Part 7

Több, mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a fiu is irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy olvasóközönség csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett kötetek, ujság-cikkek, meg regény-folytatások több fogyasztóra találtak, mint a többi nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a téren Európaszerte olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott meg senki. Az _Alexandre Dumas_ névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát kielégithette volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán fizetett árucikk lett. Ebben az időben tehát az _Alexandre Dumas_ név, ez az ujra meg ujra aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“ szócskának.

De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt – a világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának, annak, aki arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok elbeszélés és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a _Kaméliás hölgy_ történetét, előbb regény, utóbb szindarab formájában; és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már két Dumas-ról lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre Dumast, _Alexandre Dumas père_-ré kisebbitette: a szindarab hatása még nagyobb volt. A _Kaméliás hölgy_-gyel a drámairásnak egy uj korszaka kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz, amely uj irány véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb Dumas egyik nagymestere volt.

Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló, vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb, nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines, mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – gondolkozásának eredetisége, irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik legelső, utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen kivül is) voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való hatalmat tekintve – senki, aki a hatás mélységére, a szellemi befolyásra, a gondolatnak a cselekvésbe, a társadalmi életbe való átvitelére, szóval a lelki hatalomnak az érvényesitésére nézve őt meghaladta volna. És abban az időben, mikor _Alexandre Dumas père_-nek a szindarabjai majdnem végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu hirtelenséggel – kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor irót tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül _Dumas fils_-nek jutott ki. Most már ő volt az _Alexandre Dumas_; sőt egyszerüen _Dumas_ lett, mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték.

Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. Nemcsak a mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, fiui szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta igazság-érzete, apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a hite, hogy apja nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy pontban csakugyan igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét védelmezi, szemben azzal a korai felejtéssel, mely épp oly meg nem érdemelt volt, mint a mily tulságos a hajdani példátlan népszerüség: abban, hogy a megváltozott izlésnek, a más tárgyak felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb korszellemnek nincs joga lekicsinyelni a _Dumas père_ munkásságát. Ha az elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a mesélés ma – már jóideje – nem divat, ez csak muló jelenség; azért a mese mégis halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu, gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely minden más műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu, olyan mindent felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és legtartósabb műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni az irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a mese halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut a _Dumas père_ nevü nagy mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét mostanában vastag fekete por fedi, mert a mai embert – különösen a műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és a csak tudákosokat – egyéb dolgok jobban érdeklik, mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai felejtés ellen máris feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy legszebb meséi – például a _Három testőr_ – meg fognak maradni az emberiség emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent egyebet, minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező áramlat lezajlása után is ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét.

Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, nemesen kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben intranzigens, nagy magaslatról igen mélyre lehatoló igazságszeretetével, azzal a nagyon ritka tulajdonságával, mely irói egyéniségének talán legnagyobbszerü vonása volt – teljes meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika páncéljával vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével. És kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel és olyan sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett, aminőre az életben és a multról szóló följegyzésekben csak igen ritkán találunk példát.

Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult, akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni. És az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette csábitójának könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt, szegényes, becsületes munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte – amivé lett.

De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a nyakáról. Szerette a fiát a maga módja szerint; a _Kaméliás hölgy_ óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s tetszett neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen csapást mérte az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját szétveri, elsöpri, éppen az ő vére. De szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia érdekében. És mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső, de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét élte, vidám idegenek és mind a két nembeli paraziták között: fiának a teljesen magukra hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia, mindaddig, mig a verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből fel nem küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé, mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb Dumas mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. Kikutatja azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik már békén hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu közt mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik Dumas egyik legderüsebb szindarabja: a _Tékozló apa_, mely (bizonyára máshonnan szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a két Dumas alakjára.

Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki pedig gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna az apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette, mint valaha volt.

De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták iróvá, – azzá a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a műfajt, amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), – aki a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), – aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb, kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a részben léhákból álló sokaságot is komolyságra kényszeritette, – aki az egyetemességben egy meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend működését látva, mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit kereste, nagyon különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma iróművészettel. Gyermekkori benyomásai irányitották egész irodalmi munkásságát; s még a hatvanéves korában irt _Denise_-ben is megtalálhatjuk anyjának a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy részvétét az elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint: vannak, akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot.

II.

A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán. Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az irodalmi dicsőségét a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki.

Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül _Denise és Francillon_ öregkorából valók: a többi: a _Demi monde_, _Alfonz ur_, a _Kaméliás hölgy_, a _Nők barátja_ ma is játékrenden van mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat küzdőtere.

Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak igen kevés halandónak adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s felküzdötte magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb, mint megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia irodalom marsall-botja esett ki a kezéből.

Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben tartanak a franciák: irása tökéletességének és drámairói zsenialitásának. Az ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb francia stilusa. Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá tartalmasságra, a könnyedséggel párosult tömörségre, aztán szinességre, elmésségre, a kifejezés csillogására, ragyogására, tehát a kiválóan „gall“ irói tulajdonságokra nézve csak a XVII. század klasszikusai vetélkedhetnek vele. Senkinek se voltak olyan gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem szikrázott, hanem sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak, hanem mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S hogy milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind a két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek se, csak éppen neki.

A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak szóba a tömeggel), s a szinpad mesterei stilus dolgában rendesen nem számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa, a legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere. Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az első drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért.

Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai mélysége.

Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az erkölcsi kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis érzékeny lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen kevesen fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki hatalmasabban, senki finomabb s világosabb formában. A tizenkilencedik században Renan-on kivül nem volt iró, akit a lelkiismeret kérdései erősebben foglalkoztattak volna, s aki az ember rendeltetéséről, társadalmi helyzetéről, kötelességeiről, mélyebben járó gondolatokat adott volna az emberiségnek. Nála szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát lehet csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez a morális nyugtalanság, amelylyel igazát keresi, ez az ideális törekvés, amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik látni, hogy magunkon, – és igy sorsunkon is – javithassunk, hogy egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya.

Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – talán épen azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte másodsorba tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos, éppen csak hogy rámutathattunk.

III.

Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt nézettel szemben, mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még finomabb, mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a még komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli fejlettsége, még ritkább az az _aptitudo_, mely a gondolkozás nehezebb vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint például a nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább, mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár együtt mindig az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert a gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik; ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni hajóját az óceánon át, talán viharok közepett, talán váratlan bajok közt, egyik állomásról a másikra. De a moralista mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy fekete vizen; nem tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az „Ignorabimus“ vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi egyebe, csak az az egy kis nyomorult iránytűje!

Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak; ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a müveltek erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is vannak erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más erkölcsei voltak, és ugyanazon időben is más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon népnek az erkölcsei is folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt változik az idővel és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció megjelenik, nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két ember találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van _egy_ erkölcs is? De hát akkor mi az „_az erkölcs_“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja?

Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – ezeknek az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya – csak a vallás felel határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő erkölcse. S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető kérdésre. Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a büntetéseket és a jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat.

És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél. Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb, mint a másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal takarózó; mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a feleletet. Az utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres: magát az erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem mond semmit.

De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is mi a célja? Sötétség.

És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is ezekkel… De egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni!

Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy: micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – csak föltevésekkel tud felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se bizonyithatók vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis haladnia kell a maga utján.

És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék, csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg lehet szerezni, és természetadta különös képességei.

IV.

Az ifjabbik Dumas regényeiben – kivált a _Kaméliás hölgy_ben és a _Clémenceau_-pörben – megtalálhatjuk ennek a nagy embernek minden jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a _Clémenceau-pör_ről, melynek a szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a _Kaméliás hölgy_-ről irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése el is ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak a szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott mű hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki a két egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű zajos multjából és sikerének tartósságából itélve azt képzeli, hogy a _Kaméliás hölgy_-ről szóló regény csak első vázlata volt a ma is sokat szereplő szindarabnak. Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet nem a dráma adja, hanem a regény. A _Clémenceau-pör_t pedig Dumas csak regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy iróművészt és a nagy moralistát.

CHERBULIEZ.