Part 1

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

VIDÉKI EMBEREK

(NOVELLÁK)

IRTA

PETELEI ISTVÁN

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

1898

Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.

A NAGY LIDI URA.

Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló, alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.

Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires szépségü lányát: Lidit.

Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép virág.

E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy gazdag urfival.

A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.

Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.

Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.

Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak. Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.

Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak, hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett, hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.

A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt. Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.

De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék életében), igy szólt:

– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával persze.

Aztán váratlanul tette hozzá:

– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.

Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta odahaza.

Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.

– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.

Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment, mert nem szerette a faggyugyertyát.

Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat, tapogatta, simogatta.

Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész ember rendetlen lett és hamar öregedett.

Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?

Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.

A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá, hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:

– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett. Elment úgy látszik.

– Messze? rebegte Novák.

Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.

Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett, hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.

Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre – nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.

Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.

Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban. Senki se tudott hirt felőle.

A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül maradt.

Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt, lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében, mig meg nem halnak.

Azért Novák dolgai után járt.

Ő megállapodott a jövője felől.

Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.

Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta volna.

Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége után megy.

Ez egy vasszekér lesz.

Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani, akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább. Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe; egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel, lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember hasitja a levegőt, akár a szálló madár.

Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat éhezett.

A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:

– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni, azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.

És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.

Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa csapásai, a reszelő kaparása.

Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák. Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…

Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot. A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.

Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak fejcsóválva:

– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.

Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar menni?

– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur; igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös legyen a renddel.

A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán s résztvevően igy szólt:

– Te szegény.

A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:

– Ez ember jól beszél és szépen szólott.

Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.

Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával, kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel. Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.

Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott. Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah! nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja, tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.

Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken, csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon. A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.

A fráter igy szólt ebéd után:

– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.

– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?

Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett. Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.

Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan mondta, s felmagasztalva verte a mellét.

Aztán a fráter igy szólt:

– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.

Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:

– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?

Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.

A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte be az emberi szem.

És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.

Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.

S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.

S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a fergeteg utól nem érné.

Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:

– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.

S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.

A barát hozzá sem kaphatott.

Hát letérdelt mellé s igy szólt:

– Mi lelte testvérem?

Azonban senki se felelt.

Ö. T. O.

A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.

A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü, kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a süvegét s fogta össze a kezét.

Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.

Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.

Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy oktatta Pánczélt:

– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.

– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.

Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára, amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed is.«

Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni szokta a jóakaratu embereket.

Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piacz napkeleti sorából.

A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyusok osztálya.

Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott, hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember. Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.

Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak a polgárok elől.

De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«. Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!

E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.

Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában. Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.

A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren: »Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.

Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az udvarra… Az Isten őrizzen…

S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos polgárnak; büszkeség… büszkeség…

A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.

S ez igy ment, s most a tavaszig.

Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott, összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink) megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:

– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.

– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.

– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.

Aztán nyersen rákiáltot:

– Hol a gyerek:

Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.

Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:

– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…

Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:

– Nagyon gyenge a szegényke…

A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé állott, nyersen rivalt az asszonyra:

– Nem hallottad? Hozd ki.

– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.

Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:

– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…

– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?

A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.

– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.

Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.

– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?

Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:

– Kiköltöztök tán?

A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej sárgállott ki.

A doktor bácsi mélyen morgott: