Part 13

Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a mazatlani zendülők indulóját.

És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.

A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és megcsókolá.

– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé, odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért, hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám, pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá aztekül, egy szót sem értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.

– Ah, az nem szabad spanyol, ki így tud beszélni!

– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha kivánod; a második menyegzője előttin esik el.

– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem: jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot, spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt, mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled jegyajándékul.

– És egy katona becsületét!

– Büntesd őt másképen.

– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére. Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?

* * *

Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az elitéltet.

Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon, szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben, hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.

Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel; levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.

A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru, könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.

Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő, úgy hallgatta végig az itéletet.

A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé, tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»

E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves, növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»

E szavak után az elitélt leroskadt térdére s termete ismét összeesett.

A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó biró intett a kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte fel karabinját.

A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák lábai elé.

E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló paripák porfelleget vernek a mezőn.

* * *

A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.

De a pillanat késni látszik.

A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár elé lépni.

Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt halálra.

Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé, boszut kiáltva birája fejére.

A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.

A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.

– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a vőlegénynek.

– Vagy inkább siettetni… viszonzá amaz.

Nyomasztó sejtés fogta el mindkettőt.

A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.

Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halovány arczczal, az izzadtság csorgott le homlokán.

– Maradjon künn, szólt a vőlegény. Ő halálhirnök, ne lépjen be most.

– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.

– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.

– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.

A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé, «látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.

* * *

Nyargaltak a vértesek a kék hegyek felé, – mindig elébb, mindig elébb.

Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel, hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.

Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.

Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:

«Azt a pálmát nem hagyja el árnya, Ide még a hold is hazajárna.»

A dombtetőre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít.

A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel, hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.

A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták, tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.

A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt, kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra nem talál eléggé öldöklő szavakat.

Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté hasította, megszólítja.

– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd; lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam egy sebet, ne félj semmit, kapitány.

A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította meg.

A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a kard aláhanyatlott kezében.

Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s kitörő lelkesültséggel felkiált:

«Előre hát az Isten nevében!»

S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja, alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.

Előre, előre, a kék bérczek felé.

A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben, a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.

Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány arcza lebeg lelke előtt.

Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég, ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi, ellenségének véres fejét látja képzeletében.

A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik dübörgése elhangzik az éjben.

A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai ragyognak a hegyoldalokon.

Előre, előre…

III.

Egy év mult el.

Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kisértet-kiáltás.

Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.

A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással felelgettek neki.

Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.

– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.

– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen. Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.

– Miért nem ütötted agyon?

– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.

A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.

A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:

«Köszöntet Acapulcoi Leon!»

– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.

S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.

Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.

– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva helyeikből.

– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert elveszek.

– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.

A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből menekültem».

– Ki az?

– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény elbámulva.

– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?

– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.

– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.

– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.

Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.

– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.

– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. – Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.

– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.

– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve, a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá, azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh, átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!

A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére irt szavakat.

– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!

S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva életet és halált.

IV.

Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott. Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az ostromlók dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek. Számítottak a bizonyos diadalra.

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg.

Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.

A családapák ostromolnak.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek már.

Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.

Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.

– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett dæmonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.

– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?

A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel a sánczra a győztes spanyol had.

Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva, Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az Isten».

A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.

* * *

Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.

Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.

Mennyi elmult, mennyi elveszett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki megmaradt.

Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva: «csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?

Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.

PETŐFI.

Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar nemzetnek.

A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában; emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.

De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók zsolozsmáit?

Ki látta elesni?

Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a szemtanu maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.

De hátha elfogták?

Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.

Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között? Lehetetlen-e ez?

Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek, meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte utól?

Hogy azóta olyan hosszú idő elmult! és ő róla semmi nesz nem hallik.

De hát lehet-e onnan egy bányaüregben évekig haldokló fogoly sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?

Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy 1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja, anyja, testvérei rég holtnak hitték?

És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát? tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak.

De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem lehetséges-e Oroszországban?

Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?