Part 1

A szerző a forditás jogát fentartja.

MÓRICZ ZSIGMOND:

VIDÉKI HIREK

ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK

A TÁLTOS KIADÁSA. BUDAPEST 1917

A címlapot és a képeket Haranghy Jenő rajzolta.

Ebből a könyvből 200 számozott példány készült pehelykönnyű nemesebb papiron a szerző s a rajzolóművész sajátkezű aláirásával.

VIDÉKI HIREK

Elbeszélés a Nagykúnság életéből a tüzözön előtti időkből.

I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Guta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok: itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki _beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:

Uram, lángész lobog önben! Uram, önben nemkülönben.

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a Veres Rákba dr. Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz úr, tudja, mi ujság?

– Mi kérem, doktor úr?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta, Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.

Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői. Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü ópiumszivói.

Letelepedtek az ujságiró mellett s a tanitó titokzatosan szólott:

– Lehet még a lapba valamit beleszoritani, kérlek alássan.

– Nem lehet.

– De kár.

Az ujságiró elnézett messze, egész a cserépkályháig.

Koncz dr. érdeklődve kérdezte:

– Mi az tanitó ur?

– Művészi hir.

Koncz dr. elnevette magát.

– Helybeli?

– Igen, ügyvéd ur.

Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött, mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.

– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.

És önérzetesen fel is olvasta.

– _A kis művész_. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az érdeklődők figyelmét.

Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.

– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, – szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.

– _A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason_. Hallatlan dolog az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns, jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte, nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig Madarason?

Igen furcsa és gyanus kacagás támadt a cikk után.

– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet nagyon szeretik az olvasók.

– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan sürgős.

Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután Koncz dr.-nak.

A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját, vele ment.

– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó. Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.

Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa, a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.

Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.

– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…

Féltizenegykor bejött egy fiatalember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha.

– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebében öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves keserüsígit, siket-e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – szólott dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüsígit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.

Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni.

– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett.

– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda dr. Koncz.

– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak.

– Nem, fiam, nem iszom – ismételte dr. Koncz.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz, skribler.

Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mind a hárman.

A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy liter bort.

– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy, legkedvesebb komám?

Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:

– Az ég szakaggyon meg.

Koncz dr. nevetgélt.

– No csak ne tagadd. Mér vónál itt máskíp?

– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova akarok.

– Micsináltál a tanyán?

– Most a csikókkal vaót baj – morgott Palya.

Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.

Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor lesz háromszázezer korona, félmillió…

Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.

Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni ezt a barmot.

Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt, mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.

– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!

Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.

– Mondod, Ablonitzky meg van hijva.

– Igen. Dócziék.

– Holnap délre.

– Igen. Ebédre.

– Én meg azt mondom, hogy tőlem függ…

– No.

– Hogy… Hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszen cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel…

Még egyszer elhallgatott. Mint a betörő, mikor már kilincsen a keze.

– Nono, – sürgette a legény.

Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni, megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért, italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért, házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden tündérmese és elmejáték.

S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét érezte meg még egyszer.

– De hát beszijj mán, aki jóistened van!

A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta is.

– Reggel olvasd el a lapot. Olvasd végig jól.

– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozott volna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.

De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…

II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a méltó.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.

– Én nem megyek – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.

– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet, angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Jajhhh.

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Nna, készen leszek mán egy-kettőre.

– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel.

János bácsi kedves kedvvel motyogott!

– Lehetne adni egy kis izét…

– Mit, drága fiam?

– Vizet. Mosdani.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

János bácsi felpillantott a faliórára.

– Hű, az ebadta, nyóc az óra.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Hát semmi.

– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak vizet az apának.

Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott.

– Igen.

– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…