Part 8

Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből, vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci származásu francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t nálunk, Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez alighanem onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró hirnevére rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad.

Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több több Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy véletlenül kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü olvasót is érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében részesült, hogy majdnem valamennyi regényét leforditották németre és magyarra. Ne higyjük, hogy a németek mindannyian olyan lelkiismeretes forditók, amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk a jó regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; sajnos, az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége érdekében megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről minden olyan helyet, ahol a szerző egy kissé belemélyed a tárgyba, s aki nem azt irja, amit a szerző, csak valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk, még ma is, épp olyan gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel becsüli le a külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti drámát kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből, vagy akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek látszik.

Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz mérten kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha se pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen szivesen látott vendég volt a _Revue des Deux Mondes_-nál, ennél a tiszteskoru, meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál, amelynek minden világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók majdnem mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak. Ismeretes az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is egyforma életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu és izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át Cherbuliez volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy annak kutatására adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a finnyásakat? – bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A _Revue Des Deux Mondes_ iránya, szelleme, hangja már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus. Akik ezeket a sárga boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel berendezett szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben, nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a végzet helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a fődolgot: a társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg ezeket a finnyás jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, hizeleg előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és elmésségeket mond nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez munkáiban csakugyan van valami, ami mintha megerősitené azt a vádat, melyet ebből a sikeréből azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja eltitkolni se a műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően sokszor szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak, szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem szereti a rossz szagot, sőt bizonyos az is, hogy konzervativ gondolkozásu, és nem reformer.

De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, aki azonban kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is elsajátitott valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben táplált előitélet csak a látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, akik kissé messziről itélik meg, igazságtalan. Cherbuliez a jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel nézi, mint a nyomoruságban élőket: a filozófus felsőbbségével; szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, amelyben, – miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és legyőzte magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha az e látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: azért mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél orvoslást, ellenben a szépet valami általános üditő szernek tekinti; hogy ha nem sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, nem azért marad passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók szenvedését, vagy mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem mert nem hisz az elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még nem látja az utat, mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus; nem vár eredményt azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a megváltást, vagy legalább az általános boldogulás lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az emberiség történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem osztozik azok bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy – egyik filozofáló munkájában – egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért konzervativ.

De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá, és a társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek egyes lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt, hogy sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő poéta lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik félig-meddig ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét, amelyekben pár perczre a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem olvastak annyit, mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus vagy bölcselő biografiája, és az az egyéniség, melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós fogalma kelt fel képzeletünkben.

Életfolyásának feljegyzésreméltó részletei ezek:

Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis kozmopoliszszá vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város, melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, századokon át. Cherbuliez francia eredetü családból származott, mely a huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy látszik, kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család a tudomány és irodalom szolgálatában folytatott hosszas tevékenységéről vált a maga körében ismeretessé. A regényiró nagyapja Svájc legjobb nevü könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára a genfi egyetemen; egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai sok német klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és első kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben, hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a Louvre képtárába és valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol hosszabb időt tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un cheval de Phidias“), melylyel először jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ezt a könyvét Görögországban irja meg, és azokat a vázlatokat is, amelyekből Bizancz történetét akarja összeállitani. Bizancz története megiratlanul marad, de a gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy _Kostia gróf_ cimü regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán fáradoznak, amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos tanulásról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött évek emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat, később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja _L’Espagne politique_ és _L’Allemagne volitique_ cimü köteteit. Utazásai közben ethnologiai ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó nyelvészettel rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek tudósává válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance és a görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik, mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a publicisztikának.

Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé fölületes lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit, de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez, bár nem ért el igen nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két, hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes magyarázatául, hogy Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott és csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának, érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, képzeletének, szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és genfi polgár módjára járta be a világot és élte végig az életet.

De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás, anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást, mint az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik, melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely Cherbuliez-vel szemben is föltámadt, azok körében, akik szükségtelennek találják ezt az irót közelebbről is megismerni. A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a regényiró iránt.

Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már akkor, mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, első regényeivel jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az erudicióval vádolt regényirókkal szemben mindig föltámadó előitéletre Émile Montégut, a francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett _Kostia gróf_ szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára, elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan hatalmas bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… Igaz, hogy a tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet segitik… Igaz, hogy a tudatlanság nem támadja meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő elméje és látomásai közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a költőnek magában való bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a tudatlanság adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő emlékezetük álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy tehetségnek az erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a képzeletnek uj területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, hanem mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő lelkében az ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi folyamat, amelylyel a szervezet a táplálékot szétbontja, szétválasztja, átalakitja, vérré késziti… Az ismeret, a kritika: a tizedik múzsa; mert hiszen a kritika nem egyéb, mint a dolgok lényegének és összefüggésének magyarázata, következésképpen: a költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a legbővebb és a leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket nyitott meg a kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy költőinek jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek köszönhetnek és kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének ereje tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak, képzeletét ismeretei nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették.

Montégut ezt _Kostia gróf_, a _Becsületes asszony regénye és Méré Paula_ megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá erre az elismerésre. _Bolski_, _Brohl_, _Holdenis Meta_, _Noirel_, _Miss Rovel_ s végül a _Vörösek és feketék_ azok a regényei, amelyekben regényirói egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja az olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg elevenitő és jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása itt hatol le a legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a legszerencsésebben; előadásában itt van a legtöbb fény és szin; ezek a legtökéletesebb munkái. De sok regénye közül bármelyiket olvassuk: itt-ott, egy-egy megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra, mert olyan részleteket emlit, amelyek elárulják nagy műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk rajta azon, hogy akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát várja. Vagy a tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni lehet; mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára nem lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és több gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre mindig kedves és mindig igaz alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot, amelyben meséi játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben keres, ha nem is feledést, legalább vigasztalást?!

FLAUBERT, MINT KRITIKUS.

Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök, gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei[5] már csak azért sem mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette. De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást.

Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő, sötét köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk, hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal, azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket, melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut, fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved, elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus. Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan párhuzamos uton. Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik, mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben paradox használata. Vegyük elő a _Bouvard et Pécuchet_-t, igyekezzünk elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü? Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog, egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek (mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet maga körül a természetben láthatott. A _Tentation de Saint Antoine_ olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint föltevés megállhat.

Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi, hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája lett volna s melyhez a _Saint Antoine_, az _Éducation sentimentale_ és _Bouvard et Pécuchet_ csak előtanulmányok.

Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.