Part 9

Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a rejtelmes _Gusztáv ur_-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak, mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos _Bonhomme Système_-re. Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és unokahuga alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff, Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy: „Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről, monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta.

Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él, sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“

Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“ – irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az 1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös „gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:

„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására, a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot.

A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt, hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek.

Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi gyilkosok“-at. Miben kell hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna, feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más egyébből alakul, mint számból.“

Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:

„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos lapossággal szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy szálljon alá a néphez“.

Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható, messzelátó kritikája vezette.

Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna, alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a levelekben az egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja, hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és tehetetlenségem.“

Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója. Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista. (1884.)

ZOLA-REGÉNYEKRŐL.

I. A „HÖLGYEK ÖRÖME.“

A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek – meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel, elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak, amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége felől. A _Curée_ megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás emberei versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától, megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével „pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros festék alatt is kékké vált a haragtól _Nana és Trublot_ bűneinek hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue des Deux Mondes“ rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba, vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk.

A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta, régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom erősebben forradalmi hatása alatt kezdett.

Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét tagadta meg. _Birotteau_-ban nem találtak több érdekest, és értéket, mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le rouge et le noir“) kicsinyelték s _Bovaryné_ morálját észre sem akarták venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus szempontból. Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni, Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a _Revue Parisienne_-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról, egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét. Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették; Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek, leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a _Hölgyek öröme_ is.

*

Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira „legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó, melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti elvnek megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az _Au Bonheur des Dames_ egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.

A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak, mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve, tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben: Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát. Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra, akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális, de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a „Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói, noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is. Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket. Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre.

A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.

Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör, melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb, mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása.

A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot adni:

A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek, emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e „felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?

A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni.

Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a „Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző, bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.

Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról. Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat.