Part 4

E jelenet tragi-comicai hatással birt. Minden részvétünk mellett is alig nyomhattunk el egy felküzdő mosolyt németünk boldog hitén, ki Pepikéjét erőszakkal elragadottnak s hozzá visszavágyónak hivé. Ezt, csak egyetlen tekintéssel a döczögő serhordóra, képzelni lehetlen volt egy tizenkilencz éves, szőke haju, kék szemű szép nőről, ki minden kétségen túl csupán szülői parancsszónak engedhetett, midőn Katzenau ur által oltár elé hagyá magát vezettetni. A dologban az volt a legbámulatosb, hogy három hónapig is kitartá mellette.

Mert – félre téve minden hizelgést – egy bival bornyú alakján több kellemet lehete fölfedezni mint tanárunkén. Arcza terjedelméről, csak annak lehet fogalma, ki saját magáét nagyitó tükörből már látta. Ez arczon nem volt soha egyetlen szál szőr de volt annál több himlőhely, s hihetőleg ez gátolta az előbbinek kinőhetését. Tapasztalás szerint, a nagy himlőt szerencsésen kiállott egyének rendesen szerfölött egészségesek szokván lenni, ez Katzenau urnál sem hiányzott, sőt hallatlan étvágygyal is párosult. Rémületévé lőn az olaszvárosi fogadók table d’hôte-jainak, mert azon asztalnál, hol ő ebédelt, az utolsó négy számára mindig ujra kellett tálalni. De volt is látszatja; két pofája ugy kihizott, mintha mindig trombitába fújna, s tökéletesen eltemeté a kis galuska orrot, mely ugy nézett ki, mintha csak ugy véletlenül pottyant volna oda arcza közepébe. Hát még mikor nevetni kezdett: apró szemei egyszerre elvesztek, ugy elfödék arczainak feltoluló dombjai, s csak gyanitani lehetett hova bújtak el. Orr, szem, egyaránt láthatlanná lőn s egyedül a száj-barlang szerepelt, melynek két vége ilyenkor a veres fül-tányérok tövéig nyult el. Nyaka szinte nem létezett vagy legalább szerényen elleplezve rejtőzött az arasznyi toka alatt, mely mellére lógva le, első pillanatra amaz opticai csalódást idézé elő, mintha ez embernek kettős arcza volna. Ily terheket kellvén czipelnie, nem csoda ha szünet nélkül izzadott, s hármat szusszant addig, mig egyet szólt. Szólt pedig igen sokat, s igy képzelhető, mily épületes volt hallgatni előadásait.

Részemről, egy cseppet sem csodáltam, hogy Pepike oly könnyen engedé magát mellőle elragadtatni; én nem voltam neje s három hó helyett csak három óráig élvezém társaságát, de már szinte várva vártam egy angol lordot, ki közeléből elragadjon, s hasonló interventio nélkül is rövid uton megszöktem volna tőle, ha ő maga végetlen sajnálkozások közt, hogy válnia kell tőlünk, nem bucsúzik, Portici felé vevén utját, honnan másnap reggel a Vezuvra – már hatodszor – menend fel folytatni természet-buvárlásait. Mi egy betüvel sem emlitők, hogy ugyanakkor mi is oda készülünk, nehogy tervéről lemondva, hozzánk szegődjék, s együtt akarjon velünk menni Nápolyból.

Sok szerencsét kivántunk neki a tudós értekezéshez, melynek irásával a Vezuvról geologiai, mineralogiai, s még sokféle logiai tekintetből, épen foglalkozott, s visszahajtattunk a veturinóval Nápolyba. Itt tudtuk meg, hogy dr. Katzenau úr már a pompeji romokról is adott ki foliantot, hol a többi közt mathematicai bizonyossággal azt is kimutatta, hogy a rómaiak akkoron még nem ismerték az ablaküvegeket. Két héttel később azonban egy ház ásatott ki, minden ablakában a legszebb üveggel.

Következő reggelen felhőtlen tiszta égről kelt fel a nap, midőn mi már útban valánk Portici felé s szemközt a Vezuvval, melynek csúcsa mindig ködben áll. Épen egy cicerónéval, ki a hegy tűztorkolatához vezessen fel, állottunk alkuban, midőn egy négyes fogatu pompás utazó hintóban uj vendégek érkezének. A bakról leugró livréés inas kinyitá a hintó ajtaját s egy középkoru szálas férfit segíte kiszállani, ki ismét izmos karjaival egy pehely könnyű szőke hölgyet emelt le a selyem vánkosokról a láva rétegű földre. Aztán nehány szót váltának francziául, de kiejtésök rögtön elárulá, hogy e nyelv egyiküknek sem anya nyelve.

Azonban egy cicerone tolakodott hozzájok s felajánlá szolgálatait. A mienk már ekkor bérelve volt s konczát féltve, szinte oda ugrik igénybe venni vezetői jogát, s már már késre kerül a dolog a két collega és vetélytárs közt, ha az ügy akként nem intéztetik el, hogy mind a két társaságot külön egyén vezesse. E szerint mindkét vállalkozó nyert alkalmazást, a harmadik – mint mondák – már korán napkölte előtt ment fel egy dottore tedescoval.

A peres ügy kiegyenlítése után a kicsiny asszonyka a magas úr karjába csimpeszkedett, a cicerone három öszvért nyergelt meg s vitt vezetéken előre, az inas a negyedikre ült, s a kis karaván utnak eredett. Mi még maradtunk, reggelizni vagy talán hogy ne kelljen érintkezésbe jőnünk a magának is elég házas vagy szerelmes párral.

Óranegyeddel később mi is indulánk. Az eleinte eléggé széles út magas nyárfákkal szegélyzett szőllők közt vezete, miknek élősövényzetében itt ott egy egy aloe mutatkozott. Később, a mint egy nyilt térre értűnk, megszünt minden növényélet, egyetlen madár sem volt látható, mindenfelé kopár sivatag, melyen a szél halvány felhőket kerget. – Ezeken át fel-feltünik a Vezúv két csúcsa, balra a Somma, jobbra a mostani tűztorkolat, előttük ama falszerű láva halom, mely Herculánumot temette el.

Szótlanul merültünk az annyira emlékdus látványba; képzeletünk azon időpontra szállt vissza, midőn a most megkövülten elterülő réteg tűzfolyamként ömlött alá a hegyről s eltemette a két virágzó várost.

– Nem, nem, szólt társam, itt a képzelet szárny-szegetten hull alá. Oly hideg lehet az a valóhoz képest, mint e lávatömeg most, a kitörés perczében voltához képest. Dante-nek látni kelle ily kitörést, midőn „Poklában“ amaz égő fövenyt vagy örökös lángokat festi, melyek lassudan és némán folynak alá:

Arrivammo ad una landa, Che dal suo letto ogni pianta rimove. Lo spazzo er’ un’ arena arida e spessa . . . . . . . . . . . . . Sovra tutto ’l sabbion d’ un cader lento Pioven di fuoco dilatata, e falde, Come di neve in Alpe sanza vento.[3]

Perczre megnyiltak a felhők s gyönyörű szemlét engedének az alattunk elterülő tájképre. A sima tengeren száz és száz halászhajó dagadó vitorlája fehérlett; Portici, Caprea, Ischia, Pausilippe kibontakoztak a reggel ködéből; balra a nápolyi öböl tünt fel árboczos hajóival s narancsfa szegélyü partjaival; az egész – mint társam mondá: – paradicsom, a pokolból nézve.

Tovább haladánk öszvéreinken, mig nem a meredek hegycsúcs aljához értünk, hol le kelle szállanunk; a vezető hosszu botokat adott kezeinkbe, melyek segélyével s a meredek sikamlós talapon sok helyütt kúszva jutánk fel a csúcsra. A hideg fokonkint élesebb, a köd sürűbb s homályosabb lőn.

Az előttünk megindult társaság egy részét, az az a magas urat és kis szőke nőt, pompás persa szőnyegen lehető kényelembe helyezkedve találtuk. A csípős hideg ellen amazt fényes asztrakán béllésü köpeny, ezt a legfehérebb és puhább hermelin prémzetű bársony kaczamajka védte; előttök válogatott hideg étkek közől pár sötét palacz nyujtotta fel hosszu nyakát. Az inas és a cicerone tiszteletteljes távolban állongtak, mig uraik az izlelés élvét vidám beszéd- és nevetéssel fokozák.

Röviden köszöntők őket, s mielőtt a craterbe lemennénk, nagyobb kődarabokra pihenni ültünk. A magas ur magához szólitá inasát s ez halk hangon kapott utasitása szerint, egy palacz s két kis pohárral közeledett felénk.

– A kegyelmes herczeg – szólt – azt hiszi, hogy e nyirkos légkörben nehány korty rosztopcsin nem teend rosz szolgálatot. Azonban, ha szarvas gomba-pástétomját nem utasitanák vissza, utánna első minőségű malagával is kedveskednék.

Köszönetünket fejezők ki a herczeg figyelmeért s egyelőre a rosztopcsinnal is megelégedénk, melynél – közbevetőleg mondva – jobbat sem azelőtt sem azután nem izleltem. Módjában is volt az illetőnek a javából tömni meg pinczetokját, minthogy az, mint ezt később tudtuk meg, Cs....eff orosz herczeg volt.

– Messieurs, szólt ő, a karjára fűzött nővel felénk közeledve – önök valószinűleg a craterbe szándékoznak lebocsátkozni, mi is; ha ugy tetszik együtt tehetjük a partiet.

– Legalább, folytatá feleletünket sem várva be s vidor mosollyal az asszonyka, ha egy szeszélyes kitörés lenn a mélyben ér utól, társaságban teendjük a hosszu utat – a más világra.

– Akkor is csak mi nyernénk, válaszoltam én, bár ily bájos Aegid alatt nem lehet veszélytől tartanunk. De nagysád nem fél a sötétség országát meglátogatni?

– Ah, Josephine! vette át a szót a herczeg s büszke gyönyörrel tekinte végig a nőcskén, – Josephine ily vállalatoknál a legbátrabbakon túl tesz s nem ismeri a remegést. Schveiczban hajborzasztó merényeket vitt végbe s oly keskeny magas sziklákra hágott, hol eddig csak gazella járt.

– S aztán annak, ki Aetnáról jő, Vezuv csak egy kis vakandtúrás: tevé hozzá tréfásan negélyzett fitymálással a hősies Josephine, s nagy kék szemeit oly nyájas csintalansággal emelé ránk, mintha már régi ismerősei volnánk.

A kék szemekben rendesen méla ábránd s nem ritkán érzelgős kifejezés szokott epedni, de itt eltérés volt a szabálytól, s bátran mondhatom, hogy a legfeketébb olasz szemekből sem láttam annyi gyújtó erőt, annyi villanyos tüzet elősugárzani. Társalgásunk kezdetén első rendű kaczérnak hittem e szemek szép tulajdonosát, később tapasztaltam, hogy azok ugy születtek s nem is tudnak másként, mint hóditóan pillantani.

E közben a torkolat szélét jártuk körűl, keresve a helyet, hol a lemenet legkevésbé meredek. A cicerónék csakhamar oda vezettek.

– Corpo di mezze luna! kiáltott fel az egyik, a craterben látogatókra fogunk találni. Ez itt Giacomo köntöse, ki még tegnap este jött fel a dottore tedescoval, bizonyosan lenn vannak: – szólt, mialatt levetett felöltönyét s kalapját pajtásának megismert ruháihoz tevé le.

– Ki az a dottore tedesco? kérdé hirtelen a bájos Josephine.

– Nevét nem s csak annyit tudok, hogy midőn nehány hét előtt én vezettem a hegyre fel s a craterbe le, a legiszonyúbb félelem és szorongás között tökéllé el magát a leszállásra s miután ötvenszer is megkérdezte volna, nem tarthatni-e valami véletlen kitöréstől? Mikor pedig már lenn valánk, a legkisebb kőgördűlésre, mely lábaink alól a mélységbe hullva neszt okozott, halálra rémüle s nyakrafőre igyekezett fölfelé, azt hivén, hogy már kezdődik a kitörés. Pedig igen nehezen mozog, minthogy boldog testalkatából négy oly egyén kitelnék mint magam: – felelt a bőbeszédü de sovány olasz.

S valóban, a mint hosszasban letekintve, szemeink a homályt kissé megszokták, lenn pár mozgó alakot véltünk megkülönböztetni.

A hölgynek azonban bátorsága vagy kedve a vállalathoz csökkenni látszék; visszatérést emlegete, okul vagy ürügyűl azt hozván fel, hogy nőruhában illemsértés nélkül lehetlen e meredeken lecsúszni, s hogy még egyszer és ekkor férfiruhában jövend.

Mi nem halaszthatók máskorra a torkolat megtekintését s már épen az előrement vezető után akaránk bocsátkozni, midőn nehány lépésnyi távolságról e szavakat: „Te be sure, here they are Mylord!“ (kétségkivül, im itt vannak ők Mylord!) hallottuk előhangzani. E szavakat rögtön három férfi követte, kik a sűrü ködből kibontakozva előttünk állottak meg.

– Reméllem, Monsieur le duc, s ön is Madame, emlékeznek még vonásaimra! kezdé az érkezettek egyike, merőn tekintve a megszólítottakra.

– Ah Mylord, mily véletlen találkozás! sipegé, elfogulatlanságot akarva erőltetni szavaiba, Josephine. Arczáról azonban minden pirosság, a természetes azzal együtt mit a hűs légzet szítt fel, egyszerre eltünt.

– Önnek az, de nekem nem: felelt nyugodtan a lord; öt hét óta várok már e szerencsére. Herczeg! ha ugy tetszik végezhetünk.

A két férfi több lépésre távozva, élénk párbeszédet látszék folytatni, – Josephine némán maga elé meredett, s szemeiből és ajkairól a mosoly is az arczok pirja után ment.

A lordot hirnévből már ismerém, legalább nem kételkedtem, hogy ő ama különcz angol, ki Nápoly legszebb hotel-jának első emeletét egymaga számára öt hét óta béreli, komornyikján kivül mással nem beszél, egész napokon át alszik, sehová nem jár, mit sem olvas, kivévén az érkezett idegenek jegyzekét, mit minden reggel és este a fogadokból rendesen és pontosan elhozat. Személyesen azonban csak most láttam először s francziául mondott nehány szavának angolos kiejtése nélkül is azonnal kitaláltam volna, hogy a lehajtott szárú csizmába s borsózöld makintoshba öltözött szikár ember, kinek éles vonásu bajusztalan arcza alig látszik ki a szemöldekig lehúzott kalap s nyakára burkolt kendők közül, nem lehet egyéb mint valami utazó lord.

Jötte czélját is csak akkor kezdém sejteni, midőn Josephine percznyi feszült csend után véletlen hozzánk fordulva minden szentre kért, igyekeznénk a két vetélytárs közötti ügyet lehetőleg kiegyenliteni.

Hogy e kiegyenlités eszközölhető legyen, mindezek előtt a viszály okát kellett volna tudnunk, de ezt már kérdeni is késő lőn, mert a herczeg és a lord sebes léptekkel közeledve félbe szakiták a kezdett beszédet.

– Uraim, önök gentlemanek – szólt hirtelen a lord – s igy nem kételkedem válaszukról, midőn a köztem s a herczeg közötti ügy elintézésére párbaj segédekül kérem fel.

– Készségüket annál kevésbé lehet kétségbe vonnunk, folytatá a herczeg, ha kijelentem, hogy a viszály tárgya e bájos nő.

A bájos nőn látszék, hogy szeretne nagyot sikoltani vagy elájulni, de hogy egyikét sem tenni fontos okai vannak. Jobbnak látta, némán esdő arczát ránk emelni.

– Uraim, felelt kis vártatva utitársam a franczia; elvonva attól, hogy ez ügy, melyért önök életükkel játszanak, előttünk egészen ismeretlen, s hogy mi ezt a helyzet gyöngédsége miatt nem is tudakolhatjuk: be fogják önök látni, hogy ily hirtelen, távol minden orvosi segélytől…

– Semmi kibuvó ajtót uram, én el vagyok tökélve: vitatá a lord.

– Nekem pedig a kihivást el nem fogadnom nem lehet: erősité a herczeg.

– E fölött, folytatá mylord, komornyikom James a legügyesebb borbély, vérzést elállitani, sebet lekötni, senki sem tud jobban, s erre minden kellékkel el van látva. Holla! James! ide a szekrényt!

James, ki a kalauzul jött portici-i fogadóssal csekély távolságban hátramaradt, kis szekrénynyel kezében előre jött. A lord átvevé tőle, felnyitá s két pisztolyt vőn ki a tokból.

– Im uraim, sziveskedjenek egy perczre átvenni a fegyvereket, aztán a herczeg választ, önök meghatározzák a barrieret s jelt adnak. – –

Vonakodtam a nyujtott pisztolyt elfogadni; különféle ellenvetésekkel iparkodván elháritani a kellemetlen szerepet. Arra ohajtám birni őket, hogy halaszszák másnapra a párbajt.

Sikertelen. Az eleinte hideg nyugodt angol, fokozatosan tűzbe kezdett jönni, s még inkább ellenünk mint vetélytársa ellen.

– Az ügy huszonnégy óra mulva is épen ugy fog állani mint most – viszonzá keserűn, – aztán regényesb helyet sem választhatnánk meghalni mint Vezúv tetejét.

– Ugy van, mondá egykedvüen az orosz herczeg, s ha ezen urak nem akarják kötelességüknek ismerni a segédséget ily gyöngéd ügyben, nélkülök is végezhetünk. Lőjjünk kendőn át – akármelyik inas vagy cicerone is tud számolni jelül: egy, kettő, három.

– Jó, lőjjünk kendőn át: fogadá el mohón a lord az ajánlatot.

– Szent szűz segits! kiálta fel most a kis szőke nő, siránkozólag fedve kezeivel arczát – még meglövik egymást!

– Ne féljen Madame, vigasztalá őt ő kegyelmessége, egyikünk csak életben marad ki önt birtokába vegye, önnek pedig ugy látszik mindegy, akár melyikünk leend a szerencsés.

Soha sem volt azelőtt fogalmam, hogy valaki ily szenvedélytelen hidegvérrel ölni vagy halni akarhasson. Láttam hogy itt minden további szó a pusztába hangzik el, s emberi kötelességemnek tartám közbenjárásunk által a halál esetét legalább kevésbé valószinűvé tenni. Röviden értekeztem erről társammal, s elfogadtuk a felhivást.

Átvettük a fegyvereket s megvizsgálók a töltést. Az orosz herczeg az én pisztolyomat választá s véle engem segédének. Francziám tehát a lord részére jutott. Erre kimértük a távolságot, mely nem lehete nagyobb a köd miatt tizenöt lépésnél, ennél előbbre lépni azonban nem volt szabad.

Josephine a szinhelytől el a crater felé fordult, hol a két cicerone, ugyanannyi inas s a portici-i fogadós suttogó csoportozatot képeze. A lord komornyikja tépést s köteléket szedett elő, a fogadós egy kőpalacz vizet húzott ki oldalzsebéből.

A szegény nőcske e készületeket nem nézhette örömest, mert szemeit behunya s alsó ajkát beharapva, füleit két mutató újjával bedugta, s e feszűlt helyzetben várta a sorsa fölött határzó durranást.

Az első lövés természetesen a herczegé volt. Ez röviden czélzott s kissé magosan, mert golyója a lord feje fölött négy hüvelknyire ennek kalapján fúrt lyukat.

Ő lordsága ezt érezheté, minthogy kalapját rögtön levéve, megnézte az okozott eredményt.

– Damned! kiálta fel, Nápolyban az ember becsületes új kalapot sem vehet!

Erre ismét feltevé a megsebzettet, állást vőn, biztos kézzel czélzott s – lőtt.

Ellenfele rendületlen állt helyén.

– Na s my lord Duke, hogy érzi magát? kiálta reá.

– Tökéletes épségben, felelt ez, csak balfülem cseng kissé, igen közel talált mellette elmenni ön golyója. Kivánja ön ujra kezdeni?

– Of course! kezdjük ujra; – mondá bámulandó hidegen a lord.

Mi azonban a sértett becsületnek már eleget téve hittünk lenni, s határozottan tiltakozánk az ismétlés ellen.

– Csakhogy itt nem csupán sértett becsületről, hanem arról is van szó, kié legyen a pályadíj, melyet mindkettőnk magának igényel: jegyzé meg a herczeg.

– S ez csak akkor lehet eldöntve, ha egyikünk meghalt: mondá az angol.

– Én, bár csak sejtem a viszonyokat, igazságosabbnak találnám, ha maga a nő választana önök közt: igyekvék középutat találni segéd collegám.

– Mit gondol ön? veté ellen mylord; egy mivelt nőt ily választás kényszerűsége által zavarba hozni, gyöngédtelenség volna. Aztán, én bele sem nyugodnám ha nem engem választana, nekem elvitázhatlan jogom van hozzá, miután egy férj-szörnyetegtől, egy valóságos rhinocerostól mentvén meg őt, örök hálával adósom.

– Ne feledje Mylord, válaszolá az orosz, hogy ily, mint ön mondja, rhinocerostól szöktetni őt meg, alig nevezhető érdemnek; mig ellenben én, ki őt ily tökéletes és szeretetre méltó védnöktől, mint Mylord, megfoszthatni szerencsés valék, inkább számithatok benső hajlamára.

– Ön se feledje my dear Duke, hogy e nő engem önkényt követett, mig ön – legszelidebb kifejezéssel élve – ellopta őt tőlem. Egyébiránt ne vesztegessünk szót – uraim, önök sziveskednek ujra tölteni.

A helyzet kellemetlenségétől egy közbejött véletlen szerencsésen fölmente, mi egyszersmind a vetélytársak közötti makacs vitának, általuk épen nem reménylett módon vete véget.

Kevéssel a lövések után, a crater mellett kiáltás, jajveszéklés, káromkodás és kaczajból összevegyülő zaj kezde támadni. Először csak két húsos kövér kéz volt látható, mely alulról a torkolatból felnyúlva, könyörgő szavak által követteték, húznák fel őt a felszínre a crater szélén állók, miután ő, t. i. a mozsár-kezek tulajdonosa minden erejéből kifogyván, nem képes felvergődni, a kitörés pedig már készülő félben van. Alatta, a cicerone biztatta az illetőt s mert ez nem használt, káromkodott is; felül az inasok s a mi kalauzaink kaczagtak, s nem csekély erölködéssel csakugyan felhúzták őt, ki e felvilágra érkezése első perczében lelketlen tömegként rogyott össze.

– Az Isten szerelmeért, ne tréfáljanak önök, hanem vigyenek biztos helyre, különben mindnyájan itt veszünk! könyörge, a fáradság által kettőzött szuszogás közt dr. Katzenau, mialatt vérbélű görögdinnye arczáról veritékcsermelyek szakadtak.

– De hát mi oka van önnek, Signor, a Vezúv kitörésétől tartani? kérdé a portici-i fogadós.

– S nem hallották volna önök ide fenn ama kettős tompa morajt, a kitörés világos előhirnökét? én jól hallottam, s azért – mindenre kérem – siessünk.

– Dehogy nem hallottuk mi is, csakhogy azok pisztolylövések voltak: magyarázá egy cicerone.

– Itt van ni; morgá az ki a dottore-val lenn volt a craterban; engem pedig ijedtében ugy megrugott, hogy tiz napig fog fájni bele oldalam.

Alig hallotta meg Katzenau ur, hogy mit ő lenn tompa morajnak hallott, az itt fenn pisztolycsővekből származott, midőn félelem által paralyzált tagjaiba a bátorság fokonkint vissza kezde jönni. Két kalauz segitségével szerencsésen feltápászkodott, s személyes meggyőződést szerezni a párbaj szinhelye felé tipegett, hol épen az ismétlés forgott kérdésben.

A szép Josephine, az az: minthogy valóságos kilétét nem titkolhatjuk többé – a német doctor Pepikéje két tűz vagy is inkább három praetendens közé szorult, találós eszecskéje azonban rögtön belátta, hasonló körülmények közt mit lesz legczélszerűbb tennie.

Elhatározta magát s a vele szemközt jövő Katzenau karjaiba rohant.

– Frantz! mein lieber alter Frantz! ismered-e még kedves nőcskédet?

– Mi ez? jól látnak e szemeim? tördelé ez; hiszen ez az én Pepikém, az én szivem édes kis Pipszikéje! Istenem, Istenem, mily szerencsés véletlen találkozás!

– Az ám; sohajtá Pepike, – de mennyire megsoványkodtál édes őregem!

– Ugy-e? sóhajtá viszont emez megtekintgetve saját alkatát; látod, utánnad búsultam, s már sorvadástól kezdtem tartani. De hol veszed itt magad?

– Uraim! szólt a sajátságos jelenethez közeledő lord-és herczegnek Josephine, – van szerencsém önöknek kedves férjemet doctor Katzenaut, kitől a viszonyok hatalma által oly sokáig voltam elválasztva, bemutatni! – s ezzel kendőjét arczához vivé, hogy arról valami nedvet letörüljön, melyről mai napig sem tudom, öröm- vagy bánatköny volt e, vagy a férje arczáról csókolás közben rá tapadt veritékcsepp. A kendő megől azonban egy egy hamis pillantást vetett elébbi pártfogóira.

Ezek egymásra néztek s – hangosan felnevettek.

– Sok szerencsét doctor ur, az elvesztett de ismét feltalált paradicsomhoz! mondá nem minden gúny nélkül az angol.

– Nos Mylord! lövünk még? kérdé a herczeg.

– Azt hiszem felesleges – –

– Ugy van s mi ezentúl legjobb barátok maradunk.

– Itt a kezem; de egy feltétel alatt –

– S ez lenne?

– Hogy doctor ur házi boldogságát ezentúl egyikünk sem zavarandja.

– Elfogadom – s mozt köszönjük meg ezen urak szivességét.

Mosolyogva hajtottuk meg magunkat a vetélytársakból ily hirtelen jó barátokká váltaknak. Katzenau ur, ugy látszék, megbocsáta a lordnak, mert egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást neje erőszakos elragadásaért, vagy talán, hogy a jelen perczben boldogságán kivűl egyébre nem is volt képes gondolni.

– Adieu Madame! szólt még egyszer Pepikéhez az orosz herczeg; málháját és szobaleányát sziveskedjék holnap délig elvitetni az albergo inglese-ből mert délután tovább utazom.

Ezzel a lord a herczeggel, kellő kiséretben lefelé indult a Vezúvról; a boldog Katzenau szinte vissza igyekezett édes hű nejével Nápolyba, hogy onnan a legrövidebb uton térhessen haza csendes tűzhelyéhez.

Én és franczia társam a craterbe bocsátkozánk le.

Késő délután volt mire ismét feljövénk, s meglehetős sötét midőn a Vezúv csúcsát messze magunk fölött hagyva, a hegyoldalban egy fáktól környezett gunyhóhoz érkezénk.

A remete lakása volt ez, ki a tűzhányó hegy tövében, viharok közepette, ütötte fel tanyáját. – Kijött elénkbe a nyilt arczu magas ősz, s szivélyesen hivott be az éjen át megpihenni. Betértünk az egyszerű hajlékba, hol, rövid beszélgetés után, a szél üvöltése s a herculánumi partokról ide halló távoli tengerzugás szemeinkre csak hamar álmot hozott.

Másnap reggel almát, tojást, kenyeret, vizet tett elénk a remete, aztán egy könyvet, melybe az idegenek emlékiratokat szoktak jegyezni. Ezen emlékiratok közt alig találtunk egy önálló eszmét, többnyire csak a látogató neve, az év, napszám kiséretében volt feljegyezve, néha egy egy rosz rimmel a vidék vagy a remete dicséretére.

Figyelmeztetém e körülményre uti társamat.

– A nagyszerű tárgyak – szólt ő – kevéssé alkalmasak nagy eszmékkel ihletni a lelket, miután nagyszerűségük már magában oly kitünő, hogy minden, mit az ember még hozzátenni akarna, csak kicsinyithetné. A nascitur ridiculus mus minden nagy hegyről áll.