Part 4

– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre való idő.

S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak, akinek legalább az élete megmaradt.

Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.

… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé? hogy lett csendes ember belőle?

Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról, hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok? merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő levegőn.

Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre, gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.

A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett lefelé a nyüzsgő aljba.

Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok megálltak egy perczre, hogy megnézzék.

– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?

– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét szellőzteti.

– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból. Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.

A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett; sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé lehunyta szemét s megbotorkázott.

– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.

… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása hallszik-e?

Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga szállongana ide.

A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek. Tar Katicza szemérmesen megrázza.

– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni akarnának.

– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák. Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől. Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském, kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.

– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában látta csak azóta.

Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.

Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És ugy felpirult egész homlokáig.

Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.

Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei ott laknak. Itt Tar – az urak.

Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.

Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában. Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta matériából, amiből ti lettetek.«

Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.

– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak hozzá a pecsenyesütők.

Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre sem veszi.

Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha, mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.

Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a Boldogasszonyhoz:

»Magyar népedről, örökségedről Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«

A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent: »Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.

Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a bucsusok lábai alatt az országut.

Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó. Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.

Katicza bátran indult be a templomba.

– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.

– Be akarok menni – szólt indulatosan.

– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön egy seprüre s azon lovagoljon be.

Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a templom ajtajához. Szédült volt.

A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.

Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni. Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a hazáért.

Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp csepent a porba.

A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.

Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a sekrestyébe.

Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott. Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján, hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult… reszketett.

Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le. Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta, ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.

Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:

»Ferencz!«

A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.

– Nem emlékezik reám?

– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán »kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?

Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.

– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!

Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult. Katicza sóváran nézett reá.

– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán suhog az eső.

És egyebet semmit.

Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz. Felsóhajtott.

Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe. Künn szakadt a viz.

Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s sovány testéhez tapadt.

A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.

A tömzsi ember kaczagva nézett rá.

– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.

Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.

Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is vége… vége van.

A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok a sátrak alól kaczagva nézték.

S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány arczához. Fekete vonalak támadtak képén.

A székely megütődve nézte meg.

– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.

Oda se neki.

De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott róla.

A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos mezőn. Madarak csippentek fel.

Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.

Katicza belépett.

– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.

A BIRTYÓKA.

Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.

Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről, betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.

A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a tányért.

Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.

Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.

Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem. Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam. Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.

A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét szerezzen a nélkülözhetetlenekre.

A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda kellett költöznie.

Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros házában:

– Maga akar tanitani minket?

Szégyenlősen felelt:

– Nem. A fiucskát fogom tanitani.

– Hát mit is tanulhatnék én, magától?

Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, mint egy macska) szolgálta ki.

E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!

– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.

Máskor igy gyötörte:

– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.

A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány (Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos képét is.

– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.

Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte, amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.

Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte tőle Czicza:

– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem? s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne, érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!

Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.

Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.

Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá, hogy megsajnáltuk.

– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…

Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze, amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a tökéletlen leányzó.

– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a gyermekünket.

Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon beszélt:

– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit én… én… én – honnan tudjak én?

Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye rátüz.

Az érettségi persze kutba esett.

Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.

Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon szégyelte őt.

Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte, hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment. Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a társának, Vilmosra mutatva:

– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…

Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös sirásba kezdett, amikor már senki se látta.

A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.

A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba, ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.

Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen. Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.

– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.

Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el tégedet.

Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle. Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek… meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.

Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves. Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az ujját. Nem hagyja el!

Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.

Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.

Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.

– Oda van, mondta a dajka.

– Oda?… Mit mond?

Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt rózsaszirom.

– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.

– Megöli őt…

A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös földre.

Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig. Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:

– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.

És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a golyó.

Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.

Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki, parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.

Aztán ezt az életet nagyon megszokta.

Ki se szokott belőle soha…

*

Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le… Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad és kicsi, izetlen, rossz.

Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.

ELKÉSETT.

Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott, rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a madár.

Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi. Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával, lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett. Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.