Part 7
– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.
Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve hajtott:
– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége vagy? az ő felesége?
A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.
– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz körmömmel.
– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki elhagyta a feleségét, a gyermekét…
Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett, amely a lábuk előtt hevert.
A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.
A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.
– A lovak benn égnek! kiáltotta.
Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától. Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.
Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.
– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…
Mert a férfi sehol se volt.
– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az asszonyokra:
– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a fogatok. Inkább csebret ide mindketten…
… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.
A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.
KIS LEÁNY BAJA.
Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.
– Hideg van, kis leány?
Bátran szembe nézett velem s igy felelt:
– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem fázik.
– S neked dolgod van, kis leányka?
– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s aztán a gyermekre is sok a takaritás.
– Ugy-e? Hát az anyád?
– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a fiucskát.
– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy bizhatnák te reád Jóskát?
A kétkedés ingerelte.
– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön. Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt lakik a bácsi?
– Itt… Mit mondott az anyád?
– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron papucsot vett.
– És miért vett papucsot?
A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:
– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem, amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki, hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig igazán gyönyörü volt.
– S olyan gyönyörü volt?
– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától. Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom: »ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag. Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s aztán délbe…
– S az anyád?
– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette, összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő nem mondott semmit, hanem elment…
– Elment?
– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az isten…«
Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s így szólott:
– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…
– Ide fenn laktok?
– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az apám is elmegy…
– Hova megy?
– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.« Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…
Mosolygott s felkapta kanderját.
– Aztán nem félsz, kis leány?
– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…
– Az isten áldjon meg, kis leányka.
Odább ment s aztán szaporán visszafordult.
– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…
TARTALOM.
A Nagy Lidi úra 1 Ö. T. O. 15 Esős alkony 27 Az Eliz nevenapja 41 Kaland 58 A tarvásári búcsu 72 A birtyóka 86 Elkésett 97 »A szigetvári vértanuk« 111 Az édes anya 123 Két fehérnép 134 Kis leány baja 148
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
3 |e látogtás |e látogatás
10 |felsége után |felesége után
11 |az iuditó |az inditó
28 |miért mert láthat |miért nem láthat
32 |babogtam |habogtam
35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit
36 |felem |felém
39 |Aeneus |Aeneas
43 |magához érvén |magához térvén
44 |homédiázzék |komédiázzék
50 |ez utczára |az utczára
55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult
56 |házbol |házból
56 |fejébén |fejében
59 |már ványasztal |márványasztal
60 |És. miért |És miért
62 |vonla |volna
62 |segélyezett |szegélyezett
68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni!
69 |hajtón |ajtón
77 |segteni |segiteni
78 |ide« |»ide
79 |habtusát |habitusát
81 |búcsosok |búcsusok
93 |értélmetlenül |értelmetlenül
101 |kézdezte |kérdezte
104 |Csókné |Csokné
110 |ez ezüst |az ezüst
116 |gyergyákat |gyertyákat
117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva
120 |Orvendek |Örvendek
128 |rettenes |rettenetes
128 |kel hi |kel ki
133 |O jó |Ő jó
134 |mosolgott |mosolygott
136 |erefelé |errefelé
138 |gyülek be |gyültek be
143 |hangsan |hangosan
145 |kiáltottt |kiáltott
150 |tapolok |tapsolok]