Part 10

Hallhattuk a gőz süvítését, mely fekete füstoszlopok közepette kitódúlt a két hadihajó kürtőjén. De hallhattuk már az alig három mértfölddel alább lezuhanó vízesés mormolását is.

A _Rémület_ balkéz felől haladt el Navy sziget mellett, melynek csakhamar csúcsát is elhagyta. Negyedóra múlva feltűntek Goat-Izland első fái. A víz áramlása mind gyorsabb-gyorsabb lett s ha a _Rémület_ nem akar megállani, a hadihajók már nem sokáig üldözhetik. S ha ennek az átkozott kapitánynak eszébe jutna a Horse-Shoe-Fall örvényeibe temetkezni, bizonyára nem fogják követni a halál torkába. Csakugyan füttyjelek hallatszottak és a két hajó, midőn már mindössze öt-hatszáz lábnyira volt a vízesésektől, megállt. Aztán dördülések hallatszottak fölöttünk és több löveg fütyölt el a _Rémület_ mellett, anélkűl, hogy eltalálták volna. A nap lehanyatlott és a homályban a hold kezdte már sugarait hinteni északon. A gép sebessége, melyet az áramé fokozott, csodálatos volt. Egy pillanat múlva belezuhan a fekete üregbe, melyet a kanadai esés képez.

Ijedt szemmel néztem Goat-Izland utolsó partlejtőit, aztán a Három-Nővér szigetkéit, melyeket már elnyelt a háborgó víz párázata.

Fölkeltem, a folyóba akartam vetni magam, hogy a szigetet elérjem. A mellettem álló ember vállamra tette a kezét.

Hirtelen nagy zaj hallatszott a belűl működő gépezet felől. A hosszú dúdorodások, melyek a hajó két oldalán elnyúltak, kibomlottak, mint a szárnyak s abban a pillanatban, mikor a _Rémületet_ már elragadta volna az ár, felemelkedik a légbe s a vízpárákon megtörő holdfény szivárványától körűlvéve lebeg a harsogó vizek felett.

XV. FEJEZET. A sasfészek.

Másnap, midőn elég tompa álom után felébredtem, a gépezet már nem mozgott. Ezt rögtön észrevettem: nem gördűlt szárazföldön, nem úszott sem vízen, sem víz alatt és nem repűlt a levegőben. Azt következtettem ebből, hogy föltalálója arra a rejtekhelyre ért, hová soha emberi lény nem tette még lábát?

És ha ez igaz, akkor – mivel személyemtől még nem szabadúlt meg – titka végre világossá lesz előttem!

Talán elcsodálkozhatnak azon, hogy oly mélyen aludtam a légi út tartama alatt. Magam is csodálkoztam rajt’ s fel is vetettem magamban a kérdést: vajjon ezt az álmot nem valamely altatószer okozta-e, melyet ételembe kevertek? A _Rémület_ kapitánya így akart megakadályozni abban, hogy földreszállásának helyét megismerjem. Annyit határozottan mondhatok, hogy rettenes volt az a benyomás, mely áthatott abban a pillanatban, midőn a _Rémület_ nemhogy a vízesés örvényeibe zuhant volna, hanem motorja működésének hatására fölemelkedett, madár gyanánt, melynek széles szárnyai rendkívűli erővel csapkodták a levegőt! Tehát a Világ Urának gépezete négyféleképpen működött: mint automobil, mint hajó, mint víz alatt járó és mint repűlő gép. Földön, vízben és légben – mindhárom elemen át mozoghatott s mily erővel, mily gyorsasággal mozoghatott! S néhány másodperc elégséges volt arra, hogy ez átalakúlásokat végbe vigye! És ugyanazon gép szolgáltatta mindeme változásaiban a hajtóerőt! Magam voltam tanúja átalakulásainak!

De nem tudtam még azt, – ámbár lehetségesnek tartottam, hogy kifürkészhetem még, – mely forrásból meríti erejét a gépezet s végűl: ki az a feltaláló lángész, aki, miután a legapróbb részletekig megszerkesztette, ily ügyességgel és vakmerőséggel igazgatja?

Mikor a _Rémület_ a kanadai vízesés fölé emelkedett, fülkém fedelének támaszkodtam. A világos este lehetségessé tette, hogy megfigyeljem az útirányt, melyet a repűlő gép követett. A folyó felett lebegett és elszállt – három mértfölddel a Horse-Shoe-Fall alatt – Suspention-Bridge felett. Ezen a helyen kezdődnek a Niagara áthatolhatatlan sodró helyei; itt kanyarodik el a folyó, hogy Ontario felé fordúljon.

Innen kezdve úgy tetszett, mintha a _Rémület_ kelet felé szállt volna.

A kapitány még folyton a kormány mellett állt. Nem szóltam hozzá. Minek is? Hisz úgy sem felelt volna!

Észrevettem, hogy a Rémület meglepő könnyedséggel mozog a levegőben. Úgy látszik, a légi útak épp oly ismerősek voltak előtte, mint a szárazföldiek vagy a víziek.

S ugyan ki nem érthetné meg, hogy az az ember, aki ily eredményeket ért el, végtelen gőggel telt be és a Világ Urának nyilvánította magát? Hisz oly géppel rendelkezett, mely fölötte áll minden emberi kézből kikerűlő műnek s amely ellen az ember a maga eszközeivel egyáltalán semmit sem tehet. S valóban: miért adta volna el, miért fogadta volna el a milliókat, melyeket felajánlottak érte? Igen, igen, most már meg tudtam magyarázni azt a határtalan önbizalmat, mely egész lényében megnyilatkozott, De vajjon hová ragadja becsvágya, ha őrűltséggé gyarapodik esetleg?

Félórával a _Rémület_ felszállása után teljes öntudatlanságba estem, anélkűl, hogy számot tudnék adni róla magamnak: miképpen? Ismétlem, ezt az állapotot valószínűleg valamely altatószer idézte elő.

Kétségtelen: a kapitány nem akarta, hogy lássam, mily irányt követ.

Tehát nem tudnám megmondani: a repűlő gép folytatta-e útját a levegőn át, vagy valamely tenger vagy tó felűletén úszott-e, vagy pedig az amerikai szárazföld egyik útján szágúldott-e? Semmit nem őrzök emlékezetemben arról, ami július harmincegyedikéről augusztus elsejére virradó éjszaka történt.

Most ugyan mi lesz e kaland folytatása és legfőképpen, személyemet illetőleg, mi lesz a vége?

Mondottam, hogy midőn különösen mély álmom véget ért, a _Rémület_ mintha teljes nyugalomban lett volna. De nem tévedhettem: bármily módon nyilatkozott volna meg a mozgás, éreznem kellett volna, még akkor is, ha a levegőben lebegünk.

Fölébredvén, fülkémben találtam magam, ahová úgy zártak be, hogy nem is tudtam felőle, – ami a _Rémületen_ töltött első éjszakán történt.

Az volt most a kérdés, vajjon föl engednek-e mennem a födélzetre, miután a gépezet már a földön áll.

Megpróbáltam fölemelni a födelet, de nem nyílott ki.

– Ejnye, – szóltam magamban, – talán vissza sem adják szabadságomat, míg a _Rémület_ nem repűl vagy úszik újra?

Mert csakugyan e két körűlmény zárta ki csupán teljesen a szökés minden lehetőségét.

Megérthetik tehát türelmetlenségemet, nyugtalanságomat, mellyel szorongva vártam, meddig tart ez a szárazföldi tartózkodás.

Mindössze tíz percig kellett talán várnom. Hirtelen zajt hallottam a födélzetről. A födelet kívűlről felnyitották. A világosságnak és levegőnek egész özöne áradt fülkémbe.

Egy szökéssel kinn termettem a födélzeten, rendes helyemen.

Szemem egy pillantással bejárt mindent, amit látnom lehetett.

A _Rémület_, amint gondoltam is, valóban szilárd talajon állt, egy körűlbelűl ezerötszáz-ezernyolcszáz láb átmérőjű medencében. Sárgás homokréteg takarta egész területét, melyen egyetlen fűcsomó sem sarjadt.

A medence csaknem szabályosan ovális-alakú volt, nagyobbik átmérője észak-dél irányban fekhetett. Ami szikla-keretét illeti, nem tudtam, mi a magassága s miféle szirtek alkotják felső gerincét? Lehetetlen volt megítélnem. Felettünk sűrű ködtömegek lebegtek, melyeket a napsugár még nem űzhetett szét. Néhány szélesebb páracsík a medence homokos fenekéig csüggött alá. Bizonyára még csak a reggeli órákban lehettünk s ez a köd szét fog majd foszlani.

Igaz, úgy éreztem, hogy elég hideg hőmérséklet uralkodott ebben a medencében, noha augusztus elseje volt már. Ebből azt következtettem, hogy a medence az Új-világnak valamely magasan fekvő vidékén lehet. De melyiken? Lehetetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani. Mindenesetre bizonyos annyi, hogy bármi gyorsan haladtunk is, a repűlő gépnek nem volt elég ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átszelésére s a Niagaráról való távozásunk óta körűlbelűl tizenkét óránál több el nem telhetett.

E pillanatban a kapitány egy üregből lépett ki, melyet valószínűleg ők törtek itt e ködös medence falában.

Néha-néha a ködön át nagy madarak körvonalai tűntek fel. Rekedt kiáltozásuk meg-megzavarta a mély csendet. S ki tudja, nem réműltek-e meg e rettentő szárnyú szörnyeteg megérkezésétől, mellyel sem erőre, sem gyorsaságra nem mérkőzhettek?

Így minden körűlmény arra a feltevésre juttatott, hogy e helyre szokott a Világ Ura visszavonúlni, mikor csodálatos utazásai véget értek. Ez volt az automobil kocsiszíne, a hajó kikötője, a repűlő gép fészke.

És a _Réműlet_ mozdulatlanúl állt most a medence közepén.

Végre pontosan megszemlélhettem s úgy látszott, eszük ágában sincs, hogy ebben akadályozzanak. Tény, hogy a kapitány éppen úgy nem törődött velem most sem, mint mindezideig. Két társa hozzálépett. Azután mindhárman eltűntek az üregben, melyről szólottam. Megnézhettem tehát a járóművet – kívűlről legalább. Ami belső részét illeti, valószínű, hogy a feltevésekre kell ezután is szorítkoznom.

Az én fülkém fedelét kivéve a többi valamennyi zárva volt és hasztalan próbáltam kinyitni őket. Legérdekesebb lett volna megtudnom: mily motor hajtja a _Rémület_-et folyton változó alakulataiban?

A földre ugrottam s volt bőven időm rá, hogy az első vizsgálódást végbevigyem.

Az egész készülék orsó alakú volt, elől élesebb, mint hátúl, teste aluminiumból épűlt, szárnyai oly anyagból készűltek, melyet nem ismertem. Négy két láb átmérőjű kereken nyugodott, melyek talpát igen vastag gummi vette körűl, hogy bármily gyorsaság mellett is síma gördűlést biztosítson neki. A kerekek küllői kiindúlási pontjuktól kezdve homorodva szélesedtek, tehát ha a _Rémület_ vízen vagy víz alatt úszott, gyorsították menetét.

De nem e kerekek voltak fő hajtókészülékei. Farának két oldalán hosszában Parson-féle turbinák voltak megerősítve. Óriási sebességgel forgattatván a gépezet által, a víz hátratolásával taszították a hajót előre, sőt azt kérdeztem magamban, vajjon a levegőben való szárnyalás alkalmával is nem voltak-e hasznára a készüléknek?

Mindenesetre azt, hogy a készülék a légben lebeghetett és mozoghatott, hatalmas szárnyainak köszönte, melyek bevonva, nyugalmi állapotban két hosszanti dudort képeztek törzsén. Tehát a feltaláló azt a rendszert alkalmazta, melynek jelszava, hogy a repűlő gép súlyosabb legyen, mint a levegő – s ez a rendszer tette lehetővé, hogy a levegőben talán a leghatalmasabb madaraknál is gyorsabban repűlhessen.

Az erő pedig, mely e háromféle mozgatószerkezetet hajtotta, ismétlem, elektromosság volt, csakis elektromosság lehetett. De mily forrásból merítették akkumulátorai? Volt valahol egy elektromos erőt előállító hely, ahol az akkumulátorok töltése történt? Az e célt szolgáló dinamók itt a medencében működnének?

Vizsgálódásom eredménye tehát csak annyi volt, hogy a készülék kerekek, turbinák, szárnyak segélyével mozog, de semmit sem tudhattam meg afelől, milyen szerkezete van s mily erők tartják működésben? De igaz: mi hasznát vettem volna annak, ha fel is derítem e kérdéseket? Értékesítésükhöz okvetlenűl szükséges, hogy szabaddá legyek s azok után, amiket már tudtam, – bármily csekélység volt is ez aránylag – a Világ Ura bizonyára nem adja vissza szabadságomat!

Még hátra volt a szökés lehetősége.

De vajjon kínálkozik-e még erre alkalom? S ha utazásai közben el nem hagyhatom a _Rémületet_, innen, e medencéből szabadúlhatok-e?

Mindenesetre az első megoldandó kérdés ez volna: hol fekszik e medence? Hol szállott le tulajdonképpen a repűlő gép? Mily közlekedés nyílik innen a környező vidékre? Van-e kijárása e sziklaövnek? Csak repűlő géppel lehet-e falai közé eljutni? Az Egyesűlt-Államok mely részén vagyunk?

Határozottan áll, hogy bármily gyors repűléssel is, lehetetlen volt a _Rémület_nek – feltéve, hogy tegnap indúlt légi útjára – elhagynia Amerikát, vagy az Ó-világból az Új-világba átérnie. Nem legokosabb-e mindössze néhány száz mértföldnyire becsűlni az útat, melyet az éj folyamán megtett?

Volt ugyan egy föltevésem, mely néha-néha eszembe ötlött s megérdemelte, hogy foglalkozzam vele, ha el nem is fogadom mindjárt. Miért ne volna a _Rémület_ rejtekhelye a Great-Eyry éppen? Hiszen ez a repűlő gép a legnagyobb könnyedséggel behatolhatott medencéjébe. Amit a sasok, a keselyűk megtettek, miért ne tehette volna meg azt egy repűlő gép? Nem nyújtott-e ez a megközelíthetetlen zúg oly titkos rejteket, melyet rendőrségünk föl nem fedezhetett s amelyben a Világ Ura elfoghatatlannak tartotta magát? S különben Niagara-Falls és a Kékhegyek e lánca között nem nagyobb a távolság négyszázötven mértföldnél s a _Rémület_ ezt igen könnyen átrepűlhette tizenkét óra alatt!

Igen! Ez a gondolat lassankint megragadt agyamban valamennyi másik közűl! S így az a kapcsolat, melyet nem értettem meg a Great-Eyry és a nagy kezdőbetűs levél írója között: szintén magyarázatát leli. És a fenyegetés is, mellyel az esetre illet, ha kísérletemet megújítom… S a kémkedés, mellyel egy ideig körűlvettek… S azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry színtere volt, vajjon szintén nem a _Rémület_-nek tulajdoníthatók-e valamely oly oknál fogva, melyet egyelőre még nem ismerek?

Igen! Igen! A Great-Eyry! A Great-Eyry ez!

S ha akkor lehetetlen volt eljutnom medencéjébe, vajjon most lehetetlen-e távoznom belőle más módon, mint a repűlő gép fedélzetén?

Ah! Majd ha szétfoszlik a köd, talán fölismerem? Talán valósággá változik ez a föltevés?

Közben pedig, míg szabad volt járnom-kelnem, mert a kapitány és társai nem törődtek velem, megkerűltem a medence belső falát.

Mert ekkor mindhárman az ovál északi részén fekvő barlangban tartózkodtak, körútamat a déli félen kezdtem meg.

A fal mellé mentem, melybe számos mélyedés nyílott. Felettük símán meredtek az oldalfalak, melyek ugyanazon kőzetből valók, mint az Alleghany-hegység egész láncolata. Mily magas e falazat s felűl milyen forma, azt még nem láthattam a ködtől s várnom kellett, míg a szellő és a napsugár azt szétoszlatja.

Az üregek mélyét csak a bejárásukon beszűrődő fény világította meg. Bennük mindenféle töredék holmi hevert, fadarabok, száraz fűcsomók. Egyikben még meglátszottak a kapitány és két társa léptének nyomai a homokon.

Ők hárman egyébiránt nem mutatkoztak; úgy látszik, sürgős dologgal foglalkoztak abban az üregben, mely előtt több csomag volt a földre téve. Vajjon e csomagokat a _Rémületre_ akarják vinni s így ez előkészületet jelentene e rejtekhely végleges elhagyására?

Befejezve körútamat, egy félóra múltán a medence közepére tértem vissza. Itt-ott kihűlt hamúnak hosszú halmai hevertek, melyeket az idő fehérré tett, megszenesedett gerendák maradványai, néhány olyan farészlet, melyen még ott volt a vasalás, továbbá ércszerkezetek, melyeket a tűz meggörbített, – mintha az egész valamely tűz által elpusztított gépezet romja lett volna.

Kétségtelen, hogy nem is túlságosan régen e medencében nagy tűz pusztított, mely vagy szántszándékkal gyújtatott, vagy véletlenségből gyúladt. Lehetetlen volt össze nem kapcsolnom e tüzet a Great-Eyryn észlelt tüneményekkel: lángokkal, melyek a sziklaöv fölött megjelentek, a levegőben búgó hangokkal, melyek annyira megrémítették e kerület földmívelőit, Pleasant-Garden és Morganton lakosait. De mi lehetett az, amit a kapitány elégetett s miért kellett elégetnie?

E pillanatban a szellő erősebben neki lendűlt kelet felől. Az ég hirtelen kibontakozott a ködfátyolból. A sziklaövet fény öntötte el, melyet a láthatár és zenit közt félúton járó nap árasztott.

Felkiáltottam.

A sziklák gerince körűlbelűl száz lábnyi magasságban emelkedett. És a keleti oldalon szemembe ötlött az a jellegzetes körvonalú szikla: a sasalakú.

Az volt ez, melyet megjegyeztünk magunknak Smith Eliás meg én, mikor a Great-Eyryt megmásztuk.

Tehát semmi kétség!

Az elmúlt éjszakán a repűlő gép az Erie-tó és Észak-Karolina között elnyúló távolságot járta be. A Great-Eyry medencéjében nyugodott tehát a készülék. A Great-Eyry volt tehát az a méltó fészek, melyben a feltalálója lángesze által megalkotott hatalmas, óriási madár kiválasztott s melynek áttörhetetlen falai közé csak ő juthatott be! S ki tudja, nem fedezett-e föl az üregek valamelyikében földalatti útat, melyen át elhagyhatta a Great-Eyryt, ha a _Rémület_ esetleg ott is maradt?

Így tehát mindennek teljesen nyitjára bukkantam! Igy lett világossá a Great-Eyryről keltezett első levél, mely halállal fenyegetett.

S ha akkor behatolunk a medencébe, ki tudja, nem fedezzük-e fel a Világ Ura titkait, mielőtt még minden emberi hatalommal dacolni tudott?

Csak álltam ott, a kőből formált sasra meresztvén szemem, élénk izgalommal lelkemben. S megkérdeztem önmagamtól: nem kell-e mindent megkísérlenem e készülék tönkretételére, mielőtt még útnak indúlhatna a nagy világba?

Lépéseket hallottam csikorogni.

Megfordúltam.

A kapitány hozzám lépett s előttem megállva szemembe nézett.

Nem tudtam elfojtani felbuzgó érzésemet és így kiáltottam fel:

– A Great-Eyry! A Great-Eyry!

– Igen az! Strock felügyelő úr!

– És ön: a Világ Ura?

– Igen, ura e világnak, melynek bebizonyítottam már, hogy leghatalmasabb embere vagyok.

– Ön?! – kérdeztem tőle a legnagyobb csodálkozással.

– Én! – felelte s gőgösen kiegyenesedett. – Én… Robur… a Hódító Robur!

XVI. FEJEZET. A Hódító Robur.

Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör, csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.

Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő napon.

S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.

Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ figyelmét Roburra irányították annak idején.[3] Azokból folynak e csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett az emberi előrelátáson.

Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut, Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek _Go a head_ volt a neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták, vagy hátúljára, mint mások óhajtották?

Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.

Azt mondta: Robur a neve.

Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így mozoghat odafenn teljesen szabadon.

Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.

És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek, a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett hagynia a termet.

De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány órával a Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte, kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.

Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében – ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.

E szerkezet, melyet Robur mérnök eszelt ki, épített meg, a csavar kettős működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.

Robur léghajója, az _Albatros_, harminc méter hosszú hajótestből állt, melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl, azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara, tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e hajtóerő csodasebesen forgatta.

Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés, mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el, amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a _Nautilius_-szal az óceán mélységeit bejárta.

E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az _Albatroson_ csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.

A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.

– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!

Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon, mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva engedniök kellett az erőszaknak.