Part 5

A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s igen sok idő veszett el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály, mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.

A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.

A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak; mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.

– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, – bennük sok ősöm elmélkedett.

– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.

A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben, a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép eredetijének lakását. Dobogó szivvel tekinte reá. Talán e pillanatban is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.

A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá, te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka, csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.

A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel, mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.

Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s fej-bubját előre emelvén, udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:

– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni szivednek.

A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!

A papagályra érzékenyen hatottak e szavak.

– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé, – de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök. Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben Tájó virányos partján táboroz.

E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van vésve s hogy költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.

A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken, visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben részt venni délczegen haladtak Toledo felé.

A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes király, hogy részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket, hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen erő és ügyességről hirhedettek valának.

Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a fegyverforgatásban oktatni?

Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó muzulman volt.

– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett harczi mén áll, mely oda több nemzedék előtt záratott.

A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel pislantva, s füleit hegyezve folytatá:

– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván, vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük akárki legyőzhető.

– Elég, keressük fel e barlangot! sűrgeté Ahmed.

Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet, mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme vagy egy régiségbuvár lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala, mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát, ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a közelgő tornán.

Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő herczegek. Az ország valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.

A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a szerelem zarándoka“ név alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános susogás és mozgalom keletkezett.

Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában, mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén herczegnő keze a dij.

Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát, gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az alattvalóin és vendégein elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit – percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője; Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott, kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban hentergett.

E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S mit fog a herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –

A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek, hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.

A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat és csatornákat, bekukkant nagy kancsal szemeivel minden nyiláson és világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni, tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a herczegnek.

– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is megindultam rajta!

Ahmed érzékeny szive e hirek hallattára elszomorodott.

– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!

Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban nyugtalanság és félelem uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni – visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.

Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit rejtélyesebben forgatá mint valaha.

– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!

– Mint érted ezt, legtiszteltebb bagoly? kérdé Ahmed.

– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo templomai – és tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai, feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat. Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle, hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza, mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem pusztulása után menekültenek.

Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig gondolatiba merülten hallgatott.

– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám szerencsémet.

Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát. Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.

– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták, mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek tanyái, melyek minket szegény pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk, s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy megmentem tőle.

A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde. Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.

A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A herczegnő érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.

A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.

Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg, ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram legbecsesb ékkövét.

– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében, add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.

A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.

– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.

Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –

– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im, a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!

E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék, magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá válva, a kék láthatárról eltünt.

A király dühösen hivatá kincstárnokát.

– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába engedéd jutni?

– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra szállitani.

A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán, s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn.

A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását, csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott Alhambrában.

Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.

Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé. Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.

ÖRDÖG MARKA.

(LEVER. _Tom Burke_.)

Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam állt, s e név valóban illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek, hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen, itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan, mint csak tőlem telhetett.

Képzelhetik önök, mily boldognak éreztem magam, midőn ablakomból a kopár vidékre kibámulva mi mulattatót sem láthaték, kivévén ha a szél néha néha egy egy viskó fedelét esernyőként kiforditá, vagy ha a vén szél-malmot lestem, mely már csaknem megbolondult, oly sebesen forogván, hogy senki sem mert hozzá közeledni.