Part 12

Néztem a tüzet és hallgattam a csendet felkavaró recsegést, ropogást.

A _Rémület_ fedélzetén állva Robur is a tűzbe nézett.

Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és újra csend támadt a fekete éjszakában.

Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a _Rémület_ felé húzott. Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna – most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?

Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem szűrődhetett ki.

Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy megadja a gép gyorsaságát és irányát.

Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem engedték meg, hogy lássam a _Rémület_ útirányát.

Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a _Réműlet_ lassan emelkedve elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal csapkodták a levegőt.

Így hagyta el a _Rémület_ – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a «nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a hegységek közűl ki nem bontakozik.

De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át, hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére? Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk, ha köröskörűl csak eget és vízet látok?

Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak ez órák! És álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az _Albatros_ kalandos útjára, melyet Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba. Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten, mint az Erie-tavon tettem?

Megpróbáltam feltaszítani a fedelet. Kinyílott.

Félig kiegyenesedtem.

A _Rémület_ körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.

Nem láttam Roburt: a gépkamrában volt elfoglalva.

Turner állt a kormánynál, társa a gép elején.

Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.

A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az irány nem változott, mióta a _Rémület_ elhagyta a Great-Eyry medencéjét, alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.

Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el, nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe jutott talán a víztölcsér, melyben az _Albatros_ csaknem elpusztúlt és az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki tájon?

Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak, a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna, nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.

Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén, melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.

Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki nem értesűlhetett.

A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A _Rémület_ csak félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a Csendes-óceán sziget-vidékén?

Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott a _Rémület_ körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok «veszett idő»-nek mondanak.

Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött.

Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a _Rémület_ víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk néhány méternyire a tenger színe alatt.

A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, – természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.

Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.

De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen megingott.

Felmehettem a födélzetre; elfoglaltam helyemet fenn és körűlnéztem.

Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan visszhangozta az üres tér.

Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!

A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a _Rémület_-en. Ha nem kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.

Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl elpusztúlunk.

Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra, hogy a _Rémület_-et víz alá merítsék.

Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány. _Szemébe nézett_ a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja, hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá magát.

Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja! Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?

S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés recsegésének közepette. Így szólt:

– Én… Robur… Robur… Világ Ura!

Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt, melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.

Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…

A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között, kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.

Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra át.

Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye. Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. Ott biztonságban várhatta volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.

Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni rendőrség főfelügyelője?

És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:

– A törvény nevében…

E pillanatban a _Rémület_ megrázkódott, mintha elektromos ütés érte volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.

Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.

XVIII. FEJEZET. Mit szólt hozzá a vén Grad?

Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat, melyen feküdtem.

Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni, feleltem is kérdéseire.

Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték, hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de eszét nem.

Az _Ottawa_ gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.

Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.

Öt nap múlva az _Ottawa_ megérkezett a louissianai partokra és másnap délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.

Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward úrnál tegyem meg.

Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy többé soha viszont nem lát!

Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.

S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt, hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.

Ward úr is alig hihetett szavaimnak.

– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!

– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni, ily viszontagságokon keresztűl nem ment!

– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a _Rémület_ átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának titkai vele együtt haltakmeg.

Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását, melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is jelentette, valóban én voltam a nap hőse.

Egyik újság ezt írta:

«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát illeti. Míg másutt csak földön és vízen működik több-kevesebb sikerrel a rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a levegőben is üldözi.»

S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt, ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?

Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.

Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.

– No, úgy-e, jó uram, – mondta Grad, úgy-e, – igazam volt?

– Igaza, Grad, de miben?

– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek búvóhelye!

– De hiszen Robur nem volt az!

– Az ám! – felelt a vén Grad. – De méltó lett volna rá, hogy az legyen!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 2041 méter magas.]

[Footnote 2: 1867 április 12-én a szerző Buffaloban volt; akkor az egész tavat jégkéreg fedte.

_V. Gy._]

[Footnote 3: Lásd: _A Hódító Robur_. Irta _Verne Gyula_. Franklin-Társulat kiadása.]

TARTALOM.

ELSŐ FEJEZET.

Mi történik a vidéken. 3

MÁSODIK FEJEZET.

Morgantonban 14

HARMADIK FEJEZET.

A Great-Eyry 27

NEGYEDIK FEJEZET.

Az Automobil-Klub versenye 45

ÖTÖDIK FEJEZET.

Új-Anglia partvidékén 57

HATODIK FEJEZET.

Első levél 69

HETEDIK FEJEZET.

A harmadik titokzatos esemény 80

NYOLCADIK FEJEZET.

Minden áron 92

KILENCEDIK FEJEZET.

A második levél 103

TIZEDIK FEJEZET.

Törvényen kívül 104

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Munkában 115

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

A Black-Rock öböl 126

TIZENHARMADIK FEJEZET.

A Rémület fedélzetén 139

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A Niagara 150

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A sasfészek 163

TIZENHATODIK FEJEZET.

A Hódító Robur 175

TIZENHETEDIK FEJEZET.

A törvény nevében 187

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

Mit szólt hozzá a vén Grad? 201