Part 11

A gyújtogatások idején többször is beszélt Évi Pistához, tudósítva őt rejthelyén, hogy mely tájon van a tűz? Ne féljen. Le ne jőjjön. Nem jön idáig a veszedelem.

Olyankor példálózott Pista, hogy ha ezt a házat találnák meggyujtani, s ő megszabadítaná a tűzből az Évikét, meg a gyerekeket, akkor talán megbocsátanának neki a szülői a kiontott rokon vérért.

– Nem, nem! inté őt Évike, ekkor se mutasd magadat. Ha mi benn égünk is, hagyj ott égni. Csak te fuss akkor, a merre látsz.

– Abból ugyan semmi sem lesz.

Hát még mikor azt hallotta Évi minden embertől, hogy azt keresik százszoros halálra: már egy szót sem tudott hozzá szólni sírvafakadás nélkül. És ő nem védelmezhette őt a rossz nyelvektől; nem mondhatta: «hisz itt van ő, meg sem mozdul, itt ügyelek rá, a tyúkjaimmal együtt».

S már a búbos tyúkok is megszokták Pista társaságát, ő igen udvariasan bánt velük, megosztá velük kenyerét, vizét; tenyeréből etette a kakast; s azok nem is ütöttek többé lármát miatta, sőt mikor reggelenkint leszálltak a beszédes tyukok az udvarra s megjelentek a kukoriczát szóró gazdasszony előtt, valószinűleg arról dicsekedtek fel előtte a saját nyelvükön, hogy milyen jeles, jómagaviseletű idegen ifju tévedt közéjük; a mit a kakas is helybenhagyott.

Jó, hogy ezt a nyelvet a rendőrség nem érti.

Távolról sem lehet mondani, mintha István diák napjai abban a szűk kóterban valami nagyon élvezetesek lettek volna. Kánikulai melegben egy akkora téren kuczorogni, a hol a fejével éri a tetőt, s a két kiterjesztett karjával a receptaculum két oldalát; náddal és kukoriczakóróval körülfalazva, a mi jó meleget tart; és ott is mozdulatlanul lenni, hogy senki neszt ne foghasson ottléte felől, ezt alig számíthatná valaki az irigylendő állapotok közé, még ha olyan kárpótlás járna is vele, mint a szép Évike naponkinti látogatása, biztató hű szavaival.

A próféta a sivatagban nem várta nagyobb áhitattal az ő tápláló hollóját, mint Pista szokta várni szerelmesét, ki az éj leszálltával az ő árva menhelyét naponkint felkereste.

Hogy imádkozott ott magában az éj leszálltáért! pedig milyen hosszúk, milyen lomhák azok a nyári napszámoskinzó nappalok, milyen nehezen akar bealkonyodni; milyen sokáig tud az esthajnal világa elmúlni az égről, s még azután is mennyi ideig késlekednek azok a fáradt csillagok, míg meggondolják magukat, hogy előjöjjenek.

Akkor jön az ő kedvese az ajtóhoz, kis kosárkával, melyben eleség van és friss ital; a mire szinte nem csekély a szükség oda fenn; de még édesebb és óhajtottabb az ő nyájas suttogása, az ő hű biztatása; az a féltő aggodalom, a mivel kedvesét rejtegeti, óvja az észrevétetéstől, inti, hogy ne csókolja kezét oly hangosan, valaki meghallhatná; s tanítja jó szívvel, hogyan kell hangtalanul csókolni, úgy hogy neszt ne költsön.

Odabenn aztán azt szokta mondani a leány, hogy a lajtorját elvenni ment a góréhoz, nehogy a menyét felmehessen rajta, reggel meg ugyanazt teszi vissza, mikor korábban kel.

És napfélen eljár a góré közelébe, s mintha a tyukokhoz beszélne, mond érthető dolgokat.

– Szép kakas, szép búbos kakas, vigyázz magadra: kánya el ne kapjon, szomszéd el ne lopjon; ki ne menj az udvarból, mert bizony nyársba húznak. Maradj a te gazdasszonyod körül.

István diák hallja azt a hiú alatt s tudja jól, hogy ezt neki mondták.

Hanem ez a fogság mégis borzasztó sokáig tart már! És éjjelenkint egyre szaporodik a tűzi lárma; minden éjjel nagyobb zaj van az utczákon; már a szérűskerteket is őrzik; teljes lehetetlen Gubádi Pistának ebből a dugaszból most kiszabadulni!

Tűz van minden éjjel.

Ki lehet az a gonosz, a ki ezt cselekszi?

Egy este a holdujság erős fölszéllel jelent meg: az ég beborult egészen, s tíz óra táján már teljes sötétség volt. A vihar nőttön nőtt; csak úgy csikorgott eresztékeiben a rossz kukoriczagóré. Hej ha most veszedelem üt ki, az lesz ám a hires nap.

Még egy órával odább oly csúf idő támadt, hogy a jó kutyát nem kellene ilyenkor a házból kicsukni, a szél egész csoporttal szórja az őrjárók szeme közé a felkavart porondot; az embernek szinte kedve sincsen ilyenkor strázsára sétálni, oknélkül az utczán botorkálni.

A nagy vihar a boglyákat tépi széjjel s hordja a szénát, szalmát a szomszéd utczára, az udvarokban a kútostorok elszabadulva vedrestől olyan nyikorgásokat visznek véghez, mintha száz kisértet siratná szomorú halála okait, s a kéményhasadékok huhognak, mint valami vén bagoly.

Uram irgalmazz ebben az éjszakában!

István szívdobogva várta kedvesét. Oly soká késik.

Bizonyosan nem eresztik azt most ki szülői ebben a zimankós időben; bizonyosan mondják neki: «ördög vigye a te buglyos kakasodat, érdemes azért ilyen förmetegben kimenni a szobából; inkább hordja el minden pereputtyostul a görény!»

Szegény buglyos kakas!

De bizony mégis, ni! Mintha lopózva jönne valaki a góré felé?

Egy karcsú leányalak, könnyű, ruganyos léptekkel, sötét kendőbe burkolva. Kötényével félig letakarva hoz egy kosárkát, a kosárkában bögre, kancsó látszik, a mint a szél meglebbenti rajta a kötényt.

Csak István szemei birják azt kivenni, ki már hozzászokott a sötétben nézéshez.

A leány a góré hágcsójához érve, hirtelen széttekint, nem látja-e meg valaki; azzal gyors, ruganyos léptekkel felhalad a hágcsó fokain, kötényével folyvást takargatva kosárkáját.

István ott várta Évikéjét az ajtó mellett, s várta, míg az szólítni fogja őt halk suttogással.

Hanem ez a leány nem szólt semmit, csak letette a góré padjára a kosárkáját, kivette belőle az egyik szilkét, mely fedővel volt letakarva, s leemelve róla a fedőt, hirtelen előre nyujtotta azt.

István is nyujtotta eléje a kezét a sötétségben, mire a leány hirtelen lefelé fordítva a szilkét, épen a tenyerébe tölté annak tartalmát.

Az pedig nem volt más, mint egy nagy darab félig égő bükkfa-tapló.

István egész lélekjelenléttel összeszorítá egyik markában a tüzes taplót, a másikkal pedig megragadá annak a kéznek a csuklóját, a mely azt odalökte.

Erre egy ádáz sikoltás metszette keresztül a vihar süvöltését. A megkapott gyujtogató önfeladó rémkiáltása volt az, ki a pokolbeliek kezében érezte magát, midőn ily véletlenül megragadták.

Most már aztán István is megfeledkezett minden egyébről: még a saját bajáról is; s elkezde torkaszakadtából kiáltozni:

– Tűz van! tűz van! Incendium! Ide emberek! Itt van a gyujtogató!

Az pedig kétségbeesett küzdelmet kezdve a férfival, ki akarta magát szakítani kezéből, a minek az lett a következése, hogy a hágcsó kettétörött alatta s a leány ott maradt megkapott kezénél függve, melyet István vasmarka el nem bocsátott.

Ott kapták meg a lármaharangra előtóduló utczai őrök, s letépve fejéről a kendőt, arczába világítottak a lámpással.

Az biz a Tarka Vicza volt.

A fenevad rugott, körmölt és harapott, míg meg tudták kötözni, azután is tajtékot köpködött elfogóinak arczába, s szidta, átkozta őket mind városostul együtt; hiszen csak még ezt az egy éjszakát fűthette volna be nekik, nem maradt volna hamunál egyéb az egész város helyén!

Ruhái közt meglelték a többi csóvákat is, a mik még az éj kivilágítására voltak szánva, és a tűzszerszámot; nem tagadott semmit, átkozta az egész népet.

* * *

Míg ez a nagy lárma tartott az udvaron, Csukásiék ki akartak rohanni a szobából s akkor vették észre, hogy a pitvarajtó be van kötözve; a gonosznak még erre is volt ideje; azt akarta, hogy mind családostul odabenn égjenek.

Mire kibontották az ajtót, s a háziak is előjöttek lámpásokkal, már akkorra hire futamodott, hogy el van fogva a gyujtogató, s elsőbiró uram, ki ez éjjel maga járt lóháton őrjárást a városban, vágtatott lóhalálában a Csukásiék portájára.

Épen akkor érkezett oda, mikor az egybecsoportosult vasvillás sokaság körülfogta a megkötözött gonoszt, és azt, a ki őt kézre keríté.

Nagy volt a csodálkozás mind közönségesen, midőn a haza megmentőjében Gubádi Istvánt ismerték fel, a kit épen a gyujtogatással vádoltak.

Legelébb Gubádi Márton borult a fia nyakába, ő volt az első, ki annak segélykiáltására a szomszédból átrohant, azután pedig Csukási Évi állt elő s kimerítő felvilágosítást adott biró uramnak, hogyan került István az ő góréjuk padlására, hogyan táplálta ő a szerencsétlen ifjut azalatt rejtett buvóhelyén; milyen Isten rendelése volt ez városukra nézve, mely most István ottléte nélkül bizony porrá égett volna; azért is a bátor leány követelte főbiró uramtól, hogy a hirdetmény értelmében most már Pistának minden főbenjáró bűne megbocsáttassék, és Csukási uramat is körülfogta szépen, könyörögvén, hogy Pistának engedje el bűnét; ki bizony nem volt gyilkos szándékkal, hisz inkább atyafiságot kötni jött a házhoz, szeretetet kinált, ők feleltek neki éles karddal; most hát bocsássanak meg neki, mert életüket neki köszönhetik.

Csukási uram nagyon meggondolta magát erre a szóra; biró uram megelőzte karonfogva Istvánt és azt mondá neki ünnepélyes szóval:

– Édes fiam, ki e mostani órában szegény városunkat az elpusztulástól megszabadítottad, tekintsd te is magadat szabadnak, s minden eddigi bűnöd legyen e világon megbocsátva; számolj vele majd ama másikon s iparkodjál úgy élni, hogy a felszámoláskor jó tetteid sommája lenyomja vétkeidet. Azonkívül még a gonosztevő fejére kitűzött kétezer forintot is megkapod.

Mire István okosan meggondolt és szívből sugallott szavakban így felelt:

– Köszönöm kegyelmednek a drága jó grácziát, elsőbiró uram, s azt fejemre nézve elfogadom. A mi azonban a kétezer forintot illeti: úgy értesülvén Évikétől e szomorú idők folytán, hogy a családaink közt kitört újabb háborúság miatt a nemes tanács pert indíta a szegényeknek fizetendő kétezer forint birság megvétele végett s a felől inquiráltatik, ki volt hát eredeti indítója e gyászos végzetű versengésnek: nehogy e gyűlölködésre vezető inquisitio még tovább űzvefűzve legyen s hogy a perpatvarnak örökmindenkorra vége szakíttassék; de meg a szegények cassája se szenvedjen rövidséget abban, a mi neki dukál, már de jure competál: ime én ezt a nekem itélt kétezer forint vérdijt a szegények cassájának visszaajánlom. Azokért történt, azoké legyen. Nekünk pedig ne adjon az úr Isten egyebet, mint békességet a mi házainkban.

Ezeknél a szavaknál aztán már csakugyan nem volt mit tenni más a két szomszéd családra nézve, mint fejenkint egymás nyakába borulni és a közös megszabadulás éjszakáján fogadást tenni Istennek, hogy soha többet háborúságot támasztani nem fognak.

Csukási uram is megengedé Évikének, hogy gondoskodjék már ezután az ő buglyos kakasa ő róla, ne pedig ő arról. Úgyis köztudomású lett a dolog.

Azzal meghuzatták a kettős torony valamennyi harangját, s éjnek éjszakáján nagy processióval ment a népség a templomba, Te deum laudamust énekelni.

Másnap pedig a tanács jegyzőkönyvébe határozatképen beiktattatott:

«Minekutána Csukási Orbán és egész familiája által, rokonuknak Csukási Pongrácznak megöletése a megölőnek, Gubádi Istvánnak condonáltatott: ezen actus tanácsilag is egész ünnepélyességgel helybenhagyatik».

(Példány tanujele azon kor bölcseségének, hogy a rokonnak odaajándékozzák a bosszú tisztét az ellenük vétkezett ellen, s a törvény helybenhagyja azt. E határozat maig is a város archivumában letett jegyzőkönyv lapjain feltalálható.)

* * *

Évike tehát menyegzőjét fogja ülni Istvánnapkor, vőlegényével, Istvánnal.

Vicza is aznap fogja menyegzőjét ülni vőlegényével, a halállal.

A kegyetlen törvény tűz által való elpusztíttatásra itélte a gyujtogatót.

Ebben nem gyakoroltak irgalmat.

Istvánnap előtti délután, mikor az itélet meghozatott, egy fiatal wallon hadnagy a szomszéd táborból látogatá meg elsőbiró uramat s discursusba eredt vele.

– Mi a mennykő, biró uram, kegyelmetek meg akarják égetni a szép leányt? Nem elég már, hogy azt a szép hosszú haját levágták, még pulverisálni is akarják?

– Eképen itéltetett felőle; válaszola okosan főbiró uram.

– Persze hogy itéltetett, de bizonyosan csak azért itéltetett, hogy a leány megijesztessék; de csak nem akarják tán az itéletet végre is hajtani?

– Istennél vagyon a kegyelem.

– Azt tudom, hogy ott vagyon; de abból nem következik, hogy Debreczenben is ne legyen. Ezt a bolondot ne tegyék kegyelmetek.

– Kell az üdvös példa.

– Hát égessenek meg kegyelmetek három vén asszonyt helyette.

– Azt a bolondot pedig épen nem teszszük.

– No már én pedig tanácslom kegyelmeteknek, Debreczen városi urak, hogy ilyen vastagon ne üzzék a tréfát, mert szekérenment úgysegélyen, mi is bele fogunk tréfálni a kentek mulatságába.

– Tessék megpróbálni, szólt vállvonva a főbiró; mi a magunk égetni valóját megégetjük, s abban nekünk a zsinat sem parancsol.

– No majd meglássuk, szólt a hadnagy. S nagy kardcsörtetéssel távozott el a városházától.

Másnap jó hajnalban már jelenték az őrtornyokon álló strázsák főbiró uramnak, hogy a város minden kijárata előtt egy csapat wallon lovas ütött tanyát, kik ott nagyon vigyáznak a kimenőkre.

Biró uram megtette már a maga intézkedéseit, a miket szükségesnek látott.

Hét órai harangszókor pedig a Czeglédutczán egy erős csapat lovasság vonult végig, a tegnapi hadnagy vezénylete alatt, kinek-kinek kezében levén a muskétája; s azok szép hadirendben felállának a városháza előtt.

Biró uram kitekintett az ablakon s meglátván a hadnagy urat, szerencsés jó reggellel üdvözlé ő kegyelmét.

– Fogadj Isten, biró uram; viszonzá a vitéz ur emberséggel. Hát eljöttünk, hogy kiséretül szolgáljunk az executiónál.

– Hát jól tették, vitéz hadnagy uram.

– Aztán, a mit mondtam, biró uram!

– Én is megmondtam, hadnagy uram.

– Nem bánom, ha a végső ijesztésig viszik is a tréfát, de ott aztán, a hol vesztésről van szó, meg kell állni s visszatérni.

– De onnan uram nem tért még vissza senki e nap alatt.

– Csak nem fognak kegyelmetek máglyát rakni a város közepén?

– Azt a veszettséget nem cselekeszszük.

– A városból pedig nehéz lesz kijutni, biró uram.

– Majd meglássuk, hadnagy uram.

A harangszó elhangoztával, tompa dobpörgés hangzott a városház udvarán, s midőn a kapuk kitárultak, előjött a gyászmenet, mely az elitélttel a vesztőhely felé volt indulandó.

Elől a városi dobos, fekete posztóval bevont dobot verve, utána négy lovas drabant, azután két alabárdos, kék köpönyegben; azután jött a négylovas kocsi, azon ült a leány, gyászfátyollal sarkig leborítva; vele szemközt az a félelmes férfi, a hóhér, csuklyáját egész a szeméig lehuzva arczára. Utána egy másik szekéren a birák, tanácsurak, és azután megint két alabárdos, az elitélt szekere mellett is ballagott kettő-kettő. Tehát mindössze nyolcz czúczás ember és négy lovas. Ez bizony nem nagy erősség! A wallon urak nevettek nagyon. Ők voltak legalább százan, s közülök egy is elszedné ezektől mind azt a sok régi módi ütőszerszámot.

A hadnagy odarugtatott a biró kocsija mellé s enyelegve beszélt hozzá.

– Aztán biró uram, a meddig az ijeszgetés tart, addig minden szabad; hanem mikor én azt mondom, hogy «halt», akkor ez annyit tesz magyarul, hogy «czurukk».

– Jól lesz, jól, hadnagy uram.

Mikor a templom elé értek, ott megálltak; a fátyolos leányt kiemelték a szekérről, s elitélt, bakó, tanácsbirák mind bementek a templomba.

– Mit fognak itt végezni? kérdé a hadnagy a birótól.

– Most adja meg a pap szegény lelkének az utolsó vigasztalást.

– No hát csak adják meg az utolsó vigasztalást, ha az is a tréfához tartozik.

A wallon vitézek glédába álltak a nagy templom előtt.

… Ez alatt a Csukásiék portájáról egészen másnemű menet indult ki: lakodalmas menet.

A Gubádi Pista viszi haza a maga tanyájára, tul a nagy erdőn, a menyasszonyát.

Czifra lakzit csaptak. Ugyancsak kitett magáért mind a két öreg. Nyolcz szekérrel vannak, elül a czigánybanda, utána vőfélyek, nyoszolyóleányok, közepső szekéren a menyasszony a boldog vőlegénynyel; a menyasszonyon fehér, paszomántos ruha van, hosszú csipkefátyollal letakarva az arcza, hogy ne piruljon a sok bámulótól, bőre le ne égjen, por be ne mocskolja; mellette a vőlegény, ezüst gombos dolmánya félvállra vetve, nyusztprémes süvege félrecsapva, piros mellénye messzire kivirít; gyolcsinges lobogós karjával átölelve tartja szerelmes menyasszonyát, s úgy sugdos a fülébe, bizonyosan szerelmes szavakat. E szekéren násznagyok, örömapák ülnek, a másik meg van terhelve tulipántos ládákkal, azokban bizonyosan a menyasszony hozománya lesz, szép sávolyos vásznak, kendők, selyem fersing. A leghátulsó szekéren egy gönczi hordó, vasabroncsos: abban lesz bizonyosan a jóféle érmelléki, a mit ma csapra ütnek.

A lóhátas legények előre vágtatnak, az ostorok megcserdülnek, az állott paripák mint a veszedelem vágtatnak a könnyű teherrel, tarka kendő mindegyik kantárába fűzve, a czigány ott elül huzza a víg nótát, a fiatalság rikongat, s kinálja a jövő menőket kulacscsal, de nem ad belőle. Igy vágtatnak ki a város kapuján; az út mellett felállított wallon harczosok két oldalt helyet csinálnak a víg nászmenetnek, míg egy pár jó kedvű fiú «juhé»-t is kiált utánuk.

A templomban ez alatt végződött a szertartás. A hivek kilépdelnek rendén; hanem a mint a szekerekhez érnek, a leány hirtelen leveti a sarkig érő gyászfátyolt s mint fehér ruhás menyasszony áll elé, a hóhér ledobja a csuklyát s mint ezüstgombos vőlegény tünik ki, az alabárdosok elhajigálják ócska vasaikat s előrántva köpönyeg alól hegedűt és klarinétot, rárántják a lakadalmast s azzal megfordul a menet, felujong a népség: «a Gubádi István násznépe volt az, hadnagy uram, és lakodalom, nem embervesztés! Az a leányzó ott Csukási Évike, nem Tarka Vicza!»

– Köszönjük szépen a tiszteletet, hadnagy uram! köszönt tréfásan a főbíró a wallon vitéz urra.

Most veszi ez észre, mennyire rászedték!

Utczu rajta! utána annak a másik menetnek! az volt a gyászkiséret!

Az a menyasszony volt a tűzre itélt leány; az a vőlegény volt a hóhér, a ki a menyasszonyát azért ölelgette, hogy a szekérből ne menekülhessen, azok a vőfélyek voltak a hóhérlegények; azok a násznagyok és örömapák voltak a tanácsbirák. A tulipános ládákban nem nászhozomány volt, hanem gyantával itatott fa: abban a gönczi hordóban nem érmelléki volt, hanem gyúló kátrány. Azt a leányt vitték – nem szerelmeskedni, hanem megégetni.

– Utána! utána! kiálták a wallon vitézek s vágtattak szélnél sebesebben a nászmenet után.

Biz az hiába való fáradság volt. Mire kiértek a nagy erdőre, már akkor a násznépet a lobogó máglya körül állva találták; és a máglya közepén nem volt már semmi, csak por és hamu.

– Mi történt itt? rivalt dühösen a lovas vitéz a másodbiróra, ki kezében tartva egy összegöngyölített pergamentet, hideg vérrel nézett a tűz közepébe.

A másodbiró kigöngyölíté előtte a pergamentet, s odamutatva annak öregbetüire s tallérnyi fekete pecsétjére, nyugodtan válaszolt:

– A törvénynek elég tétetett!

A VÉRONTÁS ANGYALA.

(A középamerikai szabadságharcz idejéből.)

I.

Acapulco fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.

Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.

Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.

Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő creol-dal.

A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.

Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s kezdődött az ünnep.

Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai házára, s mintha rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.

Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle: hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.

Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.

Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.

Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.

Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.

Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az ujjongatást.

Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.

Az ember nem tudta az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.

Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt dalolva valamennyivel.

A jövevény sokáig nem birt ráismerni az asszonyra. Tulajdon felesége volt.

– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.

– Megálljatok! kiálta, minden izében reszketve, mit csináltok itt?

A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.

Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros, feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.

A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:

– Le térdre előttem!

Az asszony nem mozdult.

– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.

– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok, s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.

Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.

Ott megkötözték, egy szegletbe rugták s azután körüle álltak.

– Mit akartok, mi bajotok velem? kérdé a férfi véres szájjal.

– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz, hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.

– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?

– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani, hogy minő halállal halj meg?

– Hát te hóhér vagy Basilisko?

– Én nemzetem választottja vagyok.

A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá beszélőt.

– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni előttem!

– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha bár dühödben megvesznél is előttem.

– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam s kiért tégedet elárult.

– Az neked gyalázat, nem nekem.

– Rokonaid halva vannak mind.