Part 12

– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.

– Vagyonod elpusztult.

– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.

– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko. Neked egy szép leányod is volt.

Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.

– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.

– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.

– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy igen szép volt?

– Veszsz el! Mit akarsz?

– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.

– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.

S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.

Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.

– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát, Leon barátom.

Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.

Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.

Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az már nem messze van.

Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.

A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana.

Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyiláson s tapogatózva közelít felé.

Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.

Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:

– Apám, apám…

– Oliva!

Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.

– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes, egyetlen gyermekem!

– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk apám.

Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.

A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.

– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.

– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.

* * *

A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított mestiz léptei voltak azok.

– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.

Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.

Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult égen.

Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.

Reggelre elértek a legközelebbi faluba.

Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát, míg maga sorsa után indul.

Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.

Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.

Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s ment tovább.

Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.

Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.

A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.

Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok, melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…

Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy népes városba.

Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.

Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.

Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.

– Honnan jön? kérdezék.

– Acapulcoból, felelé Leon.

– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét. Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!

Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.

A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.

És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.

– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!

Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.

Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.

– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok esett le a körűle állókra.

A jelenet fölháborítá a tömeget.

– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt.

«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva az utczákat.

«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon, azon perczben indulandók Acapulco ellen.

Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.

Valaki azt találta mondani:

«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket leöldösik?…»

A szó szájról szájra ment.

«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!»

És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az napon minden creolt a városból.

Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.

Vért vérért!

II.

Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány gyermeket.

Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a fekete hantokat.

Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé szemeire.

Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő fejfája legyen egyetlen gyermekének.

Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:

«Basilisko.»

Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.

És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.

Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz, sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel és égő városokkal.

Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni, míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő, olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.

A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai. Öltözése a pusztai ebanéróké.

Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró karjaival.

Előtte egy nő áll zokogva.

– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a gyermeket.

– Hogyne tudna, felele érte a nő. Mindennap elmondja reggel, este.

– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.

– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.

– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet, soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett guerilla-vezér.

– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged meglátogatni?

– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s holnapután talán valahol a föld alatt.

– Ugyan ne beszéljen olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.

– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este, hogy megőrízze a bajtól.

– De hiszen kend nem rabló, nem ölt kend embert soha.

– Ne szépítsd biz azt, édesem. Csak a sakálok temetnek el engem.

A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló összecsókolá mind a kettőt.

– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy kicsoda?… a ki engemet megver.

A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelébe felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.

Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.

Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.

– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől, hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.

– Te ismersz engem?

– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket, hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol minden gyermek rád ismerhet.

– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam? Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.

– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.

– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát, templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg, hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal, verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még nem öltem embert.

– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény, sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a harczmező. A harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet nevedről.

– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom, szép, becsületes halállal!…

– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…

– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált, és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének, hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.

– Én elmegyek és könyörögni fogok érted.

– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?

– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?

– Nem.

– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a kikkel parancsolsz.

– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a csatatérig.

– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk?

– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem. Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni, – én más felé megyek.

S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt, kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli robogás sejteté, merre jár.

* * *

Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi csárdába.

A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá.

Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze daczára a legbiztosabb ügyességgel.

S azzal nyargaltak ki a szavannákra.

Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb és jobb. Azt egy carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik, ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel, hogy ha veszélyt érez.

Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon. Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok, gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében, fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott látszott egy messzünnen sötétlő erdő.

Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász tudta, merre jár.

Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott kigyuladó pásztortüzek között.

– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi távolból, hol őt találni fogják.

Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre elkészűlve, várták a közelgőket.

Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá, hogy ismerősök jőnek.

Az egyik férfi a három közül Rios volt, a vezér.

– Mit hoztatok? kérdé Rios.

– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél benne.

A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s azután felemelé könyes ábrázatát az égre.

– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…

Azután társaihoz fordult. – Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.

Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze, fegyverrel, paripával legjobban ellátva.

– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk, beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti be?

– Nincs! Nincs! kiálták egyszerre mind.

– Eljöttök-e velem a csatába?

– Mindenhova, a halálba!

– Esküdjetek meg erre!

Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki vérünket».

Leon odahajolt Rioshoz.

– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!

Arra is megesküdtek.

– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod: hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit, megteszem.

– Ölj, pusztíts, a hova küldve vagy.

– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek, hogy kit foglaljanak imádságaik közé.

– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld szinéről. Szólítsatok d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.

– Velünk fogsz-e jönni?

– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!

S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére lesújthat.

* * *

Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.

És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek legdélczegebb hőse, – a kapitányért.

Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt közötte.

Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a nap és hold», mint a példabeszéd mondja.

Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány, idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza, márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal, tele angyalokkal.

És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei ragyogtak, mint a felkelő nap.

Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.

Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból, a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri, hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja, ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.

– Mi bajod? Valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.

– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm napján? Miért nem jött holnaputánra?

– Az ember tán gonosztevő?

– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani, hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény büntetése halál.

– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e hazádat?

– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.

– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.

– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és örökös bánat.

– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.