Part 7

Az ottani földesúr, Muray Miklós fia Kálmán, iskolatársa volt s ezelőtti években a szünidő nagyobb részét nála tölté. Ez a kisebb iskolai évek után történt, midőn még a gyermeki lelkek természetes egymáshozi ragaszkodásába nem vegyültek semmi rang- és vagyonkülönbségi nézetek. Akademiai magasabb osztályba lépve azonban Kálmán lassanként elvált elébbi játszótársától s a hozzá hasonló úrfiakhoz csatlakozott; Gábor fájdalmasan érzé mellőztetését, de sokkal büszkébb volt, hogy sem tolakodjék. Az úrfiak választékosan öltöztek, reggelenként fodrász járt hozzájok; költeni, mulatni volt pénzük elég: ő egy asztalosnál volt szálláson, kinek fiát tanitotta élelemért, durva posztóban járt s nem volt annyi fillére, mint azoknak forintjok s e mellett a mi pénzecskét öszszezsugorgatott, azt könyvekre adta. –

A magányban, hova a megaláztatást elkerűlni vonúlt, olvasás, tanulás, tudás lőn életszomja, ezzel hitt és remélt a születési rang és gazdagság fölött előnyt nyerhetni. Az egyetemi könyvtár nyitva állt előtte s ő minden rendelkezése alatti idejét itt tölté. E mellett az ingyen tanitott rajzolás- és nyelvekben kitűnő előmenetet tőn s midőn nem egyszer virasztó gyertyáját hajnali fény homályositá el, azon öntudat adott uj erőt lankadó tagjaiba: hogy többet tud saját emberségéből, mint menynyit fizetett mesterek tölthettek az urfiak agyába.

Igy mult el a törődés s tanulás fáradalmas éve, s végeztével Gábor, ki eddig az alsóbb osztályokban a jelesek közt mindig első volt s e helyet mint kétségentúl őt illetőt, követelnie természetesnek vélte: tapasztalá hogy hátravettetett s helyét Muray Kálmán foglalta el, Kálmán, kiről meggyőződése mondá, hogy tudás dolgában nem érdemes saruja sziját megoldani.

A gyermek természettől feltörekvő lelkének sérelme keserű könyekben tört ki s midőn ezek lecsillapúltak, titkos harag maradt ott a rang- és vagyonaristocratia ellen, melynek ő eddigi mellőztetését tulajdonitá.

Kálmán ugyan elég szivélyesen hivta őt meg a szünidőnek szokás szerint Tisza-réten töltésére, de Gábor, bár a meghivást nyiltan vissza nem utasitotta, azt el sem is fogadta. Érzé, hogy érdekeik s éltük útjai különböző irányuak s büszke lelke mitől sem rettegett ugy, mint a megaláztatástól. Haza ment nagyatyjához s komor lőn és magába zárkozott. Az öreg, még a múlt századnak egyszerű vallásos embere, nem volt kedélyéhez mért társaság s a gyermekifju lelki fensőbbsége rövid időn feltünő lőn. Minden szeretete testvérében Klárikában központosúlt; ez volt az emberek közt az egyetlen lény, kihez vonzalmat, ragaszkodást érezett.

Anyját még testvére születésekor veszté el; atyjának szerencsétlen halála pedig jól tálált ok volt, melyet a Muray-család vagy is inkább az aristocratia elleni boszús indulatának czimeűl felhasználjon, mint ez már fönebbi párbeszédéből öreg atyjával észrevehető lőn.

Most is ily eszmékkel eltelve haladott előre a harmatos gyepen s szemei nem látták a körűle terjedő nyári hajnal és természet szépségeit. Szavait, mikkel az úri kastélyba lépend, méregette, hogy ezek kelleten túl alázatosakká ne törpüljenek; végig nézegette aggodalmasan szegényes öltözékét s félt az ellentéttől, mely a kastélybeli úri alakok és saját viseltes durva ruházata között feltünő leend s ezt a harmat és úti portól megkimélendő, lehúzott saruit s gondosan összehajtott felöltőjét kezében vitte.

Már látszott messziről a tiszaréti csillagos templom-torony s a kastélyt környező sugár nyárfacsoportozat, mely közül a reggeli napsugár fel fel csillámlott az úri lak rézfödelén.

Elláthatlan sikról kóbor folyam kanyarog le, legnagyobb az e honban születők és elhalók közt; a folyam, melyről a dal azt mondja, hogy „a ki vizét issza, vágy annak a szive vissza“; a szőke folyam, melyről a közmondás azt tartja, hogy „a ki belőle nem ivott nem magyar az.“

Kigyózó s örökös nagy S betű alakú útját törpére vágott s medrébe néző fűzfák jelelik; fölötte egy egy sirály vagy halász-madár csap el, vagy a szomszéd kiöntés nádasából felrebbent vadlúdcsalád repűli át.

Felülről álmos-renyhén úsznak alá szállitótalpak, gazdájok deszka viskója alá búvik a naphőség elől, vagy fürödni tér az apály csekély vizébe, a sima fövényű partra s a viz folyását csak a kormányrúd iránya jeleli, oly lassú csendes az.

A partokon jobbra balra, egész odáig hol a föld az éggel borúl össze, tarlók, kaszálók, gyep, ujan szántott földek terülnek el; itt ott látható egy egy karcsú kútágas, vagy vakolatlan csárda, a körülötte elhintett s hónapok óta söpretlen szalma alommal, melyen fürge verebek csiripelnek.

A faluból jókor munkára indúlt parasztok túzokcsapatot vernek fel, melynek fehér begyü bajszos egyénei nehány lépést szaladnak előre, mig szárnyra vergődve, eleinte nehézkesen, aztán mindig biztosabban szállnak arra, hol semmi magasabb pontot nem látnak s mindig kisebbé válva, végre a léggel összefolynak.

Az ekés parasztok azonban közelednek.

– Jó nap’ isten földi! szólitá meg Gábor az elsőt – hova lesznek?

– Hát csak repcze alá forgatni tartunk, volt a válasz.

– Ki emberei?

– Muray Miklós ő nagyságaé, szólt ez, végig mérve a kérdőt, hát ki máséi volnánk?

– S e földek itt?

– Mind övé ha még annyi volna is, – dejszen uracskám, jó darabra ellátni innen, de nem oly messze, hol nem a mi urunknak teremne ez istenáldott föld.

Gábor keserű hangulatának ez ismét igen alkalmas tárgy volt, hogy borongó eszméit abból tovább szője. Mi igazság, gondolá magában, adhat egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra ezeren nehányak kényelmeért? s ki állithatná viszont azt, hogy az alkotó természet e nehány kiváltságosnak ereibe nemesb folyadékú vért öntött, testeiket finomabb agyagból gyúrta, agyukat magasztosb velővel tölté meg, mint azokét, kik e test és vér javáért izzadva törődnek? – A régi Spartára gondolt, törvényeire, szokásaira, intézvényeire s csak az nem jutott talán eszébe, hogy e dicső köztársaságnak rabszolgái is voltak.

Eszméit – a sik téreken messziről elhallatszó lódobogás s vidám szóváltás hangjai verték el. Hátra tekintett s nehány száz lépésnyi távolban három úri lovagot látott, ugyanannyi lovász által kisérve, sebes lépésben utána közeledni.

A nap már jó magasan volt, a lég ködtelen tiszta s ő a lovagok egyikében, kiknek lehajtott angol csizmáikat s vadász öltönyüket jól kivehette, Kálmánt vélte megismerni. A más kettő társai lehettek s hihetőleg reggeli agarászatról, vagy sétalovaglásból tértek vissza.

Még nehány percz s utól érnék, felismernék őt, ki fáradtan, izzadtan, porosan, saru és felöltöny nélkül, külsejére nézve a lovászinasok bármelyikével sem állhatná ki a hasonlitást. Ő gyalog, azok paripán – igy nem akart előttük megjelenni.

Habozni nem volt ideje. A kastély messzire kinyúló kertje s parkja jobbra terűlt el az országút mellett, hirtelen letért ő erről s átszökve a kerités árkán s élősövényén, a tövér fű s fák közé sietett, elveszni az úton közeledők látása elől. –

Hőség és fáradság miatt lihegve, megpihenni egy fa alá ült, hol egyszersmind dúlt öltözékét is rendbe hozza. A körtefának egy sárguló gyümölcscsel terhelt ága oly barátságosan hajlott le kiszáradt ajkaihoz, hogy a természet e nyájas kinálását epedő szomja vissza nem utasithatá. Leszakitá a zamatos gyümölcsök egyikét s a legjobb lelkiismerettel és étvágygyal fogott izleléséhez.

Alig teheté ezt azonban, midőn hátulról egy vasmarok által nyakon kapatva, e szavak dördültek füleibe: Megvagy végre gaz tolvaj, no hiszen majd kapsz te a körtéhez mogyorót is!

Mielőtt az e szavakat követő jelenet előadásába kezdenénk, előre kell bocsátanunk, hogy a kert tulajdonosa Muray Miklós szenvedélyes gyümölcstenyésztő volt. Külföldön s leginkább német tartományokban jártakor tapasztalva, hogy ott az utólsó földmives kertje is a legszebb legnemesebb gyümölcsfajokkal bővelkedik, mig nálunk s legkivált minden egyéb terménynyel áldott alföldünkön a legsilányabb gyümölcsök kerülnek úri asztalokra. – Nagy gond- és költséggel hozatta meg a legkitünőbb fajak ágait, sőt a kellő földet is hozzájok s értelmes kertész által növeltette, ápoltatta becses oltványait. Az első gyümölcs nagyobb örömére volt, mint ha a búza tizenöt magot adott s mig ezzel ha a gazdatiszt kezén pocsékra ment is, nem sokat gondolt, amazt féltékeny gonddal őriztette.

Történt, hogy ez év épen igen kedvező volt a gyümölcsre s hogy a falubeli paraszt ifjuság ezt igen izletesnek találva, túltette magát a különbségen, hogy az nem az ő szorgalma eredménye s túltette magát egyszersmind nem ritkán a kert keritésén is.

Muray Miklós úr rég volt oly indulatban, mint mikor kisült, hogy kedves gyümölcseit lopják. A kertészen kivül egy külön csőszt is állitott ki őrül, s midőn e csősz daczára is fogyott a gyümölcs java, ezt is gyanúsitá s már mogyoróval is fenyegeté.

Pedig a csősz becsületes ember volt, csakhogy a gyümölcsösi dilettansok szemesebbek voltak nála. Nehány nap óta azonban éjnap lesben állt s a mogyorótúli félelme buzgóságának Gábor lön áldozata, ennek, kit holmi vándorlegénynek nézett, kellvén mások büneiért meglakolni.

Örvendve, hogy végre valakit tetten kapott, s őt a boszús úr elé állithatja, lopózott a mit sem gyanitó ifju háta megé s keményen nyakszirten ragadva, igéré az ura által neki szánt mogyorót.

– Ki a gaz tolvaj? pattant fel dühösen Gábor, egy pillanatra kiszabadúlva a csősz fojtó újjai közűl, de a következőben már ismét karon szorittatva általuk, mik e rég lesett zsákmányt semmi kincsért sem voltak hajlandók elbocsátani.

– Ki a körtét, almát lopja; csak előre szép szerivel nagyságos urunk elébe, nojszen majd lesz hadd el hadd!

Gábor előtt a kép, Murayék elé tolvajként vezettetni, a borzalom minden szineivel egy másodpercz alatt kiszinezve állott. Határozottan vonakodott a csőszszel menni, ellenben ennek szándéka is, rabját diadalmenettel bevinni, szinte határozott volt. Küzdésre, ölre került a dolog, minek az lőn eredménye, hogy az izmos vállas csősz a legyömrözött ifju kezeit vékony kötéllel hátra s midőn még igy sem akart menni, őt egészen a kérdéses körtefához kötözé, maga pedig jelentést tenni a kastélyba ment, melyet innen a park s gyümölcs fái fedtek el.

A lekötött ifju kedélyállapotának festésébe nem merünk bocsátkozni. Kínos elegye volt ez a harag, düh, fájdalom s a legközelebbi jövőtőli rettegésnek, mi száz halálnál iszonyúbb kétségbeeséssé összefolyva keringett lázas rohamokkal vérében, keblében, agyában; vonásai eltorzúltak, szerte zilált fürtei alól nehéz izzadság-cseppek gördűltek le, orra a küzdés alatt kapott ütéstől feldagadt s az ebből eredő vér összevegyült a kékült ajkain felhabzó tajtékkal. – Kötelékét igyekezett eltépni, de ez mélyen vágódva keze csuklójába, nem tágúlt. Végre kimerülten, azon ágak hűs lombozata közé rejté arczát, melyek az imént oly barátságosan kinálták gyümölcscsel.

Örökkévalóságnak tetsző óranegyed után lépteket hallott közeledni; Kálmán jött két barátjával, kik, épen midőn az udvaron lovaikról szállanának le, hallották meg a kertcsősztől az esetet s a tény színhelyére siettek.

Gáborban megfagyott az elébb lázongó vér, midőn a vig beszéd hangjairól a jövőkre ismert s csüggeteg fejét még inkább elforditá.

Végre a három úrfi mögötte állt s a csősz ezektől tiszteletteljes távolban.

– Na s ficzkó, jó-e a körte? kérdé nevetve Kálmán, aztán nézz már egyszer ránk is, ne csak mindig a tiltott gyümölcs közé!

E tréfás szavait lovagostorának egy rövid suhintásával kiséré. A csapásra Gábor vállai közt átfutó éles fájdalmat, lelkében őrjöngő dühkitörést érze. Arczát hirtelen sértőjére forditá s ez hátra hökkent ennek e pillanatban valóban sátáni kifejezésétől.

Szólani akart volna, de sebesen reszkető ajkait nem birta elhagyni a visszafúló hang, szemeinek villáma megtört a két nagy könyben, mely forrását elhagyva sárgás barázdákat mosott vonagló ábrázatán.

– Az Istenért! hiszen ez – Kéki Gábor! kiáltott fel a kétkedés nehány másodpercze után Kálmán, – hallja kend csősz, kend országos gazember, mit mivelt itt kend? oldja, vágja el tüstént e köteleket – –

A csősz, bámulva és dünnyögve, hogy kötelessége teljesitéseért gazembernek neveztetik, szabaditá el foglyát.

– Hogy történhetett ez – vagy te vagy-e az valóban, szólj Gábor?! folytatá ezalatt az elébbi.

– Igen – én vagyok, felelé ez hangját visszanyerni kezdve, látogatni jöttem s ily fogadásra, ily vendégszeretetre találtam!

– Ez csak e vén zsivány hibája, ostobasága, igyekezék a vádló szavakat engesztelni Kálmán, na de hiszen majd meglakol érte. Most, jer, jerbe a kastélyba, pihenj meg, öltözz át, jóvá teendünk mindent!

Gábor keserűen rázta fejét. –

– Mindent? szólt halkan, – nem lehet. E szegény embernek itt, ki mint sejtem, csak parancs szerint tette a mit tőn s most lakolással fenyegettetik, megbocsátok; de a lovagostor vágása –

– Nem tudta, kire száll, arczczal el valál fordúlva, gyaníthattam-e – –

– Mindegy; alakomról látható volt, hogy ember vagyok, kit csak azért, mert ruhája kopott s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá alacsonyitani. Ember és barom nem egy fedél alá valók. Isten velünk!

Mondá s gyorsan megfordúlva elsietett s nem ügyelve Kálmán tartóztató szavaira, átkelt a kert keritésén, ki a gyepre, az országútra, hol a tikkasztó hőség daczára addig ment, mig haza érve, az atyai ház küszöbén léhl és erőfogyottan roskadott össze.

Kálmán, a történtek fölött kissé megilletődve s inkább boszankodva, ment vissza a kastélyba két barátjával, kiknek elménczkedése s víg megjegyzéseik között csakhamar visszanyerte jó kedvét s még a sértett fél nem messze lehetett, midőn ő sajnálattal bár, de mégis nevetgélve mondá el benn a jelenetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nappal később délczeg négyes fogatú hintó állott meg az öreg Kéki egyszerű háza előtt s az uracs-kocsis a valódinak adva át a gyeplőt, leugrott a bakról, kisegiteni a benn ülőket.

Először is, hat évű kis lánykát emelt le, ki piperés fehér ruhájában s gömbölyü piros arczaival szerfölött hasonlitott az oltárok mellett látható angyalszoborkákhoz. Aztán éltesb hölgynek nyujtá kezeit, és karját s mindhárman a lak udvarába lépve nyájasan köszönték az öreget, ki levett kalappal jött ki a váratlan magas látogatók elé s nem győzé elégszer ismételni, mily nagy szerencsének tartja ő a nagyságos asszonyt és úrfit szegény hajlékában tisztelhetni s mennyire fogja a hon nem levő Gábor e szerencse elmulasztását sajnálni.

Muray Miklósné kegyes leereszkedő asszonyság volt s örömestebb állott szóba jobbágyaival, kikkel fensőbbségét éreztethette, mint mágnásokkal, kiknél egy hajszálnyival sem akart alább állani. E részben tökéletesen magaévá tevé férje gondolkozását. Ez, régi családi nevénél fényesebbet nem ismert e honban s egyike volt azoknak, kik magukat a nemesi renden felülemelni ohajtva, a polgári osztályt lenézik, a mágnásokat gyülölik. Ennél sajátszerűbb, gőgösebb születési aristocratiát a középkori Spanyolország sem mutathat fel.

Muray Miklósné e fölött kissé előitéletes hölgy is volt s különösen hitt ama megtorló fátumban, minek képviselőjeűl a régi pogányok saját Nemesisnek nevezett istennel birtak. Igy már akkor, midőn ispánjuk a túzok-vadászaton férje által történetesen meglövetett, kezdett ő tartani valami osztóigazság kezétől s ezt megengesztelendő birta reá férjét az árvák részére szánt kétszáz forint évi díj fizetésére. Most ismét e meglőtt ispán fia általuk ily kegyetlen bánásmódban részesűlvén, félelmei felujultak s a bajt jóváteendő oly szándékkal jött, hogy a sértett ifjut házához vegye és saját fiával együtt neveltesse.

Nem tudjuk, minő eredménye lett volna rábeszélő tehetségének s ha az ohajtott (min kételkedünk), mily fordulatot veendett Gábor élete? annyi azonban bizonyos, hogy midőn ez este haza vetődött s a látogatás és az ajánlatról értesült, haragtól pirúló arczokkal s oly szavakkal utasította vissza, hogy készebb éhen halni, mint Kálmán inasává, mivé őt tenni szándékoznak, törpülni. Nem lehetett vele e tárgyról szólani.

Azt azonban, hogy a nagyságos asszony Klárika neveltetése gondjait elvállalja, rövid meggondolás után nem ellenzé, mert, Muray Miklósnénak az eleven szép kis leány szerfölött megtetszvén, ezt is magához kivánta s ajánlá, hogy miután árva rokon-húga a hat évű Klotildnak különben is nevelőnőt tart a háznál, Klárika majd ettől tanúlhat.

Ezek után faggatni kezdé az öreg Kéki unokáját a két nap előtti eseményekről, miket ennek büszkesége senki, még öreg atyja előtt sem vallott volna ki s miket az öreg először csak Muraynétól hallván mellesleg és sajnálkozólag említtetni, a nagyságos asszonyt pedig kérdezgetni nem mervén, tisztán mindeddig nem tudott.

Gábor a főbb vonásokat elhallgatva adta elő a gyümölcsösi epizódot s az öreg sokkal kevésbé volt emberismerő, hogysem e lángba borúlt arcz zavartsága- s vonaglásából sejthette volna, hogy az elmondottakon kívül még egyéb is történt.

Az egyszerű ház szokott csendét azonban Klárika ujongó ugráló öröme fölélénkité. A kis lány fejecskéjében rajzottak az új változatos jövő reményei, hol majd játszótársnéja, szép ruhái, könyvei, képei leendnek s a nagyságos asszony igérete szerint, idővel zongorázni is tanuland; Gábor pedig szorgalmazá hugának minden szükséges ruhákkali ellátását, nehogy koldusként kerüljön az úri házhoz. –

Ilyszerű készületek közt folytak a napok; hét hét után mult s Muraynétól még mindig semmi hir sem jött. Klárika arczát minden este a csalt várakozás borúja lepte el, annálinkább, mert Gábor hajlandó volt hinni, hogy az egész igéret feledésbe ment, vagy megbánták. – E hitében naponként erősödve, ő maga is letett a lesben állásról, mert feledők mondani, hogy Kálmánnal vagy szülőivel minden áron akarva kerűlni a találkozást, egy ideig folytonosan figyelt minden szekérzörrenésre, nehogy véletlenűl hon lepessék.

Egy délután, szokott helyén a kertre nyiló ablaknál Tacitusába elmerűlve űlt, midőn Klárika örömsikoltására még elég ideje maradt az alacsony ablakon ugy kiugrani, hogy a percz múlva belépő Muraytól e szökés észre ne vétessék. A kertet elhagyva, kibarangolt a rétek- és tarlókra, s csak akkor tért vissza, midőn a Tiszarét felé haladó hintót a távol országuton megpillantá.

A szobába lépve, szemei kis hugát keresték s csak nagy apját találták fel, ki szalma karszékében ülve a czifra fokosnyelen vésett.

– Klárikát elvitték, szólt mély rezgésű baritonja; s neked izenik, hogy mielébb látogasd meg testvéredet.

Gábor szót sem felelt, hanem régi helyét elfoglalva, szemeiből válni nem akaró pár könyűn át nézett a régi bőr kötésű könyv lapjaira.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tíz év múlva.

1845 év telén a Lipót-város lakói előtt feltünő volt egy új ház harmadik emeleti ablaka, melyből rendesen csak későn éjfél után enyészett el a sötét utczára leszolgáló világ. Az estélyek és tánczvigalmak látogatói, midőn szemeiket hazatéret önkénytelenűl magára vonta a homályos sorból kiváló világitott négy szög, perczig töprenkedve kérdék magukban, szorgalom vagy bánat, vagy beteg ágya melletti mécs viraszt-e mögötte? – Nehány lépéssel tovább azonban feledték, mint ez természetes a nagy városokban, hol annyi a virasztó bánat, és életemésztő szorgalom, mit a nagy tömegnek csak parányi része ismer. Kinek is volna kedve, ha reá érne is, mások inségével vagy bújával törődni?

Ellenben azt igen jól tudták e városrész lakói, hogy ugyan-e ház egész első emeleti osztályát, melynek belrendezésén heteken át annyi kéz foglalkozott, Muray Kálmán lakja, – mert ki a fényes készületeket, a párisi Gobelin-gyárból érkező szőnyegeket, a mahagoni fájú dús butorzatot, a bécsi hintókat, az angol faj-lovakat, az óriási tükröket és herculánumi disz-edényeket, vagy ama naponkint szállitott fényüzési czikkek egyikét történetesen meglátta, melyeknek roppant árát a reájok eső első pillanat megmondá, természetes érdekeltséggel kérdezé: kinek élvezeteűl van e pompa-körzet szánva? s nem volt nehéz megtudnia, hogy mindezeket Muray Kálmán ur hozatja nem csupán saját, hanem menyasszonya kedveért is, kit, mint rövid időn nejét, a ragyogó kényelem minden ismert nemével ohajt elárasztani s boldogitani.

A mindennapi élet ama tragicus oldala, hogy alig örűlhet egy, másnak könye nélkül, leggyakoribb ott, hol a polgárisulás áldása vagy átka tömérdek egyént szorit egy aránylag szűk térre épűlt kőhalomba. E tragicus szempont jelenleg is összefüggő érdekkel vezet fel az első emeleti sybarita lakosztályból a harmadik emelet szük szobájába.

Gábort találjuk itt egy januári estén. Tíz év múlva is azonnal rá ismerünk. A korán s határozottan fejlődött vonásokat az évek-folyása csak edzheti, de kifejezésükön alig változtat. Igy látjuk ezt Gáboron is – tíz vagy több évvel idősb gyermeknek mondanók őt. Ugyanazon magas fehér homlok, melyen az eszmélet ránczai meghonosúltak; a cseresznye-feketeségű szemeknek bizonyos pontra meredő erős tekintete a régi, csakhogy e szemek most mélyebben vannak gödreikbe esve, s a zárt szájszélekkel összehangzólag a lélek határozottságára és – szenvedésére mutatnak, melyet a sovány sáppadt arczra erőtetett apathicus nyugalom s a rendetlen tövér hajzat kora őszülése meg nem hazudtol, sőt tanusit az összevont szemhéjak és ajkak körül elterjedő ama reszketegség, mit keserű mosolynak is alig mernénk nevezni s mely rajtuk néha néha – a mint az eszmék felhői lelkületén átvonúlnak, tudtán kivül s hatásra nem számitva felküzd.

Mellén összefont karokkal néz ki s le az átelleni házon levő lámpára, melynek fénye a körüle terjengő ködhomályt gyengén szűri át; majd végig simitva homlokán, mintha a benn rajzó eszméket akarná elriasztani, sebes léptekkel jár fel s alá a keskeny mély szobában, – de az eszmék oly tolakodók, oly elutasithatlanok, úgy égetik a velőt! Asztalához egy székre ül s lekönyökölve, kezét izzó homloka- és szemeire szoritja s a feledés vagy eszméletlenség azon országába szeretne sülyedni, hol az agyban nincs gondolat s a szivben nem él érzemény. Hasztalan! a szenvedések emléke oly beszédes, a letarolt jövő oly kietlen néma, hogy az üldözött léleknek nincs menekvési útja s midőn amannak kínzó ördögei elől futni akarna, ennek jut kihalt világába, hol az élve eltemetettre a kétségbeesés őrültsége vár. –

Boldog, ki a zúzott kedély ily hangulatát nem érti, mert az életben nem voltak perczei, melyeknek mindegyike száz halállal ér fel. – Gábor lelki láza azonban ily jellemű s magyarázatául szükség a közelebb multba röviden visszapillantanunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor lelkébe a gyermekkori első fájdalmas benyomások maradandó árny-rajzot vetettek. Félékeny és zárkozott s épen azért bizalmatlan és hideg maradt a nagy tömeg előtt. Igen kevésnek nyilt meg s ezek közűl ismét kevés tudta felfogni és méltányolni a mély, magasztos s minden szép, nagy és dicsőért hőn lángoló jellemet. Legtöbben vadnak, némelyek különcznek, a legjobbak rajongónak tarták. A világ vásári érdek-népe ritkán érti az elvek szigorú emberét.

Legboldogabb napjai ama polgári család körében folytak el, melyben gyermekből ifjuvá növekedék. Mint tanuló jött ő még házához a Ferencz külvárosi asztalosnak, kinek két fiát szállás- és élelemért oktatá. Pontossága, becsületessége, ügyessége annyira megkedvelteték őt a háziakkal, hogy pár év múlva a család tagjaként tekinteték. Az asztalos, értelmes ipar által évről évre jobb létre s Pest gazdagabb polgárai sorába emelkedék. Két fián kivül volt még egy – a fiúknál ifjabb lánya is. Teréz, ki mióta emlékezni tudott, Gábort szüléi s testvérei által mindig az erény, értelem s minden szép és jó mintájaként hallá emlittetni, testvérinek látszó ragaszkodással csüggött az ifjun. S e bizalmas ragaszkodást a hosszú megszokás szemeivel még akkor is testvérinek tarthatá mindenki, midőn a tizenötödik évét meghaladott hajadon szivének dobogása megszűnt gyermeki nyugalmu lenni. Azok közt, kik ezt gyanithaták, Gábor volt az utolsó, bár sem a szülők sem más, sőt talán maga Teréz sem sejté, hogy tanitója iránti érzülete több mint puszta baráti vonzalom, hogy az – gyökeret vert szenvedély.