Part 4

Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca. Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt, csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.

– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…

Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.

– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…

A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.

– Mi történt itt, szerkesztő ur?

Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke fenekéig látott:

– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három felvonásban.

S befelé mosolygott. Most már fog irni, most aztán muszály lesz irni…

Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az utcán, ki a szélmalmok felé.

– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…

Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna: sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…

Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon, mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell… S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.

Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.

Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész irónak találta magát.

– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni: hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.

VI.

Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.

Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.

– Háboru – mondta az egyik.

Megállott s rájuk figyelt.

– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az ángolok, meg a búrok. Háborúznak.

A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.

– Te mékkel vagy.

– Én?

– Az ángollal, vagy a búrral?

A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja pártját.

– No, mékkel tartasz?

S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:

– Én a magyarokkal tartok!…

Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és rendithetetlen érzése.

Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán haladt volna e pillanatban át.

A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison, mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.

A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól. Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei voltak.

Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett; tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség javára.

Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez, amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején századok óta.

Mióta csak felszabadult a török járom alól.

Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel, emberségesen.

Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt. Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol nemzeti léte fölött döntenek.

Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó, megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy úgyis csak az ő rovására jő.

De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.

Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak a percnek az örömét.

Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.

Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani… Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.

– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –, mint az a kéthetes volt.

– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony kisebb! – és sóhajtott is hozzá.

– De mekkora mája lett.

– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.

– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.

– A másiké 35 deka volt.

Az apa is megszólalt.

– Mégeccer annyi.

– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.

Az apa gondolkozva mondta:

– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s megesszük a ludaskásán.

– Az kár. Tisztára vétek.

– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.

– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.

– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett salátát szurt a villára jó bőven.

– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól fog esni a lelkemnek!

– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.

– Ó, fiatal liba volt még ez.

– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.

– Igazán? – kérdezte János bácsi.

– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.

Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben beléphetett.

Mégsem bir megállani annyit:

– No hát a bádogos…

A bácsi picit elmosolyodott.

– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas edényeit.

A néni szentes arccal nézett.

– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember rosszabb nála bizony.

Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.

– Szép – pillantott bele az apa.

– Tessék csak megszagolni.

János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös zsirszagot.

– Jaó.

– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.

– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és csak ennyi?

Irénke paffá lett.

– Mit gondolt apa?

– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.

De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi beszéd volt róla.

– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.

Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…

– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)

– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő lányka piros arcára. – Te magad tömted?

Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.

– Apa meg se érzi az ízén.

Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett, ahogy kést, villát vett bele.

– Majd megérzi az urad.

– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az ilyen frivol tréfa.

– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe vette.

– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult, hogy így mondta: Sámuelék.

– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.

– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz? Honnan tudod?

– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.

Irénke felállott és kiment a tésztáért.

– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol magába?

– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.

– Vajjon mék tetszik neki jobban?

– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak neki.

– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.

– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk… De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.

János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.

– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon beválik.

– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri asszony lesz! akárki veszi el.

– Nono.

– Igen.

– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.

– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony lenni, az ura felől az is lehetett volna.

– Nonono… ahogy neked jó…

– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem… Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.

János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány, elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány, aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn… Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…

Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.

De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása lesz.

Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott, olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen. A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.

Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.

Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?

Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.

VII.

Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.

Némi tünődés után meg is igérték.

– De a fiatal ur is!

– Én? – mondta Palya bámulva.

– Hanem bizonyosan!

Palya is megigérte.

Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a napon.

– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.

– Miből gondolod?

– Hisz itt a szürke kalap.

Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt! Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!

Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.

– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak, úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.

– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér fogait csillogtatva.

Palya igen határozottan zavarba jött.

– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott pezsgő…

És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és szótlan orvosnak.)

Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen jót nevetett.

– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá, mintha ő volna szerelmes belé.

De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan mosolygott.

Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.

– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és szives hangon.

– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres, aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.

– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy, kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt gabona árát.

– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért, kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó termés van.

De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála okosabb legyen s pláne az ura.

– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből kell kiszipolyozni.

Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt sugta:

– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…

S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.

A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról, ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek jöttek. A polgármesterék.

A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt, nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.

– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp asszony? Ki az a szép asszony?

– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.

– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé agressziven.

– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.

– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le van leplezve az öcsém.

A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces megjegyzés után így szólt:

– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.

Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót kellene találni, ő már ki is bökte.

– Szegény, és még most se került elő.

Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.

– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…

– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni, véribe van mindenestül a magyarnak.

– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?

Ezen ujra nevettek.

– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár perc óta az ajtó mellett ácsorgott.

– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye Sanyi!

– Hát!

– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: _hát!_… Második Petőfi Sándor! – csattant ki uj kacagással.

Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött, hogy komoly dolgok is vannak a világon:

– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.

– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos ünneplésben.

– Éljen – kiáltotta a házigazda.

A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.

– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a vonatot s felveszik-e a koszorunkat?

– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a példáját.

– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.

– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.

Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.

– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.

Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban várni lehetett egy kitörő kacajt.

– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait folytatva.

– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.

– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.

– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.