Part 11

A Városi szálloda fehér asztalait, a belső sarkot vidáman ülték körül az urak. Az ebédelőtti egy pohár sörre néztek be és nagy örömmel találták itt Buckó bácsit, aki mostanában már nagyon is ritkán néz be faluról, de mindig hoz valamit a tarsolyban. Egy-egy röptiben lőtt adomát.

Buckó bácsi azonban hallgatag volt, lappadó kedvü, mogorva, mint az utolsó bölény, aki már nem leli régi életének barátait a világban. Mélyről felszakadt lélekzettel hordozta körül apró, sötét szemeit a régi dohányfüsttől evült falakon. Szinte látszott rajta, arra gondol, micsoda borcsaták estek, milyen tekintetes vigságok itt még csak tiz esztendővel ezelőtt is.

Hogy egy-két fiatalember elment, az öreg ur megremegett, mozdult, mint a hajó, ha a köd felszakadni indul előtte.

– Mifélék voltak ezek? – kérdezte, hogy végre kupaszerzette atyafiai között maradt.

– Hát, ügyvédek… Doktor urak… Mióta itt van a járásbiróság, sok az uj arc…

Vén sasok igenlettek össze és fanyar lett a szájukban a szivar.

– Mindig ujak, mindig csak ujak – morogta Buckó bácsi – uj nevek, olcsó nevek… De hol vannak a régiek, a drága szép prédikátumos familiák nevei. Akik annyit költöttek a nevükre… Annyit adtak rá, annyi becsületet vallottak vele…

– Hát jobb a friss, harapós kutya, mint a régi fogatlan eb – vigasztalta öngunnyal hajdani cimboráját az öreg Vasadi, a hajdan hires fogas fiskális.

– Eh – szólt Buckó bácsi –, kutyából nem lesz szalonna, de az igazi ur, aki annak született és egyébnek nem, az ur marad még a poklokon tul is. Van egy kappanhistóriám. Malatinszky Gyuriról, emlékeztek még rá… Olyat régen hallottatok…

A szemében, a mély karikás szemsarkában felvirradt egy kis mosolygás, de az is csak lopva maradt ott, nem birt eluralkodni lankadt mélázó tünődésén…

– Szegény Gyurka. Bizony lecsuszott. Milyen otthon volt valaha ennél az asztalnál!… Jobban is bánhattak volna vele!… De a maiakban már nincs nemesi generozitás. Aki ma földre pottyan, ott is marad. Senki se lök neki szalmaszálat, még lejjebb nyomja inkább a fejét a sárba. Azelőtt, ha egy közülünkvalót elővett a sors, kártyában, szerelemben, virtusban, ugy, hogy a vagyona is ráment: mindig összeröffent a vármegye és bedugták valahová, szolgabirónak, megyei iktatónak, ahol lyuk volt, hogy legalább ne fakuljon ki a neve a napvilágon. Mégis két-három prédikátummal csősz lenni, erdőkerülő, parasztok lábakapcája… Szegény Malatinszky görbe bottal jár valamelyik ispán után, örül, ha kurtakocsmásban spriccerez…

Buckó bácsi komoran, szórakozottan piszkálta a pipáját. Szurós, apró szeme a pipa szádán bogarászott és arcán mély, fekete komorság borult szét.

Egy percre mindnyájan elhallgattak és ahogy az urak egymás arcára tévedt szemmel felügyeltek, mintha a halálraváltság fakó szinét látták volna meg egymás arcán, a magyar facies hyppocraticát, a tönkremenés rémét látták felvillózni itt is, ott is.

Aztán koccintottak és a poharak ismert megcsendülő hangjára eltüntek a kisérteties árnyak, minha kigyul a gyertyafény.

– Mi az! Mi történt Malatinszkyval?

– Az ám… A kappan!

S Buckó bácsi egy magyaros kézlegyintéssel maga is elhessentette a bajok percnyi, kedvrontó gondjait és kedélyes morgással mesélt.

– Hát aszongya, hogy aszongya, a minap mesélte egy béresem, hogy bemegy vasárnap a kocsmába, vasárnap délután, hát a kocsma tele van, mesteremberekkel, parasztokkal és ott volt Malatinszky is. De nagyon csöndes volt, nagyon kedvetlen.

Azt kérdi tőle a nagyobbik Demeter, az ács, aki ott sörözött az öccsével, aki kőmives… Jó két firma, ha összefognak, a kutágast is megelletik… Hát azt kérdi tőle, hogy:

– Mi baj, Malatinszky ur!

Az öreg nem akarta megmondani.

– Tessék csak megmondani, hátha segithetünk!

– Nagy bajom van – mondja az öreg.

– Ugyan micsoda?

– Nagy kár.

– Ugyan csak nem!

– De bizony… Ellopták a kappanomat!

Hát a kötnivalók elkezdtek álnokul sajnálkozni.

– A kappant! Azt a vörös kappant!

– Azt, azt, de nem vörös volt, hanem fekete!

– Hm. Hát persze, hogy fekete. Oszt ellopták!

– El valami gazember, elvitte. Most akarta a feleségem pünkösdre levágni. Szép egy kappan volt. Felért egy luddal. Magam etettem. Tenyérből. Ugy szerettem, mint a gyermekemet… Emlékeztek, hogy tudott az öreg mindig sápitozni.

Azt mondják a parasztok.

– Vissza kell szerezni.

– De hogy?

– Kurrentálni kell!

– Á, barátom, én menjek törvényre, amikor tudom, mi az. Kendtek csak bundás parasztok, hát ugy néznek a szolgabiróra, rendőrre, csendőrre, mint apró istenekre. De én tudom mi az!… Ami egyszer a kapun kikerült, az többet vissza nem jön, ha csak emberségből vissza nem igazitják.

– Hát azt is meg kell próbálni.

Az öregben felbuggyant a régi nemesi vér. Az asztalra csapott tenyérrel és azt mondta:

– Bizony, szivesen fizetnék egy hordó sört annak, aki megmondja hol van!

A parasztok, a mesterek hümgettek.

Azt mondja a nagyobbik Demeter:

– Egy hordó sört!

– Azt bizony én.

– Aki megmondja, hogy hol van!

– Annak, aki megmondja, hogy hol van?

– Hát akkor csak tessék csapra üttetni.

– Mit?

– A hordó sört.

Az öreg ránéz.

– Megmondja, hogy… hogy hol van?

– Meg… – mondta a nagy Demeter.

– Hát egy hordó sörért megmondhatjuk, – bökte csöndesen a bátyja felé a kisebbik Demeter is.

Azt mondja a jó Malatinszky.

– Nézzék, mester urak: Maguk komoly emberek.

– Persze.

– Derék, komoly iparos emberek!… Hát maguk tudnák, hogy hol a kappan?

– Tudjuk.

– Hát ide figyeljenek urak. Én nem vagyok az az ember, aki azt mondja, hogy aki lop, az tolvaj. Lehet lopni viccből is, virtuskodásból, tréfából. Én is tettem ilyet valaha. A mostani feleségemtől lánykorában elloptam egy takaros, himzett gyöngyerszényt. Ő maga csinálta, pénz is volt benne, egypár száz forint, hát nem is álmodták volna, hogy rám gyanakodjanak! Amikor az egész világot tüvé tették érte és az alispántól kezdve végig mindenki megmozdult, hogy előkeritse és kisült, hogy nyoma sincs az erszénynek, hát én szépen visszaloptam… De akkor ezer forinttal több volt ám benne!

A nagy Demeter rátréfált:

– Hát a kappanban is több lesz vagy ezer szem buzával, mire visszakerül, biztosan.

Malatinszky elfogadta a tréfát.

– Azért mondom, lássák. Azért, hogy maguk ilyen komoly, becsületes emberek: nem von ám az le semmit a becsületből, hogyha tudják is, hol a kappan! És én másnak talán kitekerném a nyakát: de maguknak szivesen fizetek érte egy hordó sört! Nem mintha megérne nekem öt pengőt, tizet, az a kappan, hanem mert becsülöm a tréfát! Ej, bizony jó magam is sokat cselekedtem tréfát. Az egész életemet tréfákra pazaroltam! Bizony még ilyen szegény emberré is csak ugy tréfából lettem!

Elővette a tárcáját.

– Azért van ám egy hordó sörre való. Kettőre is!… Ide nézzenek!… Nem kell félni urak, az öreg Malatinszky ma is ur magáért!… Hát, mit is mondok: ha olyan jól tudja, Demeter öcsém, hogy hol a kappan! Hát azt megigéri-e, hogy… hogy egy óra mulva a helyén lesz?

Demeter egy kicsit gondolkozott, összenézett az öccsével, akkor azt mondja:

– Hát megigérhetem! Mért ne.

– Akkor jó. Itt a kezem! Kocsmáros ur, egy hordó sört csapra! Ma még a macskák is sörben fürödnek!

Aztán ittak. Mondják, hogy az öreg olyan volt, mintha husz esztendővel megfiatalodott volna. Csak úgy ömlött belőle a szó és ugy leszólott bennünket, mindnyájunkat a parasztok előtt, hogy nem maradt annyi becsület rajtunk, ahova egy légy odaszállhatott volna; de ugy is kell nekünk. Ha valakitől, tőle megérdemeljük.

Amikor aztán letőtt az óra, feláll Malatinszky, vállon fogja az ácsot.

– No, Demeter öcsém, hát az óra megvan!…

– Meg.

– No hát akkor halljuk, hol a kappan.

– Hol van?

– Hol?

– Hát hol volna. Azt hiszem… _a tollában van_…

Az öreg elképedt.

– Hol, Demeter ecsém? – kérdi rá, mint a süket.

– A tollában, ha meg nem koppasztották azóta…

– Micsoda! – pattant fel az öreg. – Disznó betyárok, hát ezt igértétek tik nekem! Letőtt az óra, hát a helyén van a kappan?

– Ott… Hát ’sz _mindennek ott van a helye… ahol éppen ott van!_

Az öreg a homlokát fogta, kezdett rájönni a röhögő parasztok közt, hogy rut tréfa áldozata lett. Lehunyta a szemét, már azt hitték, megüti a guta.

Hanem aztán magához tért és levágta a kopott vén süveget az asztalra.

– No, bicskások, kifogtatok rajtam! Hetvenhét esztendőt értem, de még igy nem bántak el velem! Hej, kocsmáros, még egy hordó sört ezeknek a csorvaszoknak, hogy meg ne ártson nekik a kappan!

Buckó bácsi nem nevetett. Lehangoltan bólogatott.

– Ej, bizony, vakok lettünk, süketek!… ebbe a cudar uj világba, ami ránk virradt… Azelőtt a király tartott vóna el egy ilyen embert; ma mindnyájan elhullunk, mint a fán megrohadt gyümölcs… Néha azt hiszem, álmodok… Hol van az a világ, amékkel indultam! osztán hol vagyunk most… Azelőtt voltunk: urak; voltunk: valakik… nem is láttuk azt a vastag tömeget, ami ott van, ni, alattunk, körültünk; csónakban ültünk a vizen, vadásztarisznyával, kulaccsal és vadkacsára seréteztünk… Most, urak, nyakunkra nőtt a viz, csak most vesszük észre, hogy mi is a’! mikor elkorhadt a ladik deszkája, osztán kezd befelé szivárogni… kezdünk sülyedni… a tömegbe keveredni… Vakok lettünk, süketek… nem látjuk, mi van körülöttünk! nem halljuk, mi lesz holnap… Urak, cimborák, azt a máriás huncut üdvösségit… valami kikezdte a nagy _extra Hungariam_-ot! Hát micsoda világ ez? hát ebbe az országba má nemcsak nekem jó lenni? hanem mindenkinek?… De ahun mindenkinek jó, az ebugattát!… ott énnekem nem jó… Beteg test… lett a világ… kuruzsolás nem segit má rajta… Má itt történni kell… vagy: vagy! Vagy marad minden a régiben… visszacsinálni mindent, ahogy vót… Vagy pusztuljon el a régi: jöjjön az uj… Mutassa meg, mit tud, mit ád, mit segit… Na, koccintsatok… Mindenki azt csinálja, amit tud… Mi igyunk… azok meg dógozzanak…

Bajsza alatt egy kis magagyilkos-mosoly lappangott. Magyar daccal, magyar kesernyés dölyffel még azt is letagadta, amivel dicsekedhetne… Az öreg ur nem szokott inni, itt-ott kvaterkázni kicsit, de dolgozni, azt igen…

Node mindegy, olcsó dicséretre nem szorult. Ur volt, nemes volt, a régi magyar világ utolsó bölénye.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez az irás iródott 1912 december 15-én, Kiskőrösön.]

TARTALOM.

Vidéki hirek 7 A kliens 95 Lopják a szőlőt 105 A nihilista 115 Interieur 125 Fájvirág 135 Muki 149 Geöjthe bátyám 157 Papnék a piacon 167 A terebesi akta 177 Kölcsönkenyér visszajár 187 A kappan 195

Világosság könyvnyomda rt. Budapest

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

Az Isten háta mögött. Regény.

Árvalányok. Regény.

A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések.

Boldog világ. Állatmesék.

Csitt-csatt. Elbeszélések.

Falu. Szindarabok.

Galamb papné. Regény.

Harmatos rózsa. Regény.

Hét krajcár. Elbeszélések.

Kerek Ferkó. Regény.

Karak szultán. Elbeszélések.

Magyarok. Elbeszélések.

Mese a zöld füvön. Elbeszélések.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések.

Sárarany. Regény.

Sári biró. Vigjáték.

Szegény emberek. Elbeszélések.

Szerelem. Vigjátékok.

Tavaszi szél. Elbeszélések.

Tragédia. Elbeszélések.

Vidéki hirek. Elbeszélések.

A ”TÁLTOS” KÖNYVEI

A Táltos kiadóvállalat kiadásában korlátolt példányszámban megjelent =TOROCZKAI-WIGAND EDÉNEK= öt albumszerü könyve:

=Öreg csillagok= =Cserényes házak= =Hajdanában= =Régi kertek= =Himes udvar=

Főképp Erdély pusztuló művészi kincseit, hagyományait és népszokásait gyüjtötte össze az első négy műben a kiváló iró- és rajzolóművész. Az ötödik könyvből Wigand eddigi munkásságáról nyerünk többszáz tökéletes képben fogalmat.

Magyarország egyetlen közérdekü könyvtárából sem szabad hiányozni ennek a kulturtörténelmi jelentőségü műnek.

Mind az öt könyvből 100 számozott amatőrpéldány készült a művész sajátkezü aláirásával.

A négy első könyv ára 30 K (füzve) 47 K (kötve)

A Himes udvaré 15 K 20 K

Az amatőrkiadás ára: a négy összetartozó könyv 40 K 56 K

A Himes udvar 25 K 32 K

A könyvek egyenkint is megrendelhetők.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=SCHMITT JENŐ= győnyörü filozófiai műve:

”MŰVÉSZET, ETIKAI ÉLET, SZERELEM”

_Migray József_ bevezetésével, a szerző mélynyomatu arcképével és _Kürthy György_ könyvdiszeivel, fűzve 3·80 K

Számozott amatőrpéldány, füzve 6·– K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

”KŐMIVES KELEMEN”

=KÁRPÁTI AURÉL= és =VAJDA LÁSZLÓ= szinműve, a Nemzeti szinházban nagy sikert ért el! _Kós Károly_ művészi linoleummetszeteivel, amelyek hiven tükrözik a régi székely népballada levegőjét. A könyv ára, füzve 3·50 K

Számozott amatőrpéldány finom meritett papiron, füzve 6·– K

100 számozott, a szerzők és az illusztráló művész eredeti aláirásával ellátott példány, pergamenkötésben 20·– K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=KRÚDY GYULA=

”SZINDBÁD”

A kitünő irónak ez a könyve a hires Szindbád-ciklus legértékesebb gyöngyeit füzi egybe. _Kürthy György_ cimlapja és 6 szövegrajza disziti a két kötetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=MARIAY ÖDÖN=

”ARANYSZÁJU ZONGH”

novellák

Az ősi debreceni kollégium és a civisek életét festi megkapó szinekkel az első novellában a szerző. A kötet változatos tartalmából különösen kiemelkedik még egy megrázó állatregény: a ”Nyalka élete és halála” hortobágyi csikó korától a harci paripa tragikus vesztéig. Ára 4·50 K

Számozott amatőrpéldány, finom papiron 7·50 K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=TÖMÖRKÉNY ISTVÁN=

”NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN”

A néplélek kiváló művészének szines, meleg rajzai a háborus Magyarországból. _Haranghy Jenő_ cimlapjával. Ára 4·50 K

Számozott, a szerző által aláirt példány, finom meritett papiron 7·50 K

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |Palya is eygszerüen |Palya is egyszerüen

37 |cselekedett, Mert |cselekedett. Mert

37 |a mult-őszön |a mult őszön

57 |felszabadult Magára |felszabadult. Magára

87 |valami fájdalon |valami fájdalom

128 |távol az ablakokól |távol az ablakoktól

163 |_fiatal_… |_fiatal_…“

171 |fog megnősülni |fog megnősülni.

191 |megyeházra Nem |megyeházra. Nem]