Part 3

A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt, könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne, azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?

Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés! Szabónál van az ir…

A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az utczára.

Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta: mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:

– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.

Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba. Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy egyenesen, meredten.

Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.

– Hadnagy ur… rebegte.

– Félre, mondta idegen torokhangon.

Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett? Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.

Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.

– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és tapsoltak.

A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.

A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.

Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös volt.

Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:

– Mit akar?

Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?

A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A hadnagy meghajlott:

– Megengedi, hogy haza vigyem?

Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:

– De jöjjön… jöjjön maga is.

Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy aggodalommal hajolt felé.

– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.

Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.

– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.

Szabó meghajolt az asszonyság előtt.

– Bocsánat, mondta.

Irma méltóságteljesen emelkedett meg.

– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok itt, ebben legyen a mentségem.

Eliz türelmetlenül szólott bele.

– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.

– Rosszat tett?

– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?

A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:

– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.

És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról, krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat leforrázta.

Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent a leánynak, de külömben bünös ő ám.«

– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi ismerjük egymást.

Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.

– De ön semmit se mond.

– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…

Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:

– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?

A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.

– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.

Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«

Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!

Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.

A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni. Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s leborult a diványra erőtelenül.

Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden, részvéttel kérdezte:

– Bántotta-e valaki?

Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a kezét. Eliz ráborult a kézre.

Akkor lépett be Irma asszony.

– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset. Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?

Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége után.

Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.

Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón. Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.

Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy meglássa valaki…

A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.

A Maros lustán simult odább magas martja között.

Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek világon?…

KALAND.

Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!

Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat, amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak.

A városon?

Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert igy szólt:

– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most; kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.

A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:

– Tetszem?

A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta. A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s ravaszul igy szól:

– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a galléromat) már nem tetszem?

Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész ábrázatuk.

Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt), nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról? Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.

Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz.

– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal haragszom.

Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.

– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!

Anett tréfásan tovább zsörtölődött.

– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is gondolhatja…

Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.

– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.

Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:

– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…

S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.

Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.

Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett, pántlikával a végén.

Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát (ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!« káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, ujból kezdve a játékot.

Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.

Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról beleütközik a magyar!

Vajjon mondott-e valamit Anett?

Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit – mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka igazodik.

Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba, fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:

– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott (rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.

Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.

Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba, minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában, kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.

Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával, várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok raktárául épitették volna.

Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt. Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett, valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn.

Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.

Anett kiáltani akart.

Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.

– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.

Nem ismerte meg.

– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.

Tompa torokhang volt.

– Mit akar?

– Nagyon zuhog az eső.

– Aztán, nincs esernyője?

– Nem nyit ajtót egy perczre?

– Valamijét itt hagyta?

– Igen, valamim van itt.

– Mi?

A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem« de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka kissé rebegett:

– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.

– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…

Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.

Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan zuhogott. Derülten kérdezte:

– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?

Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése megzavarta.

– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom, hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!

A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.

– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram. Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?

Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.

– Mi lakik magában?

Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.

– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen, hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.

A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő szemeit.

– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer… másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon; kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad. Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal csókoltál meg.

Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.

– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel. Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre. Szeretlek, szeretlek!

És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.

Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten rivallta:

– Ne… ne…

Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött sirva.

Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen gagyogással csititotta.

A gyermek visitva kiáltotta:

– Menj… menj.

Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.

Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.

Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:

– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki innen ki…

A karjával mutatta az ajtót.

A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.

Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.

*

Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.

Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón. Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy szólt ki a gangra:

– Ott van-e Dénes?

A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.

– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.

Aztán bezárta az ablakot.

A TARVÁSÁRI BUCSU.

Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg, fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas, füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika volt a templom előtt.

A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu, facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.

Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun. Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok Bethlehembe.

Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség előtt.

És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon, szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak a fiuk.

Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.