Part 7

– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama csodás erejű balzsam, mely a meghervadt virágnak új életet ad. Ügyelj reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.

A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé, hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő lámpa világítá meg.

A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma fölé illeszté, úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a lámpa által nyerte csak világát.

A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb, mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy arany-olvasztáshoz használtaték.

Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a pergament tekercset bontá fel:

– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam. Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg.

S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.

Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat s rendre és műértőleg szemlélgeté.

– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával a gyarló öntudat megbotolhatnék.

Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi meglepetés első percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is, még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott vonásain.

– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!

IV.

Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.

Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny, ajkaikon mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb vak szeretet.

Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát. Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni. De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett, arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és mérhetlen fokozatban növekedék.

A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt, mint Ráchel?

Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá, oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések igen gyakoriak valának, az még is legalább valószinütlennek látszék, hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.

S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és aggodalommal tölté el.

Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá, melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének volt csemetéje.

Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos apával közölni sietett.

Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának ajtaját.

Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó áloék és cactuszok környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.

A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta el.

A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű boltozat nehezedék, kettőről veres selyem zsineg függött le, nyugágyat tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.

E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a gyermeteg lyánkát.

Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.

– Márta! hangzék a hintáról; hova mégy, mért hagysz egyedűl?

– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni fogsz.

– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!

– Beszéld el kis zengő madaram, kiről miről?

– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol minap – – –

– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt álmodni sem szabad!

– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a hintát; kiszállok.

Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású szem villant meg a hosszú pillák selyme között.

– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem akarom, hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.

A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor vastag csipkés levelén enyelgett.

Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva fakadt, s maga sem tudta miért?

Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte, előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.

V.

– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!

Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.

– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót, miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek keblére rejté.

– S ki tiltja, hogy ne mondd? dajkád talán?

– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten haragudnátok reám; s ki szeretné aztán a szegény Ráchelt?

– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –

A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas reszketegséggel kérdé:

– S te tudod – mint tudod, hogy ott valék?

Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:

– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata. Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.

– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem oka semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –

A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:

– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?

– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn, hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete alatt tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból. Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya szitkok kőzt nevedet emlegeték…

– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal beszélendő volt.

– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag elnémult.

– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.

– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a Jehova!

Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben villanyszerű tűz ragyogott.

– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem mondta-e meg nevét e keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek leróni tartozását?

– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni: mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna, talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.

Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött, részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik, mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal szólt:

– S találkoztál-e már azóta ismeretlen lovagoddal?

– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.

– Hihetőleg az iménti álom is, miről Márta hallani sem akart – – –

– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött, pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit? már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –

– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, félig az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.

– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.

– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az életet.

– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz édes jó atyám!

– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék minden lovagját összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz, szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.

– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy remegő kételyével.

– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba, hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd sem fog hiányzani.

– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított fájdalmában; s újra atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony kezeivel.

– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra, kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.

Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen védelmező lovag.

E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.

VI.

Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos ünnepélyeknek volt szinhelye.

Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal, tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.

E fölött ily víg napok ülésére nem hiányzott se czím, sem alkalom: az ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve, alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig fényleni és mulatni mindig, már századok előtt is talált a magyar, s ez időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s az ország állapotának javulása fölött?

Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve, mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes nádor leánya kezeiből lesz átveendő.

A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat, melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.