Part 2

– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü remete adta neki. Ühm…

Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:

– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket…

Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha, medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra. Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.

Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:

– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.

Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:

– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban… De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.

Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.

Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.

Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:

– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét értette.

Majd tompán folytatta:

– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever – mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.

ESŐS ALKONY.

Oh szépséges nyári alkony te!

Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő, mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek, nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.

Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.

Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a szemében, mint a magosságbeli ég.

Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:

– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?

– Beteg tán?

Az anyám nem szerette őt.

– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát, azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar. De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?

Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün, ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából. Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.

»Ki nem birom hölgyem tekintetét Nincs hüvös barlang, mely előle véd S nem nyujt menedéket esthomály.«

Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a gazdatiszt feleségét.

Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle. Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam, mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…

Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.

Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.

Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«

E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban. Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva: »Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze meg fog szakadni.

De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer, hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.

A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott. Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek torokszakadtáig.

A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen: »ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra, amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam, hogy sirni szerettem volna.

Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta szakállszáritóján.

– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.

Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.

Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az apátnak«.

És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!

És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult, amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres, hogy megpihenjen rajta.

A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma felett.

Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját, bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.

S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem, érdemetlent.

Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.

Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg. Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s hozzám jött.

– Az őszön szentelik?

A szemébe néztem.

– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…

Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a nézésére. Halkan kérdezte:

– S boldog-e?

Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.

Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.

A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb. Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.

– Miért kerül minket?

Reám gondolt.

– Én… dehogy.

– Napok óta itt van s nem keresett fel.

Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:

– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk magunkban. Minden megváltozik. Maga is.

Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.

– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is? Kit lássunk itt?

Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.

– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen előtermett az árokból segitségemül?

Szégyeneltem hazudni.

– Gyermek voltam.

– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor kereste. Vallja be, vallja. Igaz?

Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?

– Emlékezik reám?

Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé, amint a testéről beszélt.

– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél is. El lehet-e felejteni ezt?

A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta később, uj hurokra csapva a vonóval.

– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel gyógyitotta magát? Adjon belőle…

És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva ugy kérve, mint egy gyermek.

– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve… Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.

Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna, akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem? Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát, amely fekete és keserü, mint az epe.

Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és visszataszitó.

Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén kövér álla alatt…

Csuf volt.

A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta. Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt volna.

– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa, beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és tanit a lemondásra… Akar?

Megállottam az ösvényen.

Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép Aeneas:

… E nap volt a bajok forrása, ez, a keserü gyász kezdete.

Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.

– Nem… Már leszállt az est.

Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:

– Igaza van. Menjen.

És belépett magában.

Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.

Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.

Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem sóvárgással vagyon még tele.

Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:

– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?

AZ ELIZ NEVENAPJA.

Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz, a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…

Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék. Megijedt és segitség után nézett.

– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.

Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.

Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.

– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.

Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak. Kábultan a segitőhöz simult.

– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.

Eliz megsimogatta a homlokát.

– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.

Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna kikapcsolni.

– Segitsek?

Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.

Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.

Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas hölgy) észrevette ezt:

– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.

Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.

Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.

– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.

Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:

– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.

Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.

– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.

Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak. Félve lépett be a szobába.

Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.

– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.

– Nem, nagysád.

– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak, sem bolond! Nem sétált?

Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:

– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.

– De nagysád…

– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony? Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő hol volt…

Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:

– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek! Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház. Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.

Eliz fölemelkedett. Remegett.

– De nagysád… nagysád…

– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem. Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.

Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.

A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.

Mi történt vele?

Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében és ime…

Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá? Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt. Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s az indulatossága könybe fuladt.

Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s lerogyott egy székre.

Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:

– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.

Félig sikoltozva tört ki:

– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én? én?

– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.

Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány mellé állott.

– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél, annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek helye nincs itt. Érti? Tudja?

Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.

Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; – aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – Irma: ismerik-e őt?

– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.

Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:

– Mi kell?

– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége reám?

– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…

Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.