Part 10

Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó» kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak.

Otthon is találta, be hivatá maga elé s e kérdést intézé hozzá:

– Hallod-e te Vicza, nem untad-e még meg ezt az életet?

– Nem biz én, bár még egyszer újra kezdhetném.

– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál, dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz, kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.

– Mit bánkódjam én azon ma, a mi holnap lesz?

– Te Vicza! nem volna kedved férjhez menni?

– Ki a bolond venne el engem?

– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.

– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.

– Hát neked is tetszik a legény?

– Nekem mindegy. – Aztán mikor?

– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni a kézfogónak.

– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak, hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.

– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót; most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?

– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. Azt is megpróbálom hát, hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.

– Az a te gondod lesz, meg a Pistáé.

A leány nevetett rajta, hogy őtet hát feleségnek próbálják meg.

– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.

– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni rajta, a nyámnyila strázsák miatt!

– No hát jól van!

Csukási uram legjobban elintézve a dolgot, tért ismét a városba vissza.

* * *

Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott, miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a leányos házhoz.

Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját, hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a templomból hazamenő nép közt Csukásiékig.

Ott pedig szépen vártak rájuk!

Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem nekik való.

Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.

Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen megilleté.

Ők készen vártak az érkező atyafiakra.

Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem már benne voltak, hát csak folytatni kellett.

Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?

– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.

Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.

Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka szalagcsokraival majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett fodrai kitündököljenek alóla.

– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez alakot.

– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két szemének.

– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.

S azzal oda lökte a Tarka Viczát István diák ölébe.

De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat; visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:

– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe ne mondjam meg az igazi titulusodat!

– Te akarsz nekem valamit mondani? Mit akarsz hát nekem mondani?

– Azt, hogy körmönfont akasztófa czímere vagy!

– Minek a czímere? te tacskó!

– Akasztófának a czímere!

Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal van!

– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s azt tolva a dühös vőlegény elé.

– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek mondtad azt, hogy akasztófáravaló?

– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy szeggel magasabbra!

– Tyüh, zivataráldotta!

– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?

A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.

A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az orczátlanra:

– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni megtiltatott és fuss, a merre látsz!

– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez nem vesz valaki.

– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva feléje.

– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. Mert ha a vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.

– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája viszketett a veszekedhetnémségtől.

– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el nem vesz.

– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen kitesz.

Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon penderíteni.

De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle, s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a kályhazug erősségébe.

A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem kisérték a városházára.

– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni kegyelmeteknek?

Erre aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el kiabálni.

– Én azt gondoltam, hogy ezt kérik meg!

– Én nem ezt a dajnát kértem a fiamnak.

– Ez infámia!

– Infámia volt a leánykérés!

– Kinek? Az én fiamnak?

– Micsodát? Az én leányomat?

– Semmirevalók!

– Akasztófáravalók!

És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.

– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram. Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.

Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»

– Én tisztességes leányt kértem.

– Nem igaz! festett képűt kértél!

– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék jőjjenek velem békén.

Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr, indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.

– Megállj fattyú! Nekem nem tiltotta meg a magistratus, hogy rád menjek!

– No hát mit akar kend? engem is jó kedvemben talál ma.

– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon azt az akasztófa czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.

– Nem igaz. Háromszor mondtam.

– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az ifjura, kemény fenekedéssel.

– Szétmorzsolod ám az érett sajtot, felelt az neki félvállról vissza.

– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe hasítalak!

– Hasítod ám az apád lelkét!

– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles, haragos pallosát nagy ostentátióval.

Erre aztán István diák is kihúzta a maga kardját.

– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá apritalak!

S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből, melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna; így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele, saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.

Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi magát rekettyegalylyal.

Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla, almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé egyenesre.

Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt ideje.

Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.

Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra verni!

S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell állni az árkot! Ki ne menekülhessen.

Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát elfogja, a hol kapja.

– – És azután még sem kapta meg sehol.

* * *

Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg. Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az, pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el? Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.

Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik».

Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.

Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező napok.

Egyszer csak elkezdtek éjjelenkint gyujtogatni a városban.

Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás, égvereslés verte fel a lakosokat.

Mindenütt borzalom a tűz, de kétszeresen az Debreczenben.

Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el nem terjed.

Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a tűzeső.

Isten őrizzen mindnyájunkat tőle!

Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha még tortura nem előzte meg.

És ez idő szerint minden éjjel gyujtogattak.

Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment; az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.

És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki minden kapu egy ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a városnak akkor.

A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki simára elnézetik.

Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására kecsegtessék.

De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden ember.

Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy fővételre itéltetett.

Ez általánosan hitt monda lett a városban.

Gubádi Pista a gyujtogató.

* * *

Pedig hát szegény Pistát ugyancsak ártatlanul terhelték ezzel a gyanuval.

Ha tudták volna, hogy hol tartózkodott ő ez idő alatt folyvást?

Természetesen ott, a hol senki sem kereste.

Hol nem kereste őt senki?

Hát Csukási uramnak a padlásán.

Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő most az utczára kifut, a tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az öcscsét levágta.

Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni». Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a gyilkost megfogja.

Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt van, tessék!»

Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne zavarja; csak hadd tévelyegjenek.

Gondolta, majd odább áll, csak hadd csendesüljön le a világ.

De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el ne hagyja.

A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.

De hogyan találkozzék vele? Ez volt ám a fogas kérdés.

Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a halottat, s másikkal a gyilkost siratta.

Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a min ő ide felmenekült.

A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett kiegyezkedvén.

Ez gonosz társaság.

A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta vele.

Ezektől teljes lehetetlen lesz észrevétlenül menekülni éjszaka.

Hiszen fölkiabálnak minden alvót.

Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet elkergesse.

A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:

– Elmégy innen, te csúf menyét!

Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle, hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:

– Lassan Évike. Én vagyok itt: a Pista.

Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra el nem sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.

– Az Istenért, mit keressz te itten! kérdezé megrettenve.

– Veled akarok szólni, angyalom: aztán megyek a merre lehet.

– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová; mindenfelé keresnek a városban.

– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam elvenni a Viczát, ugy-e?

– Oh ne is beszélj arról, kérlek.

A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát, azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.

Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még veszteg.

Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a városból.

Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.

És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista ott ragadt a góré padlásán.

És Évikét nem győzték dicsérni, milyen gondja van a baromfira; késő éjjel, mikor már mind lefeküdtek, még enni inni visz fel nekik, s míg mindenki alszik a háznál, már ő fenn van és megnézi, nem esett-e bennük valami kár?

És aztán hogy eltud velük gyügyögni! milyen nyájasan suttog hozzájuk! – nagyon szereti az állatokat.

Igen bizony, szegény Pistát csak kell valamivel vigasztalni. Azt meg sem merte neki mondani, hogy minő kegyetlen itélettel sujtották a város atyái; csak arra kérte összekulcsolt kezekkel, hogy az Isten szerelmiért el ne árulja magát, mert abból nagy baj lehetne.