítenek, hogy én is zsidóvá legyek. Visszamegyek, nem maradok itt. Engemet a czethal nyeljen el, ha valaha még hajóra teszem a lábamat, kivéve a császárfürdői Lokaldampfert!

Ismét elbúcsúztunk hát egymástól; egy újabb nemzeti kölcsön, s Guszti barátom ismét boldog hazafivá lett.

Most már csakugyan azt hittem, hogy nem látjuk egymást, a míg magam is haza nem kerülök Magyarországba.

Közbejött a polgárháboru, a mexikói expeditió, Miksa császár trónfoglalása; csupa nagyszerű dolgok, a mik a magánélet alakját is sokban megváltoztatták, az ember hozzá volt szokva, hogy addigi sima bugyogós ismerőseit mindenféle egyenruhában lássa maga előtt, kifent bajuszszal, felkötött kardokkal, hosszúszárú csizmában, sarkantyusan. Nem mertem ráfogni, hogy ő az, míg nyakon nem ölelt, s össze nem puszizott.

– Te vagy Guszti – megint!

– De most ne ijedj meg. Csak átutazóban vagyok. Ezúttal bizonyosra jöttem. Hála Jupiternek, hogy Amerikában is van már asyluma magamforma magyar embernek. Megyek Miksa császár udvarába.

– Katonának?

– Nem. Valami rangot kapok ottan.

És ezt a büszke őnérzet hangján mondta, mely semmi kétkedést közel nem bocsát.

– Biztosítva vagyok felőle; itt a zsebemben a hivatalos kinevezés. Ha már szolgálni kell a németnek, inkább itt mint, otthon.

Ettől a percztől fogva kezdtem bizonyos lenni felőle, hogy a mexikói császárság nem tarthat örökké.

No de csakhogy hát egyszer már rangjához illő helyzetet birt magának kivívni Amerikában, s bebizonyíthatta, hogy mégis csak lehet valaki úr Amerikában is; igaz, hogy csak az aztekek között.

Egyébiránt nem mondta meg, hogy miféle hivatalt kapott.

Háromnegyed évig nem táplálta azután kiváncsiságomat sorsa további kifejlődésének tudatásával. De már háromnegyed év mulva megint nálam termett.

– Hjaj barátom! czudar élet van ott Mexikóban! Nem lehet azt kiállani. Nekem volt ugyan biztos állásom, de nem nekem való állás. Meguntam, otthagytam.

Hanem azt sehogy sem birtam belőle kivenni, hogy miféle állása volt hát a mexikói udvarban.

Nem nekem való állás volt, elég kitünő állás, körülbelül olyanforma funktio, mint Almásy Gyurié odahaza a magyar trón körül, de ez nem nekem való.

– Nem sokára azonban több hazámfia is szállingózott New-Yorkon keresztül Mexikóból hazafelé igyekezve, kik ott a legióban szolgáltak; természetesen azok is útba ejtettek.

Egy közülök meglátta nálam Gusztit, s ösmerősen üdvözlé.

Kérdeztem aztán tőle, hogy honnan ismeri ezt a vastag urat?

Az aztán elmondta, hogy Guszti barátom «ajtónálló» volt a mexikói császári palotában, de nem csak tituláris főajtónálló zászlós úr, mint Almásy György gróf Magyarországon, hanem valóságos reggeltől estig talponálló és ajtónyitogató dignitarius, a mely dicsőséget ő sokáig nem viselhette, rosszak lévén a lábai, nem állhatta ki tovább a nem neki való állást és odább állt. «Ő a folytonos állás elől, én pedig a folytonos szaladás elől szöktem meg», monda a legionarius.

Egy hét mulva aztán egy újabb nemzeti kölcsön hatodszor is keresztül segíté tisztelt barátomat az atlanti oceanon; kit a sors egészen világnak való urrá teremtett, csak azt hibázta el, hogy nem teremtett számára úrnak való világot.

A HOSSZÚHAJU HÖLGY.

(Egy amerikai magyar kereskedő naplójából.)

Volt egy emberem, a ki minden reggel eljött boltomba, napi készletét bevásárolni szivar dolgában. Mr. Bhealernek hítták.

Hegyes spanyol szakállt viselt bajusz nélkül, magas keményített inggallért nyakravaló nélkül, nagy massiv óralánczot és azon egy kis ezüst órát, mely soha sem járt, egy antik gyűrűt az ujján, melyből hiányzott a kő, kurta zsemlyeszín kabátot nyolcz zsebbel, a mikben nem volt semmi és egy roppant bőrtáskát a hóna alatt, melyre arany betükkel volt sajtolva: «porte monnaie», de a miben soha sem volt pénz.

Hanem annál inkább tele volt az mindenféle nagybecsű jegyzetekkel, a mik a nagyra becsült ismerős merész vállalkozási szelleméről tanuskodnak. Azokkal ő engem minden reggel megismertetett az alatt, míg vásárlásait kiegyenlítette velem, s nem mulasztotta el, hogy megkináljon vele, ha nem volna-e kedvem «csendes Co.»-nak lenni vele leendő vállalkozásában?

Azok a vállalkozások pedig többnyire csábítóan nagyszerűek voltak.

Egyszer egy nyári korcsolyázó termet akart felállítani, melyhez a szükséges jeget ama számtalan new-yorki jegesverem szolgáltatta volna, miknek gazdáik Khináig kereskednek hideg áruczikkeikkel. A nyári korcsolyázó terem nagy közönségnek örvendett volna. Hanem persze tizezer dollár kellett hozzá.

Másszor házassági bureaut akart felállítani New-York és San-Francisco között. Mivelhogy New-Yorkban olyan sok a férjhezmenendő hölgy, hogy minden férfira jut 1 egész és 33 perczent, Californiában pedig a férfi oly tömérdek, hogy minden elvehető hölgyre jut öt férfi. Tehát a forgalom biztosított leende e vállalatnál. Hanem ahhoz is kellett volna tizezer dollár.

Majd meg az az óriási terve támadt, hogy a mostoha időjáráson segítsen. A felhőket akarta pótolni szárazság idején, mikor eső nem akar esni. Egy léggömb száz quart vizet könnyen felemelhet a levegőbe, s onnan ismét alábocsáthat; annyi épen elég egy acre földre, a léggömb kötéllel visszavontatva naponkint húszszor fordulhat, s húsz acret megzáporozhat, a mi 100 perczent nagy szárazság idején. Hanem ehhez is kellett volna tizezer dollár.

Mindezek a vállalatok és még száz más ilyenek a tenyeremen feküdtek; mert mindegyikkel megkinált, hogy legyek bennük a «csendes Co.» (azaz azon bizonyos valaki, a ki a vállalathoz a tizezer dollárt oda adja, de a nevét nem teszi ki a firmára; hanem csak mint «és Társ» figurál rajta), de én elég szűkkeblű voltam azokba bele nem vágni, hanem engedtem minden reggel odább menni az én vállalkozó szellemű barátomat.

Hanem az azért minden reggel visszajött, s hozott más ajánlatot.

Egy reggel ismét ragyogó arczczal lép be üzletembe.

– Na, végtére fölfedeztem azt, a mi többet ér egy kaliforniai aranybányánál! kiált lecsapva árúasztalomra az ismeretes porte monnaiet s elkezdi fortélyos kulcsokkal annak mesterséges zárait kinyitogatni. – Itt van!

Azzal kivesz összefirkált jegyzékei közül egy fényképet, az ismeretes látogató-jegy alakban s odanyujtja kezembe.

– Nézze ön.

Egy fiatal hölgy alakja volt azon, a ki elég fantastikus török-spanyol öltözetben volt föltüntetve, de a kin még az a rendkivüliség volt látható, hogy gazdag, koromfekete hajsátor omlott alá termetén egész a sarkáig, s minthogy szintén sötét láma-szőnyeg volt a melyen állt, azt lehetett képzelni, hogy még a földet is beteríti körülötte.

– Nos, hát, mit szól ön hozzá? kérdé tőlem szakértő arcztündökléssel.

– Humbug, mondám én hidegvérrel, visszaadva fényképét.

Erre már Bhealer tűzbe jött, megesküdött becsületszavára, hogy ez a hosszú haj nem humbug, mert az valóságos, egy emberi lény fejéről, egy continuitásból kinőtt termék, a miről ő magának már meggyőződést szerzett; a csodahölgyet itt mutogatják nem messze a harmadik utczában; neve «miss Leona Danger», 18 esztendős, connecticuti születés.

Hát én azt sem bántam.

De pedig nem engedte, hogy ne bánjam; mert ő neki ez alapon egy igen szolid üzleti ajánlata volt irányomban, s üzleti ajánlatokat meghallgatni nem akarni, mindenképen az amerikai illemszabályok ellen való magaviselet lenne, ennélfogva meg kellett igérnem, hogy az üzlet bezárása után elmegyek vele «miss Leona Danger» kétségbe vont természeti rendkivüliségének valóságáról meggyőződni. Az én üzletem csak éjfél után egy óráig szokott nyitva lenni, miss Leona Danger pedig reggeli három óráig volt látható. Amerikában éjszaka is foly az üzlet, s az alvásra épen csak annyit vesztegetnek el, a mennyi mulhatatlanul szükséges.

Pontban egy órakor eljött értem mr. Bhealer, mert pontosnak lenni virtus, s együtt ketten az én esernyőm alatt (neki is volt egy, de azt nem lehetett kinyítni), elmentünk miss Leona Danger bódéját fölkeresni. Nem messze volt, nem lett volna érdemes odáig omnibusba ülnünk.

A harmadik utczában volt, a mit kerestünk.

Egy roppant nagy leégett földszinti hotel volt a helyiség.

Ez épen azon az időtájon égett, mikor a lázadó déliek azt a hadi (?) praktikát kisérték meg, hogy New-Yorkot leégessék, s rejtélyes utasok által egyszerre minden new-yorki szállodát felgyujtassanak. Csak abban az utczában, melyben az én üzletem volt, egyszerre hét hotelt láttam égni. Eloltották mind szerencsésen. Hanem némelyik egész a földszinti boltokig beégett, a mikből az árusok a tűz alatt kihurczolkodtak a holmiaikkal, s a mik azután üresen maradtak. Megvoltak ugyan épen, mert a boltozatokat a tűz nem rombolta le, hanem a romok új fölépítésre lévén szánva, a rendes bérlőknek boltjaikba nem lehete visszaköltözniök, hanem azokban ideig-óráig megtelepült valami átvándorló charlatan, csodamutogató, vagy más élelmes ember, a ki hallatlan olcsó áron épen csak két hétig vesztegeti hallatlan rossz portékáit, a mik két hétnél tovább nem tartanak.

Egy ilyen leégett hotel földszinti boltjában volt etablirozva a nagyon megismerésre méltó miss Leona Danger.